Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-05-11 / 20. szám
Hitelt érdemlő, halkuló szavak Május 11. — a dél-szlovákiai sztrájk 50. évfordulója — jelzi az eseménynaptár. Nagymegyeren (Calovo), Galántán (Galanta). Ekecsen (Okoő) sokan élnek még, akikben ez a kerek évforduló emléket idéz, szólásra készteti őket. És ha szólnak, hallgatjuk, hiszen minden emberi élet, küzdelem, hiteles tény — része a történelmünknek, mely kapocs a múlt és a jövő között. Nagymegyeren senki sem csodálkozik azon, hogy az 1932-es események kapcsán, éppen Szabó Margit nénire esett a választás. Sokan ismerik őt. Ki (gy, ki úgy: dolgos keze munkája nyomán a nagy családok kenyérgondjain keresztül vagy akár kemény és konok szókimondása miatt. Jómagámnak és nemzedéktársaimnak évekig főzte a hétköznapi ebédet. Húsz év távlatából is emlékszem: tudta, ki az árva gyerek, kinek a családjában kell sokfelé tömi a kenyeret, még azt is, ki véznább, rossz evő ... Kilesett az ebédosztó kisablakon, aztán ránk-ránk mordult szigorú, de jóságos hangján: Mind megedd ám! Vagy: Hozd a tányérod, adok még .. . Akkor már sokan tudhatták róla, hogy miért ilyen. Én csak jóval később értettem meg; annyi oka volt rá, hogy egyszerűen nem is lehetett más. Nem sokkal a századforduló után született. Nagy családban, tizenegy gyerekről kellett gondoskodnia a vasúton dolgozó apának. Jobban mondva, kellett volna, ha a háború, a betegségek meg nem csonkítják a családot. A háború kitörésének idejére esnek a legkorábbi emlékei. — Az én korosztályomban nem szégyen, ha azt kell mondanom, hogy csak hat elemit végeztem. Ez arra volt jó, hogy megtanultunk kézimunkázni, kilincset pucolni, fát hordani a pincébe, meg a papnak kezet csókolni.. . Tízéves voltam, amikor kitört a háború ... Amikor meghallottuk, hogy hozzák a „szerb foglyokat", nem tudtam, hogy azok emberek. Ennyi eszem sem volt. Szinte fáj, ha visszagondolok erre a szörnyű sötétségre, de így volt igaz. Ma, ha útbaigazítás képpen azt mondom valakinek „a szerb-temető felé lakik", vagy éppen arra járok, hívás nélkül is előjön a gyerekkori emlék... Még öreg korára sem lehet az ember gondtalan ... Nehéz évekre emlékezik. Neveket mond, kik tudnának többet és hitelesebb tényeket. Hetvennyolc évesen emlékezni már nem olyan könnyű, mégha olykor úgy érzi is az ember, hogy csalhatatlanok az emlékei. Azt pontosan tudja, hogy Nagymegyeren 1919-ben vette kezdetét a munkásság tudatos, szervezett harca a kapitalista kizsákmányolás ellen. Az I. világháborúból hazakerült katonák, visszatérő munkások kezdték a mezőgazdasági dolgozók tömörítését. Aztán egyre sűrűsödtek a politikai események. Az ötven évvel ezelőtt lejátszódottakat — a történelmi hűség kedvéért — az Agrokomplex Vörös Szobájában olvassuk végig; „1930-ban a párt újabb átszervezésére kerül sor, és ekkor választják meg Árvái Józsefet a párt elnökévé, aki egészen 1938-ig töltötte be ezt a tisztséget. A sztrájkok, nyilvános gyűlések úgyszólván napirenden vannak. 1931. május 6-án Steiner elvtárs beszél, július 5-én Major István kiszabadításáért gyűjtenek, agitálnak, és ezért Árvái Józsefet többször is bíróság elé állítják. A munkások fokozott tevékenysége miatt a csendőrök az 1931. július 26-ra tervezett nagygyűlésre — amelyre az ekecsieket is meghívták — sürgősen 20 fő erősítést kér, amit meg is kapnak, s így az Ekecsről Megyerre igyekvő munkásokat már csendőrkordon várta, s a gyűlést szétkergették. Annyit azonban elértek, hogy az Ármentesítő Társulat kényszermunkát végeztetett, s a város 200—250 munkása jutott munkához az őszi hónapokban. 1932. január 30-án a város éhező asszonyai és gyermekei a jegyző épület elé vonultak — „Munkát és segélyt kérünk" — jelszóval. A felvonulók a csendőrök elé álltak, hogy szúrják le vagy csukják be őket, mert tovább nem bírják az éhezést. 1932. február 10-re Nagymegyer egész környéke lázasan készülődött. Aranyosról, Ócsáról, Ekecsről, Patasról, Radványról indultak el, hogy részt vesznek a megyeri „Éhségmeneten". A csendőrség mozgósította a katonaságot is, 200 csendőr és katona lepte meg a várost. A vezetők mindjárt szétfutottak, hogy a Megyerre igyekvőket minél hamarabb a városba hozzák, s így nagyobb tömeget vonultassanak fel. Árvái József az ekecsi útra ment, hogy fogadja az onnan érkezőket. Az ekecsiek már csak 500 méterre voltak a várostól, s Árvái kiabált nekik, hogy siessenek, de ekkor a malomudvarból, az Öregmajorból csendőrök rohantak elő, géppuskákat állítottak az útra. Árváit pedig puskatussal, gumibottal a földre verték. Az ekecsiek visszafordultak, szétszóródtak és a földeken keresztül, az állomás felől igyekeztek bejutni Megyerre. A radványiak sem jártak különben. Őket a csendőrök az izsapi hídon várták, s onnan fordították vissza a menetet. Az 1933-as évben az Öregmajort és az Újmajort bérlő Diószegi Cukorgyár ellen lépnek fel a munkások. Ezeket a bérharcokat a somorjai Dömötör Teréz irányította. A sztrájk jó eredménnyel végződött. A „Munkás" c. lap így írt a megmozdulásról: „120 munkás jutott harccal munkához". — Kell több, részletesebb emlékezés? Dömötör Teréz igaz könyvét kell fellapozni még, hogy a kép teljesebb legyen. Ezt meg, szerencsére, érettségizőink kezükbe kapják ... Igaz ugyan, hogy még akadhatnak korabeli fényképek, igazolványok, más dokumentumok, amiket össze kellene gyűjteni. Kevesen vagyunk már. Árvái elvtárs tavaly ment el... Lassan bezárulnak az ajtók, a még élő, emlékezni tudók ajtói, és a hitelt érdemlő szavak elhalkulnak, megritkulnak. Még jó, hogy mindig voltak és vannak nagyszerű pedagógusaink, akik a tananyag mellé kötelezően ültetik át az egészséges lokálpatriotizmust, hazaszeretet. Nézem az ismerős névsort a vékony füzeten, mely az ötszáz éves Nagymegyer tiszteletére készült: Gyüre Lajos, Zirig Árpád, Pálmai Géza, Szeder Irma, Teleky Miklósné ... Margit néni szívesen keresné meg a Dömötör Terézkönyveket, régi képeket, mesélne még hosszan felvonulásokról, tüntetésekről, szép munkás május elsejékről a felszabadulás öröméről, mégis rám néz szúrós tekintettel szemüvege alól: ezt már tudod, hiszen ebben az iskolában kaptad az útravalót te is... — így igaz, s talán ezért is hallgatom elfogultan minden szavát. — Emlékszel az Öregmajorra? Nekünk még sokszínű emlék. Van akinek csak dűlőnév — érdekesség ... Ha meg az Agrokomplex nevét említeném, sokaknak jutna eszébe az „ország éléskamrája". Hát nekem is sokféle emlék: Ugye, olvastuk a Vörös Szobában, hogy a Diószegi Cukor-Cnö 4) gyárhoz tartozott. Sokat dolgoztam a földjein. Répát kapáltam, szálaltam, vetőgép után mentem, mikor mi jött. Hajnali négykor kint kellett lennünk a munkaelosztásnál. És csak amikor a nap lenyugodott, akkor mehettünk haza. Férjhez mentem egy cipészsegédhez. Gyereket szültem, temettem. A hatból négy él, három munkás, egy meg tanító lett. Tíz évig főztem majdnem háromszáz iskolás gyerekre. Ismertem mindegyiket. Igaz, húsz éven át voltam a nőszervezet elnöke, jól ismertem a családokat is, mert hát leginkább az anyákon át érzi a család gondjait egy funkcionárius ... Megözvegyültem, már tizenhat éve élek egyedül. A gyerekeim szétszéledtek, mehetnék egyikhez is, másikhoz is, a nyugdíjam miatt jobb is lenne, de mondogatom nekik: öreg fát ha átültetik, kiszárad ... Innen az ablakomból látom a város szívét, még így is a szemem előtt zajlik minden, itthon vagyok. Szemben a könyvtár, csak át kell szaladnom, nem unatkoztam én még eddig. És még valamit: nehogy csak panasz töltse meg a sorokat, ha rólam írsz. Mert volt ám nekem olyan szép 16 nap az életemben, amit nem lehet az emlékezéseimből kihagyni. Sokan ismerik Fekete Józsefet, az Agrokomplex igazgatóját, a Szocialista Munka Hősét... Vele kell kezdenem ... Már nyugdíjas voltam, amikor hívtak a nagyhizlalda alistáli részlegére dolgozni. Sok volt a munka, mert kicsi helyiségben, kézzel kellett mindent végezni... És mint tapasztalt kommunista, a helyi pártcsoportot is én szerveztem meg és vezettem egy darabig ... Egy alkalommal, még a kezdet kezdetén kijött az igazgató elvtárs, és azt kérdezte tőlem: Margit néni, tud maga főzni? — Ezt nem kérdezni kell, hanem meg kell róla győződni! — mondtam dühödten. Kicsit meghökkent rajta, de ami a legfontosabb: igazat adott. Csak még hozzátette: — Aztán a munkásoknak nem ekkorka húst adunk, hanem akkorát — mutatott széles tenyerére ... Azt hiszem, ez volt a mi szép egyetértésünk szilárd alapja. És azt a szép tizenhat napot is a szókimondásomnak köszönhetem: megtudtam, hogy kaptunk egy beutalót a Szovjetunióba. Lengyel Ernő, a szakszervezet akkori elnöke éppen konyhalátogatáson volt, afelől érdeklődött, hogy megy a munkások kosztolása. Minden rendben van, csak egy kicsit — most életemben először — irigykedek, azért, hogy nem én mehetek a Szovjetunióba ... Megtudta a vezetőség. Három nap múlva megkaptam a beutalót az üdülésre. Meg fülembe jutott, amit Fekete igazgatónk mondott: Én azt az asszonyt igen régen ismerem, de mindig csak a munkában láttam. Ha elmenne, küldjétek ... Hát ez igen jólesett. És az ott töltött tizenhat nap, az meg — írd le így, ahogy mondom — életem legszebb napjai voltak. Komáromban hajóra szálltunk, és egy átszállás után Ogyesszáig hajóztunk. Át a Vaskapun, amit csak a Jókai-regényből ismertem ; a szovjet emberekkel való találkozásom, amiről azóta annyiszor meséltem már fiataloknak is, idősebbeknek is. Mert most már a nyugdíjasok otthonát látogatom. Megyek én mindenhová, ahol emberek vannak. Megszoktam, nem is tudnék máshogy élni. Az embernek minden korban egy biztos közösségbe kell tartoznia. És én mindig tudtam, melyik közösségbe tartozom. MEGYERI ANDREA Nagy László felvétele
