Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-01 / 1. szám

NAGY LÁSZLÓ felvételei

amíg élsz, sose csukódj be

A KÖNYV MINDENKIÉ!

/Csehszlovákiai magyar írók vallomása a könyvről, az alkotásról, az olvasókról és az

olvasómozgalomról. II. /

E zuhatagos hazánk, amelyben élnünk adatott, bővelkedik a legabszurdabb helyzetek felszikráztatásában. Van, ahol az alapkérdés így hangzik: hogyan mentsék meg emberek éhezők millióit az éhhaláltól?; van ahol a „tiszta" nukleáris fegyver sorozatgyártása a fontos, minek következtében látható igyekezettel arra törekszenek, hogy elhitessék velünk, mai halandókkal, hogy lehetséges lokális atomháború.

Aztán itt a mi kérdésünk, hogy hogyan, miként lehetne olvasóvá nevelni a gyermeket, ifjút, felnőttet egyaránt. Ez utóbbi leginkább századunk utolsó harmadára jellemző kérdés. Legalábbis tájainkon. Mert korábban azoknak — és hasonló — a közösségeknek, amelyekbe még nem magam is beleszülettem, gyermekkoromban ilyen gondjaink nem voltak, nem is lehettek. Ami számunkra a Hess-galaxisból felragyogott — az írott szót a biblia, Szenczi Molnár Albert zsoltárai és a kalendáriumok jelentették.

Abban az időben tehát az olvasóvá nevelés kérdése fel se merülhetett. Ahhoz, hogy ez szóba jöhetett, előbb olyan általános társadalmi és gazdasági felemelkedésnek kellett bekövetkeznie, amely megteremtette annak a lehetőségét, hogy falusi ember kezébe is eljusson a jó könyv, a jó irodalom. Ezt azért hangsúlyozom, mert gyakorta előfordult, hogy nem azt kapták az emberek, amire igazán szükség lett volna. A magam olvasóvá válása, úgy hiszem, jó példa erre. Kölyökkoromban a széles környéken — már vagy még — nem lévén könyvtár, olvastam, amihez hozzájutottam, leginkább a tízfilléres és félpengös „regénytár" épületes történeteit. Mivel mást nem ismertem, számomra akkor ez volt az „irodalom". Ha akkor és ott Jókai és Mikszáth könyveit olvashattam volna, s nem ezeket a ponyvákat, bizonyára hamarabb tájékozódtam volna a kinti világban.

így azonban éveken — ha nem évtizedeken — át az elkésettség árnyéka kísért. És hányán lehetnek még, akik ilyen kerülőket voltak kénytelenek megtenni egykor!? Mit mondjak? Itt van például Danyi

nagypapa, aki hetvenéves korára lett igazán olvasóvá. S hogy mit olvas? Móricz Erdélyével kezdtük, aztán jött Hemingway (ez nemigen tetszett), Tolsztoj, Dosztojevszkij, a Mohács emlékezete, Mikszáth, Krúdy ... A másik példa szintén közeli: Éva lányom alig lehetett egyesztendős, amikor — a szó szoros értelmében — elfogyasztotta az Iciri-piciri című leporellót. Most elsős és saját könyvtára van — talán már száz kötet is sorakozik polcain, és olvas ökisaszszonysága.

Amit pedig az olvasómozgalommal kapcsolatban tapasztaltam, szintén nagyon friss élmény, és egyáltalán nem mindennapos. Dunaszerdahelyre (Dunajská Streda) a járási könyvtár hívott meg november közepén író-olvasó találkozóra, amelyet a nöszövetség járási bizottságával közösen szerveztek. A találkozó keddi napra esett, délután egy órára. Később, már a beszélgetés után tréfálkozva mondták a szervezők: két széken hárman ültek. És nem diákokat vezényeltek ki — bár közülük is voltak néhányan — tanári felügyelettel. A jelenlevők többsége felnőtt volt. Tudom, hogy egy példa nem példa, de ilyen is van. Vagy lehet. Mindezeket pedig azért soroltam ide, hogy ismét leírhassam, amit korábban már egyszer megfogalmaztam az olvasással, az olvasóvá neveléssel kapcsolatban. Történetesen azt, hogy a mi dolgunk — kicsik és nagyok részére egyaránt — megteremteni a lehetőséget az olvasásra. A többit egész jól elvégzi helyettünk mondjuk Németh László, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tolsztoj és a többiek.

—

A Vasárnapi Új Szó 45. számában Zalabai Zsigmond kulturális életünk szintjének emelésével kapcsolatban egy nagyon fontos tényezőről beszél, és megfogalmazza azokat a gondolatokat, melyek nagyon sokunkban élnek: gyermekeinket olvasó, betűt szerető emberekké kell nevelnünk.

Lehet, vannak, akik úgy gondolják, ez természetes, minek erről annyit beszélni? Miért bennünk ez a féltés, ez a nyugtalanság? Mert az író tudja, hogy szellemi téren elért hódításait a generációknak egy pillanatra sem szabad feladniuk. És azt is tudja, hogy korunk rendkívül kedvez a szellemi elkényelmesedésnek, az olvasásnál pedik aktivizálni kell értelmüket. Az olvasás — például a televízió nézésével szemben — összehasonlíthatatlanul több szellemi erőfeszítéssel jár. Viszont aki megtanul olvasni, rákap a könyvekre, annál ezt az intellektuális kielégülést semmilyen más, a kultúra köréhez tartozó értelmi-érzelmi élmény nem pótolhatja többé.

De hát nem megoldani akarom én Zalabai mondanivalóját, hanem kiegészíteni egy. talán nem túlságosan jelentősnek látszó, de szerintem mégis hatásos módszer említésével. Mert úgy vélem, a betű, az olvasás megszerettetésében is nagy nagy szerepe lehet a példamutatásnak. És ezt most nemcsak úgy általánosságban értem, hanem konkrétan arra a mozgalomra gondolok, amelyet a Nöszövetség hozott létre és népszerűsített tagjai körében. Az olvasómozgalomról van szó, amelynek sikeres voltáról nemegy ízben volt alkalmam meggyőződni író-olvasó találkozókon. Kinevelődött egy nőgeneráció, amelynek szellemi életében fontos tényező a könyv, és most nemcsak regényekre és költői müvekre, hanem ismeretterjesztő müvekre is gondolok. Kétségtelenül tudatosították, hogy az olvasásra fordított energia árán gazdagították gondolat- és érzésvilágukat, közben pedig akarva-akaratlanul mindebből környezetüknek is átadtak valamit. Legtöbbet — gondolom — az iskolás korú. nyiladozó értelmű gyermekek kapták, akik legfogékonyabbak a példa követésére, különösen ha a példaadó a szülő.

Azokban a családokban, ahol a könyv érték, olyan légkör alakul ki, hogy ha nincs is a faluban, községben könyvesbolt, a könyvek megtalálják azokat a csatornákat, amelyeken át eljutnak az olvasást igénylők kezébe.

Az a nö, akit a nöszövetség olvasómozgalma bizonyos igényességre nevelt, alaposabban megnézi majd a gyermekkönyveket is, mert nem közömbös neki, mit ad a kicsinyek kezébe. Az esztétikai igényességére, az érzelmi élet árnyaltságára és az értelem befogadóképességére a talajt már kisiskolás korban, sőt az iskolás kort megelőzőleg, hatásosan elő lehet készíteni.

Ideális eredményeket úgysem érhetünk el, meggyőződésem, hogy „botfülű" olvasók is akadnak, mert az olvasni tudáshoz is szükséges egy bizonyos magunkkal hozott, született adottság. Arról van csupán szó, hogy ezt az adottságot gondos hozzáértéssel a saját felső határáig növelni lehet.

Fölmerül bennem egy már elfeledettnek vélt emlék. Mikor még egy fedél alatt élt a család, este, villanyoltás után, az elalvás előtti félórában beszélgettünk gyerekeimmel arról, amire napközben nem jutott idő. Előfordult, hogy valamelyik olvasmányukra terelődött a szó. A romantikus vagy kalandos, humoros történetekre való reagálásaik mennyi mindent megvilágítottak előttem! Mikor először érintették meg őket a versek finomabb, rejtettebb szépségei és nem találták a magyarázatot, miért is, mivel is hatott rájuk annyira, együtt kerestük a szavak mágiájának titkait, amitől amiért szép az a költemény.

Személyes tapasztalatom, de gondolom, általánosítani is lehet, hogy míg a kezdő verselök zöme fiú, a „befogadók", a versrajongók többsége lány. Gondolkodtam, miért van ez így, de nem tudtam nyitjára akadni, csak azzal magyarázhatom, hogy a versalkotás inkább masculin jelenség, míg a