Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-11-30 / 49. szám
^családi kör r Egyedül _ vita — Tiszteli Szerkesztőség! A téma, amelyet most lapjukban boncolgatni akarnak, nagyon égető már jó ideje, bár kevés szó esik róla nyilvános fórumokon. És rögtön hozzátenném azt is, hogy nemcsak az özvegyek és elváltak problémája a magányosság, vannak emberek, akik egyszerűen nem tudnak megfelelő társat, sokszor még társaságot sem találni. Pedig meglehet, hogy nem is maguknakvaló, mindenkit Lenéző, kákán is csomót kereső összeférhetetlenek. Gyakran nagyon is közösségi emberek. Nem írom le, hogy hol élek. Talán megértik: pokol lenne az életem, ha kiszolgáltatnám magam, mert már így is szóbeszéd tárgya vagyok, s nem áll módomban. hogy más vidékre költözzem, máshová menjek dolgozni. Már csak azért sem. mert nagyon szeretem a munkámat. a társadalmit is. Hogy a vitához hozzá akarok szólni, annak egyik oka az a bohózat is, amelyet tavaly a kassai Thália mutatott be, a Névtelen levél. A nézők jót nevetlek, mert nem róluk volt szó, pedig a darab nem néz a dolgok mélyére, s azt szajkózza, ami közszájon forog. Konkrétan: a hajadon pedagógusnők (mellesleg nagyképűek és butácskák) csak azért járnak üdülni, hogy férfit fogjanak maguknak vagy legalább szexuális életet éljenek néhány napig akármelyik jöttmentiel. Hát ez így nem igaz, sokan mondhatnánk el. Mint ahogy azt is sokan kérdezhetnénk meg, hol keressen társat, partnert magának az a fiatal értelmiségi nő, aki „elnőiesedett" pályára lép, s a főiskola vagy egyetem elvégzése után falura kerül tanítani. Kik közül választhat falun? Az a néhány szem értelmiségi, aki J1Ö10; egy-egy kisebb községben nálunk megtalálható, általában már „a másé". Az orvos legtöbbször „bejáró”, a szövetkezet mérnökei meg családostul telepednek meg a faluban, a férfi pedagógusok is. S azt se mondja nekem senki, hogy válaszszák olyat, aki nem járt főiskolára, ne legyek túl igényes. Az előbb csak a lehetőségeket soroltam, s nem írtam közéjük azokat az intelligens, okos munkásembereket akik közül elméletben szintén választhatnék. Csakhogy annak is meg kellene fizetnem az árát. A faluban engem nagyítóval néznek, megszólnak azért is, hogy kerékpáron járok, mert „sem kutyám, sem macskám", mégsem futja nekem egy kis autóra. (Jómódú a falum.) Pár évvel azután, hogy ide kerültem, színjátszócsoportot vezettem. Volt a szereplőim közt egy nekem való fiú. Nem volt az még szerelem sem, csak ha találkoztunk az utcán, kicsit hosszabban elbeszélgettünk, meg kétszer haza kísért a próbák után. Rögtön kibeszéltek, még az igazgatóm is megkért, hogy „ne rontsam el a tekintélyemet” a faluban, mert az iskola fogja kárát látni, ha én beérem egy szövetkezeti munkással... Hogy nem értem be vele, az azon is múlott, hogy őt is elriasztották tőlem. Most már a gyermekét tanítom, szülőként mondta el, hogy annak idején azért maradt ki a csoportból, nehogy végül lenézett, szégyellt papucsférj legyen belőle mellettem. Ugye, szép mindaz, amit az egyenlőségről, az egyenjogúságról mondunk, tanítunk?! De a „hagyomány” azzal mi van?! Mert az sokkal keményebben tartja magát, mint hinnénk. A „zsák a foltját", kislány ha egy kicsit is fontos a munkád. . . Nézzék el, kérem, hogy indulatos vagyok, sokat megértem „magány-ügyben”, s nem akarom csak másokra hárítani érte a felelősséget. Egyet megtanultam: még mindig csak a férfi „emelheti” fel a nőt, s az természetes, ha egy mérnök háziasszonyt vesz feleségül, fordítva: kiközösítés jár érte. Szóval: a társkeresés és -találás esélyeit a műveltség, az iskolázottság a nőknél rontja. És főképpen rontja, ha a nő munkáját a hivatásának t tartja, s nem is akar lemondani róla. Most vegyük a kirándulásokat, üdüléseket. Lehetőség ismerkedésre ott is adódhat, csakhogy a nutgamfajta „vénlánynak” is vannak érzelmi igényei, bennem is él a „tartozni valakihez” vágya, s ez elriaszt a futó szexuális kalandoktól. Néha százkilométereket utazom, hogy lássak valami szépet, egy-egy jó filmet, színdarabot, miért lennék „olcsóbb” a szerelemben, a szexualitásban? Ismerni akarom azt. akivel „lefekszem”. Az üdülések alkalnuival megismert „lehetséges partnereim” többnyire aztán csak levlapot küldenek, vagy azzal köszönnek el tőlem, hogy olyan jól eltársalogtak-elvitalkoztak velem, mintha nem is növel beszéltek volna. Az apróhirdetéseket inkább hagyjuk* ha egy értelmiségi nő így keres társat, kap néhány tucat ajánlatot. .. Hát ezt köszönöm. Találkozom néha sorstársnőimmel, tudok arról is, hogy néhányuk iszik, de több olyat ismerek, aki rengeteg társadalmi munkát végez a tanítás mellett, s már kialakította a maga „otthonos” magányát. Nem önszántából, mert önszántából talán egyetlen nő sem szívesen mond te a gyermekről, a családról. . . Csak mert képes volt arra, hogy munkájában értelmet lásson s magányát is munkával cserélje jel. Azért írtam, mert szeretném, ha azok, akik jót nevettek a „Névtelen levél” tanítónői rovására (meg a vénlány tanítókéra), elgondolkodnának egy kicsit azon is, ami valójában egy nagyon nehéz emberi — és egy megoldásra váró, komoly társadalmi — probléma is. Köszönöm, hogy szót kaptam. „Irén” Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk e témával kapcsolatos leveleiket, hozzászólásaikat. Jeligés leveleiket is elfogadjuk, de azok, akik szeretnének részt venni vitazárónkon, tüntessék fel címüket is. A borítékra írják rá: Egyedül, A szerkesztőség Fotó: Z. Mináéová
