Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-08-24 / 35. szám
^családi kör Amire építhetünk A család — hagyományos forma, a társadalom alapegysége, amelynek gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza. A család egyike azoknak a formáknak, amelyek az utóbbi két évszázadban létrejött társadalmi-gazdasági fejlődés következtében igen lényeges változáson mentek keresztül. A hagyományos család — un. nagycsalád —, amelyben több generáció élt együtt; míg a modem család ún. „kiscsalád", amely általában a szülőkből és a gyerekekből tevődik össze. A hagyományos család apaközpontú, míg a modern család — összefüggésben a nők kiterjedt munkavállalásával, jogaik kibővülésével — egyre inkább az apára és az anyára egyaránt támaszkodó család. A családfejlődés jellemző tendenciája, hogy a modem családnak sokkal szélesebb a társadalommal való kapcsolata, sokkal nyitottabb a társadalom felé. A modem család — figyelembe véve a válások növekvő számát és megváltozott társadalmi értékelését — kevésbé stabil, kevésbé állandó, mint a hagyományos család. Lényeges átalakulás következett be a család társadalmi funkcióiban is. A család ma is gazdálkodó egység, amelynek jövedelme közös, általában a család dönt arról, hogy mire fordítsák a jövedelmet. De a családok zöme már nem termelési egység, amelyben a családtagokra meghatározott termelési feladatok hárulnak. Megmaradtak a család utódlétrehozó, a családtagokat nevelő, a társadalomba való beilleszkedésüket segítő, életmódjukat ellenőrző és irányító funkciói, de a család és a társadalom megváltozott viszonya következtében az új nemzedék nevelésében, a családtagok sorsának alakulásában egyre nagyobb szerepe van a társadalomnak. A hagyományos család nagymértékben meghatározta a családtagok helyét a társadalomban, beleértve pályaválasztásukat, családalapításukat. A családalapításnál elsődlegesen a vagyoni és státusszempontok érvényesültek. Elsősorban akkor tekintették sikeresnek a házasságot, ha növelte a vagyont, a földet, illetve a házasuló társadalmi presztízsét, rangját, és ehhez képest a házasulandók érzelmei gyakran háttérbe szorultak. A szocialista társadalom is alapegységnek tekinti a családot, amely a férfiak és nők együttélésének, a gyerekek nevelésének legalkalmasabb formája. Nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy milyen lesz a felnövekvő új nemzedék, és a gyerekeknek a családokban való nevelkedése a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a gyerekek érzelmileg kiegyensúlyozott, teljes értékű felnőttekké váljanak. A szocialista állam alapelveivel összhangban nagy gondot fordít azokra a gyerekekre, akik valamilyen oknál fogva nem nevelkedhetnek családon belül (pl. azért, mert szüleik elhagyták őket, vagy mert a családban az elviselhetetlen körülmények miatt nem biztosított egészséges fejlődésük). Ezek a gyerekek nevelőotthonokban élnek, és anyagi körülményeik — pl. a fóti Gyermekvárosban — gyakran jobbak, mint a családban nevelkedőknek. Ennek ellenére semmi sem pótolja a családi otthon szeretetteljes légkörét és egyéni gondoskodását. A szocialista családerkölcs első normája : a család tagjainak arra kell törekedniük, hegy a család igazi otthonná váljon, amelynek kiegyensúlyozott, meleg légköre van, ahová az emberek hazavágynak. Ennek alapfeltétele, hogy a család tagjai kölcsönösen tiszteljék, becsüljék és szeressék egymást, és ez egyaránt megnyilvánuljon magatartásukban és tetteikben. E követelmény érvényesülését megnehezíti az, hogy a családok többségében több nemzedék él együtt, a szülők és gyermekek más-más generációhoz tartoznak. A szülök — érthetően — önmaguk folytatását látják gyermekeikben, és ezért gyakran arra törekszenek, hogy legalább gyermekeik valósítsák meg azt, ami nekik nem sikerült. Ha azonban a gyermekek másra vágynak, máris előáll az egyik tartós konfliktus. A szülők többsége meg van győződve arról, hogy sokkal több élettapasztalattal rendelkezik, sokkal érettebb gyermekeinél, ezért azokban a kérdésekben, ahol eltér a véleményük, csak nekik lehet igazuk. Hiába érzi úgy a szülő, hogy szereti és becsüli gyermekeit, ha a gyakorlatban minden törekvésüket keresztezi és szembeszegül azzal. Hasonlóképpen ellentmondásos annak a szülőnek a magatartása is. akiben ugyanezek az érzések csak „távolról élnek", és túlméretezett társadalmi elfoglaltságuk vagy mellékkeresettel való tevékenységük miatt szinte csak vendégek családjuknál. De nem könnyű a kölcsönös tisztelet és megbecsülés kialakítása a fiatalok részéről sem. Számukra a szülök többsége olyan emberként jelenik meg, aki szereti ugyan őket, de hozzájuk való viszonyuk elsősorban tilalmakban és korlátokban merül ki, ami ösztönös ellenkezést vált ki a fiatalokból. Általában éles szemük van, könnyen észreveszik, ha olykor a szülők hozzájuk Fotó: Z. Minácová intézett intelmei és valóságos életvitelük között ellentmondások feszülnek. (Ez különösen azért idézhet elő komoly megrázkódtatásokat, mert életükben volt egy olyan periódus is, amikor a szülőket még példaképnek, hibátlannak tekintették.) Súlyosbíthatja a problémákat, ha a szülők politikailag vagy erkölcsileg konzervatívabbak, és a fiatalok joggal érezhetik, hogy számos kérdésekben nekik van igazuk. Ennek ellenére a fiatalok sohasem téveszthetik szem elől, hogy az őket tisztességgel felnevelő szülőktől milyen sokat kaptak; hogy nemcsak életüket köszönhetik nekik, hanem sok áldozatot is hoztak értük, és tévedéseik mögött is általában jó szándék húzódik meg. Ezért szülőknek és gyerekeknek egyaránt abból kell kiindulniuk, hogy olyannak vegyék a másik felet, amilyen, hibáival, ellentmondásaival együtt fogadják el, szeressék és becsüljék. A családtagoknak fokozott mértékben kell törődniük egymással: érezniük kell, mikor bántja a másikat valami; osztozni kell örömeikben. Ez egy sajátos összetartozást hoz létre, amelynek alapján nem pusztán — és nem az elsődlegesen — a vérségi kötelék, hanem a családtagok közötti bensőséges kapcsolat, harmónia. Ugyanez a követelmény érvényes a gyerekekre is. Vajmi keveset ér annak a gyermeki szeretete, aki hagyja, hogy a szülők végezzék el a háztartási munka egészét. Ez a magatartás egyébként a fiatalok további fejlődése, a társadalomba való beilleszkedése szempontjából is rendkívül veszélyes. Olyan tudatot alakít ki bennük, hogy a világ természetes rendje, hogy ők a haszonélvezők. A szülőknek alapvető kötelességük, hogy mindenben ellássák őket, s az övék legfeljebb az, hogy kegyesen elfogadják azt, és újabb igényekkel álljanak elő. Lényeges, hogy a törődés, a gondoskodás, az odafigyelés állandó legyen. Sok családban azáltal állnak elő problémák, hogy a család tagjai csak akkor kezdenek egymással törődni, amikor baj van, méghozzá néha már akkora, hogy a család széthullásához vezet. Ügyelni kell a törődés módjára és mértékére is. Akadnak szülök, akik túlzásba viszik a törődést, vagyis gyámkodnak gyermekeik (vagy házastársuk) felett, ami kifejezetten terhes lehet, és ezért éppen ellenkező eredményhez vezet: nem a családi kapcsolatok erősödését, hanem gyöngülését idézi elő. Míg a családi élet egyik „tengelyét" a szülök és gyerekek közötti viszony alkotja, addig a másikat az apa és az anya, vagyis a házasfelek közötti kapcsolat. A házasság olyan szövet, amely nagyon sokféle fonálból szövődik. Ezek között igen jelentős szerepet játszhat a szerelem, de lényeges az a világnézeti-gondolati-szemléleti-ízlésbeli közösség és összhang is, amely akkor is megmaradhat, amikor a szerelem szeretetté szelídül, de a két ember még mindig nagyon jól megvan egymással, szeretnek együtt élni. Az a házasság áll összhangban a szocialista erkölccsel, amelyben a felek valóban társai egymásnak, amelyben egyenlő és arányos a teherviselés, amelyben a döntések közösek, a felek valóban egyenjogúak. Ugyanakkor számos házasság egyenlőtlenségre épül, és mégis tartós; rendszerint a férfi kerül előnyös helyzetbe, és a nőre a hagyományos szerepköröknek megfelelően, aránytalanul sok jut; de előfordul fordított eset is. Ezek tartósságát az biztosítja, hogy mindkét fél elfogadja és természetesnek tartja az egyenlőtlenséget, sőt jól is érzi magát; ebben a társadalmi-történeti és személyiségükben rejlő okok egyaránt közrejátszanak. Összetartó erő a közös gyermekekért való felelősség, nevelésük, a róluk való gondoskodás is. De ha egy házasságot már csak a gyerekek kapcsolnak össze, akkor az igen sok konfliktust hordhat magában, és még problematikusabb, ha a kapcsolatot mindössze az anyagi javak tartják úgy-ahogy össze. Ahhoz, hogy a családi összhang létrejöjjön és megőrződjék, igen fontos, hogy a házasfelek ne otthonukat tekintsék annak a villámhárítónak, amelyen keresztül a munkahelyükön összegyűlt bajaikat, feszültségeiket levezetik. Egy olyan lakás, amelyben állandóan vagy gyakran puskaporos a levegő, amelyben gyakori a kiabálás, a veszekedés, aligha segíti elő a házasság és a család egységének fennmaradását, ellenkezőleg, a családtagok magába zárkózásához, egymástól való elfordulásához, elkülönüléséhez vezet. A család lényeges összetartó ereje a családi szolidaritás, az, hogy a család tagjai egy összetartozó egységet képeznek, akik, ha valamelyikük bajba jut, erkölcsileg és anyagilag segítik egymást. A család tehát egy sajátos bázis, amire építeni lehet, és amely nagyon sokat segíthet az embernek abban, hogy átvészeljen bizonyos viszontagságokat, amelyek az iskolában, a munkahelyen érik; menedék, amely készen áll arra, hogy befogadja az embert. A harmonikusan élő család nemcsak az egyén, hanem a társadalom érdeke is. Aki kiegyensúlyozott családi viszonyok között él, az magával hozza otthonról a belső harmóniát és így könnyebben teremt hasonló légkört munkahelyén is. Fejezetek Földesi Tamás Erkölcsről mindenkinek c. könyvéből
