Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-02-16 / 8. szám
így tanultam, így adom tovább Hiába hegyezem a fülem, alig értem a szavukat. Ők meg jókat nevetnek, élvezik a tereferét. Idegesítő zörgés, kongás; egyszer gőzfelhő homályosítja el látásomat, máskor meg a kiáradó füst. Az asszonyok — oda se neki! — tovább szövik a mondókájukat, nem tüsszögnek, nem könnyeznek, nem lesik a „veszélyt". Biztosan lépnek a vizes kövön, ördögi gyorsasággal kapkodnak a forró vízbe, tökéletes szemmértékkel választják ki a megfelelő hosszúságú rudat... Dolgoznak. Úgy jár a kezük, mint a motolla. Ki-ki megszokott gépe mellett, legtöbbször csak kétszer két lépésnyi területen. Az is előfordul, hogy háttal, fenékkel összefutnak — de helyszűke miatt ez is megbocsátható. — Ez afféle célzás, hogy a hentesek „jó bőrben" vannak, nagyobb kanyarban fordulnak? — kérdezi Valoviőné, és jóízűt kacag, a sértődésnek nyoma sem látszik. Erre persze nem is gondoltunk, de azt máris tapasztalom, hogy Valoviőnét jól mutatták be... — Jó humorérzékű, vidám asszony, és igen szorgalmas. Szeretik a munkatársai. Az üzem folyosóján — a komáromi (Komámo) húsfeldolgozó üzemben — a faliújságon már egy éve kint van a fényképe, mint az egyik legjobb dolgozóé. Nem mintha nem tudnánk, hogy kiváló munkásnő, de hát van, akinek az erkölcsi elismerés mindennél fontosabb... S vajon ki ne lenne büszke rá ? — Ezeket a szavakat hallottam róla az első kérdezősködéskor, pedig még azt sem tudta a kérdezett munkatárs, mi célból keresem. Vaioviő Erzsébet aztán annál inkább szabadkozott. — Húsz éve, hogy a szakmában dolgozom. Innen az üzemből mentem Bratislavába tanulni. Nem is tudom, miért éppen ezt választottam. Apám hajógyári munkás volt, nem is emlékszem arra, hogy a közvetlen környezetemben valaki hentes lett volna. A kilencedik osztályt közepes eredménnyel fejeztem be, talán „jobb" helyre is kerülhettem volna. De nekem ez tetszett, az üzem támogatott, visszavártak, és azóta itt vagyok. Úgy eltelt ez a két évtized, hogy szinte hinni sem akarom. Mert ha valaki nem kérdezi, nem is gondolok rá. Minden nap meghozza a maga gondját, örömét, sok az elfoglaltság, nincs még idő arra, hogy vissza-viszszapillantgassunk... Mi most mégis ezt kérjük ... — Hatvannégyben, amikor végeztem, bizony csóválgattam én is a fejem: nem könnyű mesterség ez... S főleg ebben a mi üzemünkben. Hihetetlenül öreg épületben vagyunk, elavult módszerekkel dolgozunk, a zaj, a gőz, a hideg, az állandó gumicsizmaviselés miatt nem éppen leányálom itt tölteni napi 8—10 órát. Mióta „téma" már az új épület, a húsfeldolgozó felépítése! De valahogy húzódik csak, mint a rétestészta ... Hatalmas darálókban zúzódik az alapanyag sonkához, szalámihoz, szafaládéhoz, különféle nevű felvágottakhoz. Valoviőné a töltőgép mellett áll, gőzölgő forró vízből kapkodja ki az előkészített marhabelet, és pontos, villámgyors mozdulatokkal tölti a kilométernyi hosszú kolbászokat, a szalámit. — Nem forrázta még le magát ? — a forró vízzel telt vödör (egy másikra téve) meg-meglendül mozdulatai közben. — Megszoktam már. A forró vizet is, meg azt is, hogy amíg az új üzem elkészül, nagyon kell vigyázni magunkra is, szomszédunkra is ... Nem is emlékszem, mikor történt itt munkabaleset. Pedig sokat dolgozunk. Ha valaki hiányzik, akkor is el kell készíteni a megrendelt hentesárut. A vásárlók minden reggel frisset akarnak. Ha több a rendelés, tíz órát is dolgozunk. Fáradtan érek haza. Még jó, hogy édesanyám — aki velünk lakik — ilyen-olyan házimunkától mentesít. Két iskolás lányunk van, csak esténként vagy a hétvégeken lehet rájuk jobban odafigyelni. Pedig nem ártana több időt szentelni nekik, a nagyobbik pályaválasztás előtt áll, egészségügyi nővér szeretne lenni. Sokat kell | ezeknek a gyerekeknek tanulni... Habár mondom, néha, nem is annyira a szó a fontos, hanem a példa. [Azt meg jót látnak otthon. Apám igen dolgos munkásember volt, ha valamibe belekezdett, azt [be is fejezte. Anyám háztartásbeli volt mindig, de örökké sürgött-forgott, semmi sem esett nehezére, türelmes, tevékeny volt mindig, az még ma is. A legnagyobb támasz persze mégis a férjem. A hajógyárban rakodómunkás. Nehéz munkája van. Egyszer egy május elsején voltunk megnézni, hogy hol dolgozik. A lányaim büszkén mentek végig a hajógyáron, mert tudták, hogy az apjukat megbecsülik, gyökeret eresztett Komáromban. Mert ő Pieáíanyból való. Régi történet: az árvíz hozott össze bennünket. Ő akkor katona volt, itt szolgált-mentett. Megismerkedtünk, összeházasodtunk. Apám, alighogy nyugdíjba ment, hirtelen meghalt. Anyámnak is jó, hogy együtt maradtunk, szívesen adott át egy darabot a telkéből, azon építettünk egy kétszobás lakást. Kicsi, de nekünk elég. Nem vagyok híve a cél nélküli gyűjtésnek, harácsolásnak. Ha szabad időnk van, inkább kocsiba ülünk, és meglátogatjuk a pieStanyi nagymamát, főleg nyáron, jókat is fürdünk. De elmegyünk még Prágába is, az ott élő nővéremhez. Ez még persze messze van, mostanában egyszerű, dolgos hétköznapokat élünk. Meg kell fogni a dolog végét, ha azt akarjuk, hogy ne érje szó a házunk elejét. Én ugyan a töltőgépet kezelem, de nekem sem mindegy, ha az üzletben, a szomszédban vagy az ismerőstől hallom a megjegyzést: nincs ennek a virslinek más íze, csak sós... Vagy: mit lehet ebből a kövér húsból főzni ? Én nem mondom, kérjék meg az árát, amennyiért kitermeljük, de a minőségért vállalja mindenki a felelősséget. Az jó, hogy az igényeink egyre nőnek, hogy tudunk bírálni, szóváteszünk minden mulasztást, de biztosan sokszor szükséges még, hogy az igényesség megkövetelésénél legelőször önmagunkból induljunk ki. Én azt mondom: pontosan tudom, mit kell dolgoznom, miért felelek, néha van „ráhajtás" is, néha beteg kolléganőt kell helyettesíteni, társadalmi munkát kell végezni, és szólni a hiányosságokról, ha javíthatunk vele. Ezt követelem magamtól és másoktól is. A tisztességesen elvégzett munkának — bármi legyen az — mindenkor volt, van rangja, becsülete. Apámtól, a kikötő nehéz kezű, megbecsült munkásától így tanultam. Azt akarom, hogy a gyerekeim is így tanulják meg tőlem ... MEGYERI ANDREA (nö~4) Nagy László felvétele
