Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-02-16 / 8. szám
Ugyanez történt a rozmárok heveröhelyeivel, csukcsföld és Alaszka partvidéki lakosainak e fontos, természetes éléstáraival. A múlt század végén és századunk elején nagy tömegeket sújtó pusztító éhínségek léptek fel, a lakosságot járványok tizedelték meg. Az emberek odahagyták ősi lakhelyeiket, ahol évszázadok halmozták fel a tűzhelyek hamvát. Még az olyan ártalmatlan betegség is, mint az itt addig ismeretlen kanyaró, úgyszólván elnéptelenítette a partvidéket, akár egy mindent megemésztő tűzvész. Ez volt az az idő, amikor még komoly tudósok is jóslatokat és feltevéseket kezdtek hangoztatni arról, hogy Észak kis lélekszámú népei elkerülhetetlenül kihalnak. És talán be is következett volna a jóvátehetetlen — a lakosság egyszerűen kihalt volna —, ha el nem jön a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Emlékszem, amikor először utaztam a Szent Lörinc-öbölbe, egy kulturális bázisra. Mindent roppant furcsának találtam ott: a fából épült házak sorait, a vasutat, a kórházat, a diákotthont, a rádióállomást és a szélmotortelepet. Nagy pékségben sütötték a kenyeret és csillével szállították a diákotthonba. A Kitritkin-fokon magányosan állt Pakajka sátra. Egyszer a vendége voltam. Beléptem a sátrába, beszívtam a nyílt tűz füstjét (a parton felszedett uszonyok darabjai égtek a tűzön), és hirtelen eszembe ötlött: mi lesz, ha mindez eltűnik, elszáll, mint a füst a sátor nyílásán, örökre? Mi marad akkor? Pakajka sötét orosz teával kínált, és dicsekedett, hogy mesés szerencséje volt. „A gyermekeim egyenest a sátor küszöbéről indulnak a jövőnek. Sietve mennek az iskolába, diákotthonban laknak, és csak akkor jönnek el hozzám, ha megáhították a hazai kosztot... Naponta háromszor kapnak enni, de még nap közben is teázgatnak, mintha nem is gyerkőcök lennének, hanem tétlenkedő öregasszonyok. Pakajka a gyermekei jövőjéről álmodozott, és álmai megvalósultak. Azon a helyen, ahol a Szent Lörincöböl tősgyökeres lakójának magányos sátra állt, járási központ épült sokemeletes házakkal. Roppant érdekes kutatási téma lehetne, hogy miképp fogadták földijeim a számukra ismeretlen, új életet. Mi, akik már a szovjethatalom idején születtünk, és új eszmék, erkölcsök légkörében nevelkedtünk, csak találgathatjuk, milyen kínzó és súlyos problémákat okozott apáinknak és nagyapáinknak a lelkivilágukban, tudatukban, szokásaikban bekövetkezett törés. A közelmúltban az Egyesült Államokban, Alaszkában jártam. Alaszka állam kormánya felkért, hogy tartsak előadást. Szívesen elvállaltam, mert joggal feltételeztem, hogy előadásomnak az anyanyelvi oktatás kérdéseiről kell szólnia a tanítók számára. — Az ember jogai — mondtam — épp olyan átfogóak és magasztosak, mint az ember maga. A szó szoros értelmében az emberi élet minden területét érintik. Összefonódnak egymással, sőt, gyakran az is előfordul, hogy egyes emberek jogai sértik és megnyirbálják mások jogait... Engedjék meg tehát, hogy előadásomban az emberi jogoknak csupán egyetlen oldalával foglalkozzam: az anyanyelvhez való joggal, azzal a joggal, hogy az emberek a saját, természet adta — vagy ha úgy tetszik: a történelem, a sors adta — módjukon fejezzék ki gondolataikat, érzéseiket, nézeteiket az életről, a világról, arról, hogy mit tartanak szépnek .. . Csak a mi országunkról szólok. Ez a jog, amelyet én író létemre az ember egyik legbensőbb jogának tartok, nálunk nemcsak hogy már az első Lenin által aláírt határozatokban szerepelt, hanem meg is valósult. Beszéltem az életünkről, iskoláinkról, amelyekben a csukcs gyermekek tanulnak; az egyetemre induló fiatalokról. Haza, szülőföld. Mélységes értelme van ennek. Ez a föld sohasem veszti el varázsát, gyönyörű mindenkor. Minden ember világának megvan a maga csúcsa, ahonnan kitekinthet. Az enyém ez itt, Irvitgir partja. És itt, ezen a helyen, ahonnan elindultam utazásomra téren és időn át, a korán beköszöntő sarkvidéki ősz kiszikkadt füve között mindig rátalálok a hazámba való visszatérés édes gyümölcsére. Melengeti szívem a tudat, hogy a nép, amelyhez tartozom, nyugodtan és magabiztosan nézhet a jövő elé. A gyermekek anyanyelvükön olvassák a könyveket, és az egész világ megjelenik előttük a televízió képernyőjén. A hosszú sarkvidéki éjszakában fény villan a partokon, beragyogja csukcsföld városait és falvait. ;nö 9)
