Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-19 / 4. szám
Lehetetlen, hogy az ember ne lásson képeket; mert ha az én apám kovács volt, a tiéd pedig a birodalom főrendje, szükségképpen képet kell hogy jelentsünk egymásnak. Semmiképpen nem törhetünk ki a kép keretéből azzal, hogy természetes szavakat szólunk. Te látod, amint a kovácsmühely ajtajának támaszkodom, kezemben egy patkóval, és azt gondolod magadban arrafelé haladtodban; „Micsoda pompás kép!” Én pedig, amint ott látlak ülni természetes könnyedséggel a hintódban, mint aki hajlongani készül a népnek, azt gondolom magamban, milyen képe ez a régi fényűző, arisztokratikus Angliának! Mindketten kétségtelenül merőben tévesen ítélkezünk, de hát ez elkerülhetetlen. így most is megláttam az út fordulójában e képek egyikét. Az lehetett volna a címe; „A tengerész hazatérése" — vagy valami más efféle. Délceg fiatal tengerész, amint motyóját viszi, egy lány, aki kezével megérinti karját; körös-körül gyülekező szomszédok; kunyhókért, amelyben csak úgy lángolnak a virágok; aki arra halad, mintegy a kép alján olvassa, hogy a tengerész most ért haza Kínából, és pompás lakoma várja öt a tisztaszobában; s motyójában ott az ajándék ifjú feleségének; és az hamarosan megszüli neki előszülött gyermekét. Minden jó és helyes, és olyan, amilyennek lennie kell, ezt érezte az ember e kép láttán. Volt valami egészséges és kielégítő az ilyen boldogság látványában; az élet édesebbnek és irigylésre méltóbbnak tűnt fel, amint annak előtte. Ilyen gondolatok közepette haladtam el előttük, tőlem telhetőén teljesen és tökéletesen kitöltve a képet, még a nő ruhájának színét is megfigyelve, a férfi szemét, s meglátva a vörhenyeges macskát is, amint a kunyhóajtó körül settenkedik. Egy ideig a kép ott lebegett a szemem előtt, szinte mindent fényesebbé, melegebbé és egyszerűbbé téve, mint amilyen a megszokott; más dolgokat megint ostobának tüntetve fel; ismét másokat helytelennek egyeseket pedig helyesnek és gazdagabb értelműnek, mint amilyen annak előtte volt. E nap és a rákövetkező váratlan pillanataiban a kép visszatért gondolataimba, és az ember irigyen bár, de mégis megbékélten gondolt a boldog tengerészre és a feleségére; eltűnődött azon, ugyan mit is csinálnak, mit is mondanak éppen most. A képzelet aztán életre keltett más képeket is, melyek ebből az elsőből eredtek, a tűzifát hasogató tengerész képét, vagy amint vizet mer; ketten Kínáról beszélnek; a fiatalaszszony ajándékát a kandallópárkányra helyezi, ahol mindenki, aki belép, láthatja; a kisbaba ruhácskáit varrogatja, és minden a kertre nyíló ajtó és ablak tárva van, úgyhogy a madarak körberepdesnak és a méhek zümmögnek, és Rogers — mert ez a neve — el sem tudja mondani, mennyire kedvére való mindez azután, hogy megtapasztalta a kínai tengereket. És a pipáját szívogatja, lábát a kertben nyugtatva. kép Az éjszaka közepén hangos kiáltás verte fel a falut. Azután valamiféle rohanás hallattszott, majd siket csend. Minden, ami az ablakon át látható volt, egy orgonabokor ága, mely mozdulatlanul és súlyosan függött az út felett. Forró, csendes éjszaka volt. A hold nem sütött. A kiáltás mindennek baljós színezetet kölcsönzött. Ki kiáltott? Miért kiáltott? Asszony hangja volt, melyet az érzelem valamiféle szélsősége szinte már nemetlenné halványított, szinte kifejezéstelenné. Mintha az emberi természet kelt volna ki valami ertelem, valami kifejezhetetlen borzalom ellen. Halotcsend volt. A csillagok nyugodt állhatatossággal Virginia woolf Három kép Szobotka Tibor fordítása ragyogtak. A földek békén pihentek. A fák mozdulatlanok voltak. S mégis minden vétkesnek, bűnösnek, baljósnak látszott. Az ember azt érezte, tennie kellene valamit. Valami hányódó, izgatottan mozgó fénynek kellene megjelennie. Valakinek futva kellene érkeznie az út mentén. Fények kellene, hogy gyulladjanak a kunyhók ablakaiban. S aztán jöhetne tán egy második kiáltás, de kevésbé nemetlen, kevésbé szótalan, csillapodott, megbékélt. De nem támadt fény. Nem hangzott lábak dobaja. Nem volt második kiáltás. Az első felhörpölődött, és halotti csend követte. Az ember a sötétben feküdt, és feszülten figyelt. Pusztán egy hang volt. Semmi sem kapcsolódott hozzá. Semmiféle kép nem támadt, hogy magyarázza, hogy érthetővé tegye a gondolkodó agy számára. De amint a sötétség végezetül is szűnőben volt, mindöszsze, egy homályos emberi alak vált láthatóvá, szinte formátlanuj, mely hiába emelt óriási óvó kart valami mindent lebíró fertelem ellen. * A harmadik kép A szép idő mit sem változott. Ha nem hangzott volna el az a magányos kiáltás az éjszakában, az ember azt hihette volna, a föld kikötőbe, vonult; megszűnt az élet hajszája a szél elől; hogy valami békés öbölbe ért, és ott lehorgonyzott, alig is mozogva, a csendes vizeken. De a hang állhatatos maradt. Bárhová is ment az ember, akár egy hosszú sétára fel a dombok közé, valami mintha nyugtalanul forgolódott volna a felszín alatt, s ezzel a békét, a dolgok megnyugvását mindenfelé kissé bizonytalanná tette. Ott voltak a juhok nyájban tömörülve a domboldalon; a völgy keskenyedö hullámmá vált, mint a szelíd vizek esése. A sétáló magányos tanyákra akadt. Kölyökkutyák hengergőztek az udvaron. A rekettye felett pillangók csapongtak. Minden nyugodt volt, a békét árasztotta. És az ember mégis egyre arra gondolt, ezt egy kiáltás széttépte; akkor éjszaka mindez a szépség cinkos volt, hozzájárulását, adta, hogy nyugton marad, hogy nem változtat szépségén, pedig bármely pillanatban újra csak meghasadozhatott. Ez a jóság, ez a biztonság csak a felszínen volt. S aztán, hogy az ember felrázza magát ebből a nyugtalan hangulatból, újra csak a tengerész hazatérésének képét idézte fel. Ismét látta apró, változatos részleteivel együtt — az asszony ruhájának kék színét, az árnyékot, amelyet a sárga virágzó fa vetett —, ezek eddig háttérben maradtak. így álltak a kunyhó ajtajában, a férfi motyójával a hátán, a nő éppen csak könnyedén megérintve a férfi karját kezével. És egy vörhenyeges macska settenkedett az ajtó körül. Ekként fokról fokra szemügyre véve a képet minden részletében, az ember apránként meggyőzte magát arról, sokkal valószínűbb, hogy ez a béke, elégültség és jóakarat lappang a felszín alatt, semmint bármi áruló, balvégzetes. A legelésző juhok, a völgy hullámai, a tanya, a kölyökkutya, a táncoló pillangók mindeközben semmit se változtak. így aztán az ember visszafordult hazafelé, gondolatai ott időztek a tengerésznél és hitvesénél, képeket sorjáztatva felölük olyanformán, hogy a boldogság és elégültség egyik képe a másik után addig halmozódjék a békétlenség, a gyűlöletes kiáltás fölé, amíg nyomasztó súlyukkal szétlapítják és elhallgattatják azokat. Itt volt végül a falu, a temető, amelyen át kellett haladni; s az arra járóban, amint belépett, feltámadt a szokott gondolat: hogy milyen békés ez a zug, árnyat adó tiszafáival, kopottas sírköveivel, jeltelen sírjaival. Az ember azt érezte, itt a halál is derűs. Valóban, nézzük csak a képet! Egy férfi sírt ás, amelynek oldalán gyermekek falatoznak, miközben ő dolgozik. Amint a lapátnyi sárga föld felszóródik, a gyermekek elterpeszkednek, hogy lekváros kenyeret egyenek, és tejet igyanak nagy csuprokból. A sírásó felesége, kövér szőke asszony, egy sírkőnek támasztotta a hátát, és kötényét kiterítette a gyepre a nyitott sír mellett, hogy térítőül szolgáljon. Néhány göröngy hullott a teás készlet közé. Azt kérdeztem, kit temetnek? Hát meghalt végre az öreg Mr. Dobson? — Ó, nem, a sír az ifjú Rogersnek, a tengerésznek készül — felelte az asszony rám meredve. — Két éjszakája, hogy meghalt, valami idegenből hozott lázban. Nem hallotta a feleségét? Az útra rontott és ott kiáltott... Ejnye, Tommy, csupa föld vagy! Micsoda kép volt ez! 100 évvel ezelőtt, 1882. január 25-én született az angol írónő. (női i)
