Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-06-08 / 24. szám
szívünknek kedves Ernest Hemingway novellája elé ERNEST HEMINGWAY Ernest Hemingwaynak a Macska az esőben cfmű novelláját először 1958-ban a ruzyni kaszárnyában olvastam. Főiskolai tanulmányaimat abbahagyva, huszonnyolc évesen úgy véltem, hogy önhibámon kívül elkéstem életemmel, sorsommal, lemaradtam a többiektől, kusza lehetőségeket és alaktalan bizonytalanságot láttam magam előtt, meddő vágyakat éreztem. Tehetetlenségemben kiválóan alkalmas voltam arra, hogy felfogjam a novella üzenetét, megértsem és átéljem az emberi önérzetnek az abban megnyilvánuló, mindennapi drámáját. Hemingway elmondta valakinek, aki feljegyezte, hogy a novellát egy olaszországi szállodában Irta, egy „szuszra", rövid idő alatt, hogy kifolyt belőle, mint nehéz óbor a palackból. A helyszín hát adott volt. s talán a lélektani motiváció az emberi patthelyzet csendes tragikuma is készen élt környezetében vagy — benne magában. Bár az író élethelyzete csak közvetve érdekelhet, mert az olvasó számára általában hozzáférhetetlen, a mű a lényeges, a szöveg formájába zárt érzéki tartalom. A novella témáját vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az szinte jelentéktelen, a mondanivaló súlyához mérve pehelykönnyű. Ami e szegényes mesét jelentőssé teszi, az az elbeszélés művészeti és a prózaírás lényege. Nézzük, miérti Az író bevezetőül rövid, pontos mondatokkal helyszínt és légkört teremt. Felidézi bennünk azt az érzést amikor nyaralásunkon drágán megfizetett, idegen szobában ülünk és tétlenül nézzük a zuhogó esőt. Nyomorult érzés, csüggesztő hangulat. Ilyen helyzetben látja meg az asszony a macskát: apró villanás a nyomasztó szürkeségben, reménysugár, hogy valami történik és megtörik a csend, mely körülveszi őt. Csupán a szállodás az egyedüli ember, aki komolyan veszi az asszonyt. A macska eltűnik, a férfi tovább olvas; magába zárkózva, udvariasan, de hozzáférhetetlenül van jelen. Az asszonyból panaszban tör ki az alaktalan vágy: „Nem jó szegény cicának lenni az esőben" — mondja, a helyzetét, sorsát egyszerre az ázott macskáéval azonosítja. A modem novella legtöbbször az életérzés drámája, nem a történés sodra adja feszültségét, hanem a nyugodt szavak és szenvtelen mozdulatok mögött vonagló szenvedés. Az asszonyban tombol a szenvedés, bár szavai nem ezt tükrözik; modem, fegyelmezett szenvedés ez. mely az emberség, az egyéniség veszélyeztetettségéből ered. Tehetetlensége és meddő unalma nő át a feleslegesség érzésébe. Egyetlen színfolt a szürkeségben, hogy az asszonynak vannak még vágyai. Szemben az érdektelen világgal — a közömbös férjjel, a zuhogó esővel, a meddő tétlenséggel —, benne van még az élet akarása, az önazonosságért feltörő sikoly. Ennek az életérzésnek az általánosság síkján nagy szerepe van Hemingway életművében: az első világháború utáni, kiábrándult fiatal nemzedék életérzése ez, amely a szikáran ismételt, szürkének tűnő, monoton tőmondatok mögül minduntalan előcseng legjobb novelláiból. Később, az író férfikorában az változott pozitív életfilozófiává és olyan művészi hitvallássá, melyet — a gondolat szabad szárnyalását követve — valahogy így fogalmazott meg: az embert elpusztíthatjuk, de megtömi nem lehet. De amíg ehhez a felismeréshez eljutott, komor, kegyetlen realizmusába enyhe, romantikus íz vegyült mint a tárgyalt novellába is: amikor teljes a dráma és öröknek tűnik fel, néha akad valaki — a szállodás, aki segít és a szobalánnyal felküld egy cicát. A feszültség elmúlt, nem tudjuk, mi következik, a szimbólum már-már groteszk — vagy szentimentális —, de jelentése egyértelmű: mégis van reményi DUBA GYULA Csak két amerikai lakott a szállodában. Nem ismertek senkit azok közül, akikkel a lépcsőn, szobájukból menet és visszajövet találkoztak. Második emeleti szobájuk a tengerre nézett. Meg a parkra és a háborús emlékműre. Nagy pálmák és zöld padok voltak a parkban. Jó időben mindig megjelent itt egy művész a festőállványával. A művészek szerették a pálmák vonalát, a parkba néző szállodák élénk színeit és a tengert. Az olaszok messzi vidékről eljöttek, hogy megnézzék a háborús emlékművet. Bronzból készült, és csillogott az esőben. Esett. A pálmafákról csöpögött az eső. A víz tócsákban állt a kavicsos utakon. A hullám hosszú vonala megtört az esőben, és visszasiklott a partról, azután megint feljött, s hosszú vonala megtört az esőben. A gépkocsik eltűntek az emlékmű melletti térről. A tér túlsó oldalán a kávéház ajtajában egy pincér állt, bámult ki az üres térre. Az amerikai asszony az ablaknál állt, s kinézett. Kinn, éppen az ablakuk alatt, egy macska kuporgott egyik csöpögő zöld asztal alatt. A macska igyekezett úgy összekuporogni, hogy ne csöpögjön rá a víz. — Lemegyek és felhozom azt a cicát — mondta az amerikai asszony. — Majd én — ajánlkozott a férj az ágyból. — Nem, majd én. Szegény cica igyekszik szárazon maradni az asztal alatt. A férj tovább olvasott, két párnával feltámasztva, az ágy végében. — Meg ne ázz — mondta. Az asszony lement, a szállodatulajdonos pedig felállt és meghajolt, mikor elhaladt az iroda előtt. A tulajdonos öreg, nagyon magas ember volt. íróasztala az iroda túlsó végében állt. — II piove1 — mondta az asszony. Szerette a szállodást. — Si, si. Signora, brutto tempo.2 Nagyon rossz idő van. íróasztala mögött állt, a sötét szoba túlsó végében. Az asszonynak tetszett. Tetszett halálos komolysága, amivel a panaszokat fogadta. Tetszett a méltósága. Tetszett, ahogy őt szolgálni igyekezett. Tetszett neki szállodáshoz méltó magatartása. Tetszett öreg, széles arca és nagy keze. Ezzel az érzéssel nyitotta ki az ajtót és nézett ki. Még jobban zuhogott. Egy gumiköpenyes ember vágott át a téren a kávéházba. A macska jobb felé, túl a sarkon lehet valamerre. Talán odajuthat az eresz alatt. Amint ott állt az ajtóban, egy ernyő nyílt ki mögötte. A szobalányuk hozta. — Nem szabad megáznia — mondta olaszul, és mosolygott. A szállodás küldte, természetesen. A szobalány tartotta az ernyőt, végigmentek a kavicsos úton, míg az ablakuk alá nem értek. Az asztal ott állt, fényes zöldre mosta az eső, de a macska eltűnt. Az asszony hirtelen csalódást érzett. A szobalány ránézett. — Ha perduto qualque cose, Signora?3 — Egy macska volt itt — mondta az amerikai asszony. — Egy macska? — Si, il gatto.4 — Macska? — nevetett a szobalány. — Macska az esőben? — Igen — mondta az asszony —, az asztal alatt. — Aztán; — Ó, annyira szerettem volna egy cicát. A szobalány arca megfeszült, mikor angolul beszélt. — Jöjjön, Signora — mondta. — Vissza kell mennünk. Megázunk. — Igen, igen — mondta az amerikai aszszony. Visszamentek a kavicsos úton, és beléptek az ajtón. A szobalány kinn maradt, hogy becsukja az ernyőt. Mikor az amerikai aszszony elment az iroda előtt, a padrone meghajolt az asztala mögött. Az asszony valahogy nagyon kicsinek és feszesnek érezte magát belül. A padrone5 miatt érezte magát nagyon kicsinek és ugyanakkor igazán fontosnak. Egy pillanatig úgy érezte, hogy ő rendkívül fontos. Felment a lépcsőn, kinyitotta a szoba ajtaját. George az ágyon feküdt, olvasott. — Megvan a macska? — kérdezte, s léptette a könyvet. — Eltűnt. — Vajon hova mehetett? — mondta a férfi, és szeme elkalandozott a könyvről. Az asszony leült az ágyra. — Annyira szerettem volna — mondta. — Nem tudom, mért szerettem volna annyira. Szerettem volna azt a szegény cicát. Nem jó szegény cicának lenni az esőben. George ismét olvasott. Az asszony átment a szobán, leült a toalettasztal tükre elé, és a kézitükörben nézegette magát. Vizsgálgatta a profilját, először az egyik oldalról, majd a másikról. Azután a tarkóját és a nyakát tanulmányozta. — Nem gondolod, hogy jó volna megnöveszteni a hajamat? — kérdezte, s megint a profilját nézte. George felpillantott, s látta az asszony fiúsra nyírt tarkóját. — Nekem úgy tetszik, ahogy van. — Úgy unom már — mondta az asszony. (nő u)
