Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-10-26 / 44. szám
\ * Mária Svecová, akinek jó munkáját a baráti szaratovi körzet „A tizennegyedik ötéves terv élmunkása" kitüntetés odaítélésével értékelte. Hazánkban ö a harmadik — és egyben az egyetlen nő —. aki elnyerte ezt a magas szovjet kitüntetést. Alapiskolás koromban nagy divat volt a levelezés. En is továbbítottam kérésemet — mely szerint „korban hozzáillő" fiatalokkal szeretnék levelezni — az egyik ifjúsági lap címére. Eltelt néhány hét és megérkezett a postás: degeszre tömött táskával. Izgatottan bontottam fel a válaszleveleket, s emlékszem, micsoda boldogság volt, amikor az egyik levél írójáról kiderült, hogy tengerész. Elképzeltem, amint az alatta tátongó mélységgel mit sem törődve, a széllel dacolva — hiszen Verne ezt olyan magávalragadóan írta le — kúszik az árbocokon, tekintetével a távolságot kémleli, mint Kolumbusz matrózai tették egykor, s a föld láttára csodálatos érzések törnek fel a szívéből, olyan érzések, amilyeneket én olvasmányaim alapján teljesen át tudtam élni. A soha vissza nem térő alkalom, az abban való reménykedés, hogy talán épp Grant kapitány utóda figyelt fel a címemre, az elképzelt, nem mindennapi beszámolókban dúskáló levelek azonnal válaszra késztettek. S egy hét múlva ért a nagy csalódás. „Tengerészem" kissé kusza írása és az én romantikára éhes fantáziám élénk működése következtében ugyanis tengerészt olvastam ott, ahol eredetileg „hengerész" állott. Azóta eltelt néhány év, máig sem tudom, hogy ez miféle szakma, de azt már igen, hogy a tengerész élete sem fenékig tejfel. Meg azután az a megnevezés különböző fokozatokat általánosít. A hétköznapi nyelvben tengerésznek nevezzük a navigátort, a kapitányt, a matrózt, a krumplitpucoló kuktát is, pedig biztosan nem az utóbbihoz fűződik képzeletünkben Amerika felfedezése. De egy valami nem változott. A tengerész háza, munkaeszköze, otthona: a hajó, mely számomra még mindig a messzeség hírnöke, a mindenhová elérkező szabadság jelképe. A hajót az ember irányítja, ő ad neki életet, ő kormányozza, mozgatja. De a hajó élete már hamarabb a tervező gondolataiban kezdődik, majd testet ölt a papíron, később pedig a valóságban, a gyárban. Megalkotják. De a nagy teremtés pillanatában megfeledkezünk az alkotás kevésbé regényes szakaszairól. Pedig ezeket is emberek végzik. Sokszor éppenséggel nők, mint a rozsdakaparást is. Hogy ez milyen munka? Piszkos, nehéz, könyörtelen, telet-nyarat nem ismerő. Nincs olyan gyerek, aki arról álmodozna, hogy ha felnő, rozsdakaparó lesz. Mária Svecová, a komáromi (Komárno) hajógyár tizenhét tagú „rozsdakaparó" brigádjának vezetője sem sejtette lánykorábán, hogy ezt fogja csinálni, majdnem huszonkét éven keresztül. De a körülmények így hozták. „Verebély (Vráble) környékéről származom. A háború után Csehországba mentem dolgozni. Textilgyárban helyezkedtem el, ahol katonaingeket varrtunk és esernyőket csináltunk. Itt ismerkedtem meg a férjemmel. Ő is a mi gyárunkban dolgozott. Nemsokára összeházasodtunk, boldogok voltunk, 49-ben megszületett a fiunk, de azután nagy szerencsétlenség ért bennünket. Egyszer a férjem munka közben olyan nehezet emelt, hogy öt ujjnyira leszakadt a gyomra. Gyógyulása után nem maradhatott tovább a régi munkahelyén. Én hazamentem a kisbabával, ö pedig ide jött Komáromba, s mikor lakáshoz jutott, én is utána jöttem. A két lányunk már itt született. Mikor egy kicsit felcseperedtek, én is dolgozni kezdtem, hiszen kellett a pénz, főleg akkor, amikor a gyermekek iskolába kerültek. 1961-től vagyok a rozsdabrigádban. Akkor örültem, hogy dolgozgatok. Igaz, később lett volna más lehetőség is, de hát öreg fejjel kezdtem volna új munkát? Meg azután végre megkaptuk a második kategóriát, igaz, először azt hittük, ez nemcsak a nyugdíj magasságát befolyásolja majd, hanem a nyugdíjkorhatár csökkenését is jelenti, de az utóbbi valahogy elmaradt. Én már nyugdíjas vagyok, 54 éves, csak azért dolgozom tovább, mert decemberben nyugtázzák két kolléganőmet, s őket várom. A férjem — most az üzemi őrség tagja — sokat szid ezért, szeretné ha kímélném magam. A kis unokám is mindig mondja, mikor mész már nyugdíjba nagymama, tudod, akkor nálatok fogok lakni, te viszel majd iskolába, és meglátod, mennyit fogok neked segíteni! Amúgy a fiam is itt dolgozik a gyárban, az idősebbik lányom egészségügyi nővér, a fiatalabbik pedig tanárnő." Svec néni úgy lépeget előttem, mint a lányok, ha a szívüknek kedves fiú követi őket. Tartózkodóan, szemérmesen. Fel-felrebbenö, puha tájszólással kimondott szavait néha apró kézmozdulattal kíséri. Egyszerű, s ettől olyan közeli és megkapó az élete is, ő is. „A névnapokat megünnepeljek az asszonyokkal, amúgy nemigen járok sehova. Mindig van dolgom. Azelőtt kézimunkáztam, kötöttem, de most már rossz a szemem. Munka után bevásárolok, kenyeret, sört, azután fözök. Mire jön a férjem, kész a vacsora. A kertben is akad tennivaló, egész nyáron a befőzéssel voltam elfoglalva, lecsót, uborkát, cseresznyét, meggyet tettem el. Marianko, a nagyobbik unokám, pénteken nálunk alszik. Reggel először a férjem kel fel, megeteti a disznókat, én pedig öltözködöm, elmegyek az üzletbe. Ilyenkor az unokám is mindig velem, akar jönni, s hiába várom, hogy újra elaludjon, amint kiteszem a lábam a szobából, rögtön jön utánam; ugye nem mész el nélkülem, nagymama?" Olajfoltokkal szennyezett úton haladunk a „munkahely" felé. A rozsdabrigád esetében nehéz meghatározni a munkahely fogalmát, hiszen a hely is, a munka is relatív. Hol az egyik, hol a másik hajón akad dolguk. Egyszer takarítanak, máskor súrolnak, rozsdát kaparnak, reszelnek. A „nyers" hajók, mint félig elkészült ládák hevernek a parton. Még konganak az ürességtől, de már bennük rejlik a jövendő kaland, szórakozás, öröm, nyaralás lehetősége. Csakhogy itt mindebből semmi sem tapasztalható. Faforgácsok, terpentines rongyok, kábeldarabkák közt forgolódnak a nőiességüket szerelöruhába burkoló asszonyok. „A legtöbb munka mindig az átadás előtt van. Ilyenkor nemegyszer túlórázunk, szombat-vasárnap is dolgozunk. Meg azután a többieknek is kell segíteni, hiszen minden perc fontos. Nézze, így dolgozunk! Először a rozsdát kaparjuk le, látja, smirglivel, kis „gereblyékkel", saját készítésű kaparókkal. Vannak erre gépek is, de azokat a férfiak kezelik, és férfiak itt nem nagyon dolgoznak. Hogy miért? Azt mondják, ök ennyi pénzért nem csinálnák. 9,60 az órabérünk, körülbelül 2000—2200 koronát keresünk havonta. Mikor lekapartuk a rozsdát, terpentinolajjal végigdörzsöljük a tiszta részeket. Azután takarítunk, annyi itt a szemét, csödarabkák, azbeszt, olajtócsák. De átadáskor úgy néz ki a hajó, mint otthon a konyha. A legnehezebb a rozsdakaparás, mert ott sokszor olyan sürü por van, hogy nem is látjuk egymást. Hányszor dolgozunk úgy, hogy a fejünk fölött hegesztenek, festenek, szörnyű a zaj, a nyakunkba potyog a tűz, azután csak kiabálunk egymásra, pedig jól tudjuk, hogy a fentiek is a munkájukat végzik. Amúgy nincs itt rossz hangulat. Az üdülésekre, a közösekre, szívesen emlékszem vissza. Voltunk Pocúvadlón, a Tátrában, Bécsben is hajóval, bár a hajó nekem már nem jelent nagy kalandot. De kirándulni, hallgatni a többiek élménybeszámolóit nagyon jó. Nevetni is. Az asszonyokkal nevetjük, hogy talán édes ez a rozsda, amit beszívunk, azért vagyunk olyan kövérek." Most is jókedvre derülnek az asszonyok. Én is velük nevetek, de közben — nem kis keserűséggel — gondolok az emberi alkalmazkodóképességre. A tudományos-technikai forradalom korát éljük, vívmányaival lépten-nyomon találkozhatunk, következményeit jól, rosszul, de viselnünk kell. S itt mégsem a modern gép alkalmazkodik az emberhez, segítve annak munkáját, hanem az ember alkalmazkodik a régi munkakörülményekhez, melyek egyre elviselhetetlenebbek, nyomasztóbbak, embertelenebbek. „A fiatalok már semmi pénzért nem jönnek ide", mondja Svecné, s ha fiatal lennék, én is más munkát választanék. Nem tudni tehát, utánuk ki fogja csinálni. A férfiak nem. Fiatal lányok, nők sem. Gépek? Önműködő berendezéssel kapargattatják majd hasukat a hajók? Magától pereg majd le az „édes" rozsda? Nem tudom a választ. Az olajtól fekete kezeket nézem, s anélkül, hogy bárkit is bármiért okolnék, az emberi ész és teljesítőképesség, valamint a szükségletek ellentmondásossága, ha úgy tetszik, dialektikája jut az eszembe. S a súlyos vasmacska árnyékában egyszerre ujjong és szorul össze a szívem. LAMPL ZSUZSANNA (nő 4
