Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-08-10 / 33. szám
FABRY ZOLTÁN Balogh Péter dajkája Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1897. augusztus 10-én született Fábry Zoltán. Élete: mértékadó példa, életműve: a csehszlovákiai magyar nemzetiségi lét páratlan dokumentuma, nemzetiségi irodalmunk kiemelkedő teljesítménye. Olvasóink elsősorban irodalomkritikusként és publicistaként ismerik őt. Kevesebben tudják róla. hogy fiatal korában versekkel és novellákkal is próbálkozott. A pályakezdő Fábry egyik érdekes novellaklsérielének közlésével most a tiszta ember és fontos tanulságokat megfogalmazó író emléke előtt tisztelgünk. A világra nyíló stószi ablak jövőre nyíló ablak is volt. A csehszlovákiai magyar írók közül talán senki nem vigyázta és nem egyengette egy teljes életen át a pályakezdő írónemzedé-Balogh Pétert meglátogatta a dajkája. Nagyon egyszerű dolog történt tehát. Az ajtó kinyílt, és Balogh Péter szemben állt egy öregasszonnyal, akiről azt mondták neki: ez volt a dajkád. Valójában tehát ennyi történt: valaki bejött a szobába, aztán ismét kiment. Hogy ez a valaki épp a dajka volt, hát ez is megtörtént egyszer. Eljött az már a bibliában is, aztán később a középkori várakban. Megjelent titokzatos spanyol regékben, és hozott nagyszerű vagy félelmetes titkokat. De Balogh Péter egyszerű öregasszonya nem hozott hétfátylas titkokat, nem sírt szánom-bánom könnyeket, nem tette bizalmaskodva fonnyadt kezét a vállára, és nem súgott semmit sem a fülébe. Egyszerű magyar parasztasszony volt, aki sohasem hallott spanyol regék titkairól, így tehát nem hozhatott mást, mint egy mindennapi, közönséges dolgot. Balogh Péter megtudta, hogy ő eddig élt, hogy neki élete van, és hogy neki azt kell most éreznie, hogy élete volt, hogy valamikor kisgyerek volt — hisz a dajka jött el, egy jó, mosolygós, félénken mosolygó öregasszony. Nem hozott magával semmit, és Balogh Péter — ott szemközt, azon a másik széken — mégis zavarba jött. Nem is emlékezett már rá, hogy neki valaha dajkája volt. Az édesanyja jött be reggel mondani, hogy megérkezett a Julis. Már három évvel ezelőtt is eljött egyszer, de akkor még háború volt, és a kisgyerek — akit eljött a dajkája keresni — ott volt, messze iszonyatok közt, de még akkor is tavasz volt: sokszor és sokat tudott még akkor mosolyogni. Most tehát megint eljött, gyalog egy messze faluból, és szerencséje volt: Balogh Pétert otthon találta. Balogh Péter úgy érezte, hogy neki most örülnie kéne, mosolygós arccal jutalmazta meg szegény asszony kíváncsiságát, de a másik percben már őszintén haragudott rá: az örül, hogy most megtalálta, örül annak, hogy ö otthon van, hogy nincs kint a világban, örül annak, hogy ö megállt, hogy nem tud mozdulni. Balogh Péter szeretett volna ráorditani: Mit kíváncsiskodik utánam? Mit akarnak tőlem? Én nem vagyok — nem élek. Érti? Mit zavar... De az öregasszony mosolygós arccal jött be abba a szobába, ahol egyszer ő ringatta a kis Pétert. És Balogh Péter most is csak itt van: az ismerős négy fal között. Talán nem is volt sehol, talán ki sem mozdult innen, hisz az öreg dada itt hagyta őt, és itt találta meg. Innen indították mint valami kis vicinálist, és ö elindult nagy merészen valahová. Aztán visszaesett, visszalökték, bezárták — és most itt ül a börtönben, és utálja kint a sárga napot. Balogh Péter tehát megállt. Nem tud mozdulni. Az élet... És akkor nyílik az ajtó, és belép egy asszony — akiről neki azt mondták: ez a Julis, a dajkád. — Julis néni! — ő ugrott hozzá, és szorongatta a kezét. — Hát mán csak eljöttem, mondok: megnézem, hogy néz ki a fiatalúr. Hát bizony nem ismertem volna rá. Már három év előtt is itt voltam, de akkor... — Igen, hallottam ... — és Balogh Péter szomorú lett: igen, akkor régen még volt valahol, még csinált valamit, még ráfogták, hogy csinál valamit, még nem akadtak rá, de most... Tovább folytatta: — Nagyon köszönöm, igazán szép magától, Julis néni. Jöjjön, üljön le — és vezette az asztal felé, ő maga tolt neki széket, de Julis néni zavartan nézett az ajtó felé. — A fiam .. . Csakugyan ott állt az ajtóban egy idősebb fiú. — Ez a fia? Derék legény; no, hát Isten hozott téged is, gyere, és ülj le te is, öcsém. — És Balogh Péter még nevetni is próbált, annyira tetszett neki ez az ö szívélyeskedő hangja. Egymást nézték. A fiú zavartan forgatta a sapkáját, és a földre bámult. — De valahogy rosszul tetszik kinézni a fiatalúrnak! — Igen, egy kicsit betegeskedtem, és még most is ... Most jött rá minden, most tudná elmondani, mi van vele, de a jó, becsületes asszony nem értené. Elhallgatott, és megint elnézte a dajkát. Ez volt hát a Julis, ez is tudja, hogy ö valamikor élt. — Ugye, nem így néztem ki akkor, régen? — Jaj, bizony nem, fiatalúr. Olyan szép pozsgás volt a lelkem, és milyen huncut, mindig a hajamat húzogatta. Amikor már beszélni tetszett tudni, mindig azt tetszett mondani: „Ducsa, lovadolni" — és nekem le kellett négykézláb állni a földre, és a fiatalúr azt hitte, hogy én vagyok a ló, és mindig: „gyű, gyű!" Balogh Péter nem emlékezett semmire, de valami kimondhatatlan hálával nézte ezt az öregasszonyt, akinek ő a hátára mászott, és bizonyára jól megsarkantyúzta az engedelmes lovat. Fájhatott akkor neki, és ö most mégis annyi örömmel és nevetéssel tud róla beszélni. Julis néni beszélt, ő pedig szomjasan hallgatta, és nézte az életét, mely akkor indult, és nevetve indult. — ... Hát a hintaló? — Az nem kellett sohse lónak: „Azs nem csalad, de Ducsa csalad." És azt tetszett mondani a hintalóra, hogy „ezs disnó". és fehér fluszpapirosból tetszett kötényt tenni maga elé, oszt bicskával bele tetszett szúrni a hintaló hasába, és nekem egy csuprot kellett tartani, instálom, hogy a vérét felfogjam. ... Hintaló ... és disnót öltem ... súrtem ... és Balogh Péternek fel kellett kelni a székről, hogy ne lássa senki az arcát. A kályhához ment, rádobott egy darab fát a tűzre. Érezte, hogy a háta mögött az öregasszony felfelé biccenti fejét, és tekintetével súgja a fiúnak: — Látod fiam, ez az ifiúr! És Balogh Péter elmosolyodott: szegény fiú! Vajon mit lát rajtam... Julis tovább folytatta: — Ó, a lelkem, és hogy tetszett nyaggatni: „énekelj, Dulis". Ha elkezdtem: nem ezt, de azt, és ha nem tudtam eltalálni, hogy megvert a fiatalúr. Aztán mesélni is kellett... Balogh Péter csak most vette észre, hogy Julisnak fekete kendő van a fején. — Kit gyászol, Julis? — Özvegy vagyok már én, instálom. Az uram a háborúban ... — Hogy hitték az urát? — Laczó András, szolgálatára — és félig felemelkedett a széken, aztán megint leült. Most csakugyan csend lett. Miért kellett ezt a tisztelgő felemelkedést, miért mondta Julis azt a „szolgálatjárá"-t Péterkének? A fekete kendő... Laczó Andrásné ... özvegy Laczó Andrásné ül itt velem szemben. A szomorú Balogh Péter és egy fekete kendös özvegy. Julis ... Péterke. Mindennek vége volt megint. Aztán elnézte a csendesen ülő fiút. A lábán nem csizma van, de „csavaros" és katonabakancs: szomorú örökség. — Hát te hol dolgozol, fiam? — Az uraságnál, a slippereknél. — Igen, a slippereknél — vette át szórakozottan a szót Balogh Péter, pedig azt sem tudta, mit jelent. Megint csend lett, amikor Juliska néni hirtelen felállt. — Ha nem tetszene megsértődni fiatalúr: egy nagy kérésem volna. v Balogh Péter feszülten figyelt: Valaki kér valamit. Tőle kér valamit. Meg fogja tudni adni? Izgatottan leste: mi lesz az. — Szeretném — de ne tessék megsértődni —, ha a fiatalúrról volna valami fényképem. Ha megint mesélek majd a gyerekeknek, meg a szomszédoknak, hogy láttam az
