Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-02-02 / 6. szám
^családi kor Furcsa módon egy idő óta nem találja helyét. Órákra képes bezárkózni a szobájába, elbújni a külvilágnak még a fényétől is. És közben fülét hegyezi, hátha hall valamit, ami most mégis visszasegitené egykori játszótársai közé. A kulcslyukon is képes leselkedni, pedig nem akar rajtakapni senkit semmin. Csak éppen ellenállhatatlan vágyat érez, hogy az igazságnak végére járjon. Mert sokszor úgy érzi, már-már mindenki alakoskodik, sőt szándékosan hazudik. A „prófétaság korában" persze ilyesmi előfordul a gyermek-emberrel, hátha még helyét a (családi) körben önmaga erejéből kell birtokolnia ... Az is furcsa, hogy éppen azóta érzi, ő is ebbe a családi körbe tartozik, amióta egyre gyakrabban zárja magára az ajtót. Mióta az álla pelyhezni kezdett, féltékeny az anyjára. Addig csak féltette. Féltette, ha látta, hogy sír, hogy megint csak altatóval tud elaludni, hogy sápadt és reszket az idegességtől, hogy megiszik egy pohár italt, és vasfüggönyt ereszt maga köré ... Most már féltékeny is. Mohó vággyal lesi meg anyja „pásztoróráit". Szeretné újra szépnek, vidámnak, boldognak látni. Mert olyankor jó is ... A napló szerint. Mert ebbe írja le gondolatait. A prófétaság korában ez is természetes... És talán megbocsáttatik a vétek, ha egy nap jegyzeteit — amilyenből egyre több van a kis füzetben — az anya felhasználja, hogy diagnosztikálja saját lelkiismeretét. (Reggel) Megint anya kelt fel legkorábban. Lábujjhegyen járkál, pedig már fent vagyok. Én legalábbis. Hamar kijött a fürdőszobából, és megint a tükör előtt áll. Nem szeretem, ha a tükörben nézi magát. Egyszer, nemrégen, sokat ivott, és a tükör előtt sírva rángatta ki az ősz hajszálait. Azt hittem, megbolondult. Ilyennek képzeltem el egy bolond asszonyt. De apám megnyugtatott. Megint hisztizik, mondta. Elhittem. Csak éppen nem tudtam mi az. hogy hisztizik. Azóta sem tudom, de azt igen, hogy minden, amit csinál, hiszti. Apám szerint. Hisztizik, ha azt mondja, hogy fáradt, szeretne csöndben olvasgatni; ha azt mondja, hogy csípi a szemét a sok cigarettafüst; ha azt mondja, hogy fél megöregedni, mert nem tudott még soha kedve szerint élni... Lehet hogy most is hisztizik. mert nézegeti magát a tükörben. A harmadik blúzt ölti már magára, és újra lerántja, félredobja. No. azt a lilát magán hagyja. Kedvenc színe. Apa azt állítja, hogy a lila tényleg a bolondok színe. Pedig nekem is tetszik. Főleg, ha anya viseli... No, magán hagyta. Megsimitja arcát szeme alatt bepúderozza a gödröcskét, mert azt nem szereti. Egyszer megkérdeztem tőle. hogy miért púderozza magát, és azt mondta: Olyan Izabella-fényt teszek az arcomra, hogy ne lássák, mi van mögötte. Tudod milyen az az Izabella-fény? Hamis fény. Érted már? Meg akartam kérdezni tőle, hogy miért kell neki hamis fényt tenni az arcára, de még utánam szólt; Mit tudsz még te a világról, és becsapta az ajtót... Azóta is készülök rá, hogy megkérdezzem, mert ma sem tudom, mi szüksége rá. Például most is. Este olyan jó volt. Olyan türelmes. A hugicámnak elmesélte Szindbád negyedik utazását. Az meg nem értette, mi az hogy • „dézsa", hogy lehet dézsában utazni a tengeren. Percekig kacagtak a történeten, aztán megkérdezte: most már érted? Értem, mondta hugícám. csak azt nem tudom, mi az a dézsa. Ezen újra kitört a nagy nevetés, és addig nevettek, hogy anyámnak hullottak a könnyei. A hugicám meg elaludt... Már majdnem azt hittem, hogy anya megint sir. De megnyugtatott. hogy nem. És igazán nem is bántotta senki. Hiszen apa itthon sem volt. Én nem is tudom, hogy mikor jött haza. Későn lehetett már, mert aludtam. Nem értem anyát, ugyan hogy változhat meg estétől reggelig? Mi rossz történhetett éjszaka, amikor mindenki alszik, mindenki jó? (Délután) Mire hazajöttem az iskolából, már mindenki itthon volt. Anya megszokott házi ruhájában a megszokott helyén ült a konyhában. Az asztalon üres tányérok, ők már ettek. Ebédet vagy vacsorát, nem tudom, de éppen megették. Nálunk nem szokás evés közben hallgatni, ahogy a közmondás mondja, pedig mi is magyar emberek vagyunk. Anya egyszer mondta is, hogy evés közben szeret beszélni, mert akkor nyugodt, türelmes, és a nap folyamán úgy sincs nagyon idő a beszélgetésre. Nem értem, a veszekedésre meg van ? Egész délután, egész este. Azt sem tudom, hogy miről, mert mindig ugyanazt hajtják. Mint most is. Inkább oda sem megyek. Gyorsan leviszem a szemetet, aztán megmondom. hogy nem vagyok éhes. fáj a gyomrom. Most legalább csend lesz a szobámban, nem „muszáj" tanulni, nem figyelnek rám. És ez jó. legalább beragaszthatom az új bélyegeimet... (Este) Már megint elhangzott a parancs: lámpaoltás! Be se jöttek hozzám. Enynyi vitatkozással egyszer csak megváltják majd a világot. Vagy legfeljebb önmagukat. Sajnálom a hugicámat, mert ma nem mesél neki senki. Pedig Meglesett „pásztorórák" várja, minden nap. Ma kapott a fenekére. hogy aludjon már. és ránk csukták az ajtót. Már csak elemes lámpácskával olvashatok a paplan alatt. De ha nem veszik észre, meglesném a kulcslyukon, mit csinálnak. Szeretném már látni egyszer, milyen az anyám, amikor boldog. Amikor apám megsimítja. vagy észreveszi rajta, hogy valami baja van? Milyenek lehetnek ők ketten, ha örülnek egymásnak? Ma már megint nem lesz belőle semmi... Anyám sír. Lehet hogy ők nem is szeretik egymást? És énről nekem nem szólnak semmit? A gyöngybetúkkel rajzolt jegyzetek alá még bekerült a summázó utóirat. csupa nagy betűkkel: Egyébként ma nem történt semmi érdekes... G. K. tizenhárom éves fiú naplójának a felhasználásával írta: Megyeri Andrea (nöio)
