Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-10-26 / 44. szám
vendégün A „csodaszekrény'' kitárul „A félhomályba borult szobában gyéren pislákol az éjjelilámpa körtéje. Csak egy óra múlva kezdődik az első tévéadás, az egybegyűltek tekintete mégis — már most a képernyőre irányul, azt fürkészi. A villanykörte meghitt, barátságos fénye családias hangulatot varázsol a szobába, csönd van, bizalmas, meghitt csönd ... Hirtelen kételkedő, rosszmájú szavak éle szakítja meg- a nyugodalmas esti hangulatot: „Ó, ezek még holnapig sem kezdik el..és a háziasszony — nehogy valaki is félreértse a helyzetet! — villanyt gyújt." De a kételkedőnek még sincs igaza. 1956. november harmadikán a bratislavai tévéstúdió első adását sugározza — a Szlovák Népművészeti Együttes fellépését a Kulturális és Pihenőparkból. Élő adásban. Óriási az érdeklődés, benépesülnek az éttermek, a kávéházak, s az állomáson összegyűlő, kiabáló, hadonászó, jó „látásviszonyokért" küzdő utasok miután elkezdődik a műsor, teljesen megfeledkeznek ott-tartózkodásuk valódi céljáról — többen lekésik a vonatot. November ötödikén reggel a napilapokban az alábbi vicc olvasható: „Mondja, mikor indul a kassai gyors? Ahogy vége van a műsornak a tévében ..De az elkövetkező napokban már kritikus hangokat is hallani: „...a bemondónönek csak a hangjával vagyok elégedett. A rossz megvilágítás bizony teljesen elrabolta a hölgy vonzóerejét és báját, amivel amúgy „civilben" igencsak rendelkezik ..." November hetedikén a Juro Jánosík közvetítését várja a megbabonázott közönség a Nemzeti Színházból.. . de az opera végül kimarad a műsorból. Hogy miért? A színház zenekarának és kórusának tagjai nem kapnak fellépési dijat. A TV-nek nincs pénze, nem tud fizetni. A színház csak a szólistákat honorálja. A zenészek és énekesek igazságtalannak érzik helyzetüket, és így érvelnek: „.. . fellépési díj nélkül muzsikálni annyi, mint ingyen játszani. És ez, akárhogy okoskodunk, ellentmond a szocializmus bérezési elveinek. Nem elég megtervezni a TV-műsort, a szereplők anyagi helyzetével is törődni kell, nem szabad őket megrövidíteni, munkájuk jogosan kiérdemelt bérétől megfosztani. „A sajtó és a közvélemény türelmes, de végül is kimondja: „A néző nem kíváncsi a háttérben parázsló viszályokra. A néző követeli, hogy amit beígértek neki és aminek annyira örült, meg is jelenjen a képernyőn." S a mai néző elvárásait vizsgálva sem mondhatunk mást. Pedig az első adás óta huszonhat év telt el. Ma már elmondhatjuk, hogy a televízió nem a színház, a film és a rádió hibrid változata, habár eredetileg épp ezen műfajok keresztezéséből született. A tévé a mindennapok, a sok ember érdeklődése lekötésének művészete, tömegek nevelésének, szórakoztatásának — igaz, ma is sokat bírált, de már nélkülözhetetlen — eszköze. Mindezt számadatokkal is alátámaszthatjuk, hiszen a Dr. Ivó Pociatek által vezetett Sajtó- és Propagációs Osztály zsákszámra produkálja a prospektusokat, ismertetőket, statisztikákat. Az egyik szerkesztő, Igor Lisy telefonbeszélgetéseket bonyolít le, kávét kever, fehér, zöld, rózsaszínű füzeteket hoz be, felvételeket visz ki, hogy újabbakkal megrakodva térjen vissza, és közben meggyőz arról, hogy a nem eléggé kihasznált „sajtóközpontot" ezentúl éppen én fogom túlterhelni. És záporoznak az adatok. 1961-ben a tévé előfizetőinek száma eléri az 1 milliót. 1970. február negyedikén a gyönyörű Magas-Tátra hóval lepett csúcsait színesben láthatja a néző. Nem sokkal később beindul a kettes csatorna, 1975-ben pedig mindkét csatorna rendszeresen kezdi a színes közvetítéseket. Baráti kapcsolatok alakulnak ki a Csehszlovák Televízió, valamint kubai, indiai, német, szovjet, magyar, mongol — és még sorolhatnám — testvérei között. Az egyes osztályokon készült műsorok eljutnak a legrangosabb nemzetközi fesztiválokra, s azokon ■Hí] Dr. Füle Lajos •r .miéiért sikereik alapján bejárják a világot. Főleg a gyermek- és ifjúsági filmek, tévéjátékok iránt nagy a kereslet. A „Dunadíj", a gyermekeknek és ifjúságnak szóló adások nemzetközi fesztiválja — amely elérte már az „iskolakorhatárt", a jövő évben hetedik alkalommal rendezik meg — alapozta meg ezeknek sikerét és világba való kijutását. A TV mint intézmény valóban óriási fejlődésen ment keresztüt-az eltelt negyedszázad folyamán. A malomvölgyi (Mlynská dolina) modern épület — a műsorszerkesztés épülete — 28. emeletéről nézve zöld labirintusként tárul szemünk elé a csalogányvölgyi temető, a másik oldalon, szürke, lapos, szemisből varrt óriási késtokok — a stúdiók, kissé távolabb pedig a mértani csipkére emlékeztető átriumos diákotthon rabolja el tekintetünk elől a zöld hegyek, szőlővel beültetett lejtők látványát. Be kell vallanom, ez az épület és mindaz, amit eddig elmondtam, csak picike töredéke az „igazi" tévének. Hiszen a változó televízió a műszaki változást — automatizációt, a tudományos technikai forradalom vívmányainak alkalmazását —, de ugyanakkor a műsorszerkezet fejlődését, korszerűsödését is jelenti. S talán nem sértő a tévénézőre nézve, ha az ő fejlődését, változását is ide sorolom. Dr. Füle Lajos, a nézők és a műsorok vizsgálatával foglalkozó — nevezhetnénk tömegkommunikációs központnak is —, a tévénéző „veséjébe" látó osztály vezetője. Irodájában belsőhálózati készülék működik, mely bepillantást nyújt a stúdiók munkájába is, ha éppen arra vagyunk kíváncsiak. Az íróasztalon nyitott folyóiratok, jelentések, itt is percenként cseng a telefon. Füle doktor hunyorgat, na ezeket gyorsan lezárom, s közben egyik cigit a másik után gyújtva és elfüstölve, szociológiai kutatásaik eredményeit rakja elém a kis asztalkára. Jó beszélgetőpartner. Nem kell sokat kérdezni, félszavakból is ért. Nem hiába, maga is hosszú éveken keresztül újságíróskodott, tudósított, kérdezett. — A tévékészülék ma már természetes tartozéka a háztartásnak — mondja —, s ehhez nemcsak a vételi lehetőségek javítása, a készülékek aránylag alacsony ára, a jó minőségű adások járultak hozzá, hanem az is, hogy az emberek többsége ma már szükségét érzi annak, hogy a világ távoli pontjain lejátszódó eseményekről is értesüljön, hogy akkor is részese legyen egy színházi előadásnak, ha erre pillanatnyilag csak a karosszékben ülve van lehetősége. Ugyanakkor felméréseink több érdekes dologra hívták fel a figyelmet. Például az előfizetők számának meghatározásánál külön kategóriaként szerepelnek a „fekete utazók". Ezek a TV-nézők számának még mindig körülbelül 7—8 százalékát alkotják. Vagy az is érdekes, hogy egyes családokban a tévé valamiféle szent imádat tárgya, afféle modern „aranyborjú". A műsort,viszont szapulják. — Mennyiben határozza meg a nézők kritikája a műsorszerkesztést és a műsorszerkezetet? — Hát ez sok mindentől függ. Mi két mutatót vizsgáltunk rendszeresen, a műsor nézettségét és tetszettségét, s az így kapott eredményeket nézettségi és tetszési arányszámok fejezik ki. Ez az arányszám összehasonlítási alapot nyújt az egyes műsorok, valamint a műsort nézők korának, családi állapotának, iskolai végzettségének kapcsolatáról. Hadd említsek néhány konkrét példát: a publicisztikai adásokat a magasabb iskolai végzettségű egyének szeretik jobban, tekintet nélkül a nemre, míg például az operettek és zenés műsorok inkább a háziasszonyok körében kedveltek. A dolgozó nők és a férfiak körében kevésbé, s — megintcsak a hivatás és a végzettség szerint — itt is további különbségeket fedezhetünk fel. Nemzetiségi megoszlást véve alapul, nincsenek számottevő különbségek. Ez főleg a vegyes családokat érintené, de megfigyeléseink alapján elmondható, hogy ezekben a családokban egyformán nézik a csehszlovák és a magyar televízió adásait. A választás inkább a műsor zsánere szerint alakul. Sok esetben szlovák nemzetiségűek is néznek magyar tévét, annak ellenére, hogy nem tudnak magyarul. De hát ez a tévé egyik nagy előnye: nem igényel tökéletes nyelvtudást, a gesztusok, a cselekmény kifejezőerejére épít. S ezek után hogyan lehet összeegyeztetni a nézők kívánságait a szerkesztők munkájával? Nehezen, de lehet. Egy „komplex" néző kívánságait kell figyelembe venni. Vagyis a televízió mindenkihez szóljon, különböző igényeket, különböző szinten elégítsen ki. És egyidejűleg újabb igényeket kell fejlesztenie, hiszen a TV nevelőhatása egyben a TV egyik feladata és előnye is. Az egyes műsorblokkok célja nemcsak ismeretterjesztés, szórakoztatás, érzelemre hatás, hanem az is, hogy választani, szelektálni tanítsanak. — Vannak nézők, akik szerint a TV sokat „politizál". — A televízió mint a tömegkommunikáció egyik eszköze, valóban betölt propagandafeladatokat. De ez a világ valamennyi televíziójára jellemző. Sőt, a nyugatnémet TV, az angol BBC sokkal több publicisztikát közvetít, mint mi. Hozzájuk képest a mi tévénk „művészi" televízió. Meg azután bármit mond is az „egyes" néző, a publicisztika nézettsége általános méretben egyre emelkedik. Hiszen a néző is egyre igényesebb. Vegyük csak a legkisebbeket! A mai gyerekek és fiatalok sokkal több tudásanyaggal rendelkeznek, mint mi az ö korukban. Ezért más meséket, más műsorokat, kerekebb, tényeken alapuló adásokat szeretnek. A mai tizen- és huszonévesek már a televízión nevelkedtek. De sok tudós, művész, újságíró firtatta már ezt a jelenséget, hol innen, hol onnan; hol magasztalva a televízió áldásos hatását a gyerekekre, hol tűzzel-vassal támadva, erőszakra, terrorra neveléssel vádolva a tévét. Azt hiszem néha egyik fél is, másik is rátapint valami igazság magra. De a tévé tömegkommunikációs eszköz. Eszköz, melynek az ember, a társadalom határozza-határozhatja meg küldetését, eszköz, melynek alkalmazása, hatása csak tőlünk — az embertől, a társadalomtól, és céljaitól függ. Hogy a tévé világra láttató csodaszekrénnyé, s ne érzékeinket, tudatunkat szándékosan tompító gépezetté váljon, arról itt döntenek kollégáink, egy hatalmas apparátus szakértő munkatársai, köztük vendégünk is, akinek köszöni a beszélgetést LÁM PL ZSUZSANNA in öi 7 ]
