Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-12-18 / 51-52. szám
teával? — tépelödött kínos zavarban Dzsemsid. — Meg kéne, persze, de hát illik-e idegen lánnyal teáznom?" — Akarsz teát? — nyögte ki végül nagy nehezen. — Na végre, hogy megtaláltad, mit kérdezz! Ki ne inna teát ilyen hőségben? — Güldzsan egyenesen a szemébe mosolygott. Dzsemsíd teát töltött a lánynak, és nyomban bevonult a szobájába. Nem, őseink nem így használták a kardot... Már két napja szünet nélkül fújt a Karakum felől a forró sivatagi szél. A láthatatlan homokszemcsékkel telített izzó levegő fölperzselte a lombozatot. Az ég alja szinte a földet súrolta, szürke volt, mint porlepte tükör, s a nap olyannak látszott rajta, mint egy szétlapított tüzes lepény. A hőségtől elbágyadt, ingeriékeny kutyák el nem mozdultak az arik mellől. Még a verebek sem voltak olyan fürgék, mint máskor, csak pihegtek, és lustán szökdeltek. Nappal senki sem dolgozott, az emberek hajnalban és estefelé mentek ki a mezőre, amikor a hőség kissé enyhült. Aludni csak az tudott, aki vizes lepedőbe burkolózott. Undorodva félredobták a pehelypámákat, amelyek szinte magukba szívták a hőséget. „Vajon hogy bírja most apám a Karakumban?" — gondolta nem egyszer Dzsemsid. S íme az egyik napon, reggel felé megjött az apja, fáradtan, de jó hangulatban. — No. hogy viselitek a hőséget? — kérdezte vidáman, miközben levette a kaftánját, és a fia karjára dobta. Választ se várva folytatta: — Szerencsénk van, hogy eljött hozzánk a folyó, nehéz volna most nélküle a sivatagban. Folyónak a Karakum-csatomát nevezte. Samurad-aga ledőlt a nemezszőnyegre, a karja alá párnát rakott. Azután levette a kucsmáját, megrázta, ránézett Dzsemsídre, és ismét feltette a fejére. — Úgy látom, téged alaposan megviselt! — vetette oda dühösen a fiának. — Még azt sem veszed észre, hogy apádnak új kucsmája van .... — Viselje egészséggel! — sietett helyrehozni mulasztását Dzsemsid, majd kivette anyja kezéből a teáskannát és a pialát, s tisztelettudóan az apja elé tette. — Igen, fiam, te alighanem meghibbantál a hőségtől — folytatta kissé megenyhülve Samurad-aga. — Nézd csak: láttál-e már valaha ilyen szőrmét? Nem láttál, de nem is láthattál. Micsoda bolyhok, mi! És mintha nem is volna az ember fején: Könnyű, akár a pehely. Maga elé tette a kucsmát, hogy gyönyörködhessen 'benne. Majd megkérdezte: — Miért van az embernek szüksége ruhára? — És maga felelt rá: — Azért, hogy mutasson benne, meg hogy védje magát a hőségtől és a hidegtől. Mindnyájan látták, hogy az apának megjött a kedve, mert csak ilyenkor bőlcselkedett. — De mondjátok csak meg — folytatta Samurad-aga —, mi haszna van az olyan nadrágnak, amilyent a mi állattenyésztőnk visel ? Vagy a selyemzubbony, kinek kell ?! Nem véd sem hőség, sem a hideg ellen, csupán jól mutat! A zubbonyt tiszta gyapjúból kell varrni, akkor ez holmi, az egyetlen értékes portéka minden új ruha közül. De hát mit értetek ti ehhez! Hej, megtudnátok, hogy igazam van, ha át kéne kelnetek lovon a Karakumon! És nem egyszer ám! A férfiruha legyen férfiruha! És rosszallóan csóválva fejét, Samurad-aga kettétört egy csórékét. — Apa — emelte fel a fejét Dzsemsid —, ha azért van szükség ruhára, hogy megvédje az embert a melegtől és a hidegtől, akkor miért kell felvenni a borukot és a jasmakot? Samurad-aga ráérősen megrágta a csörekdarabot, lenyelte, és a fiára pillantott. — Egészen furcsa lettél, amint látom. Ki hallott még olyat: hát férfi viselje a borukot és a jasmakot? Ezt az asszonyok viselik. És nem is azért, hogy szépek legyenek, nem a ruha teszi széppé az asszonyt. Nézd — Samurad-aga megfogott egy csórékét, és megmutatta a fiának —, ez a jó háziasszony legszebb éke. A jó háziasszony árpából is ízletes kenyeret süt, a rossz viszont a búzakenyeret is elrontja. Azért olvad úgy a szádban ez a csórék, mert az anyád sütötte. — Ma a csórékét a menyünk sütötte — szólalt meg halkan Maral-edzse. Samurad-aga nem is sejtette, hogy halálosan megsértette a feleségét: az asszony még soha nem hallott ilyen dicséretet a főztjére. — Szelbi most fejezte be az új szőnyeget. Nem akarod megnézni? — ajánlotta az apjának Dzsemsid; elhatározta, hogy kihasználja a jó hangulatát. — Jól van, nézzük meg. Dzsemsid felugrott, indulni készült, hogy behozza a szőnyeget, de Samurad-aga fölpattant a nemezszőnyegről. — Nem kell levenni a falról, odamegyünk. Samurad-aga tudta, hogy a szőnyeg Szelbi szobájában függ — az első szőnyegét a meny okvetlenül felakasztja a falra, hogy új házát díszítse vele. Sok szőnyeget látott már életében, nem könnyen ámuldozott, de a Szelbié előtt elbűvölten állt meg. ' Különleges szép darab volt. Valami nagyon ismerős dologra emlékeztette, de hogy mire, az Samurad-agának sehogy sem jutott eszébe. Megvan! Az öreg pásztor arca hirtelen mosolyra derült, elővillantak fiatalos fehér fogai. A rét! A tavaszi rét kora reggel, amikor kinyílnak az első virágok, és épp feljön a nap. A szirmokon harmatcseppek csillognak, mindegyik virágban kis szivárvány ragyog, az ember láthatja is, ha lefekszik a fűbe.. .. A nap beragyogta a szőnyeget. A kis szivárványok eltűntek. Most úgy látszott, kristálytiszta viz árad szét a virágokon, és a különböző színű minták csendben viliódznak alatta. — Hát — szólalt meg Samurad-aga —, nem rossz ... — A sze... re .. .lem ... — mondta Dzsanmurad, elnyújtva a szót, majd hirtelen kivágta: — A szerelem győz! — Mi van veled? — fordult felé az apja. — Mit motyogsz itt? — Hát az van odaírva: „A szerelem győz." — Hová van írva? — kérdezte ingerülten, jobbra-balra tekingetve Samurad-aga. — Hát ide, a szőnyegre! Dzsanmurad fogott egy pálcát, és a szőnyeghez lépve végigvezette rajta. — Látod, ide van írva: „A szerelem győz." Most már mindnyájan látták. A betűk a szőnyeg mintáiból alakultak ki. Nem is lehetett őket azonnal felismerni, de a fiú már akkor észrevette, amikor Szelbi még csak elkezdte a munkát. — Vajon a szőnyegre szoktak-e irkálni? — kérdezte halkan, csaknem suttogva Samurad-aga. Senki sem felelt. — Soha nem hallottam még, hogy az emberek szőnyegre írtak volna. Egyetlen rendes asszony sem ír leveleket a szőnyegre — mondta minden egyes szót megnyomva Samurad-aga. Hangja egyre élesedett. — És ez az én házamba történt! Gyalázat! Samurad-aga bősz pillantást vetett Szelbire. — Még ha valami okosat írt volna oda! De „szerelem"! Az olyan asszony, aki ad a jó hírére, nem beszél szerelemről. Erről csak a feslett nők beszélnek! Szelbi előtt elsötétült a világ, a szőnyeg hirtelen hullámozni kezdett, mintha csíkossá vált volna. Samurad-aga lerántotta a szőnyeget a falról, a padlóra dobta, és gyors léptekkel kisietett a szobából. Egy perc múlva visszatért, karddal a kezében. Szelbi megrettent: „Szétvagdalja!" Suhogott a kard, de csak végigsíklott a szőnyeg ragyogó felületén, és kirepült az öregember kezéből. Samurad-aga lehajolt, hogy felvegye, de a lába beleakadt a szőnyegbe, és elvágódott a földön, még a kucsma is leesett a fejéről. A karvalytekintetű és büszke testtartásé após, a rettegett após most olyan volt Szelbi előtt, mint egy kisfiú, aki fakardjával hadonászik. S e ház sérthetetlen törvényei egyszeriben minden erejüket elvesztették a számára. — Őseink nem így használták a kardot — mondta halkan, apósára pillantva. (folytatjuk) József Attila Tél Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, csorbát, töröttet s ami új. meg ép. gyermekjátékot. — ó. boldog fogócska! — s rászórni szórva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla s kezén fogná mindenki földijét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hisz zuzmarás a város, a berek, fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni és rakni, adjon, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj; meg kéne rakni, hogy fölengednének az emberek! Karácsony Legalább húsz fok hideg van. szelek és emberek énekelnek, a lombok meghaltak, de született egy ember. meleg magvető hitünkről komolyan gondolkodnak a földek. az uccák biztos szerelemmel siető szíveket vezetnek, csak a szomorú szeretet latolgatja. hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot, fa nélkül is befül az emberektől; de hová teszik majd a muskátlikat? Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég s az újszülött rügyező ágakkal lángot rak a fázó homlokok mögé. K
