Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-09-22 / 39. szám
Misa és Koleszár a kerékpárjukra támaszkodtak, a lányok velük szemben álltak, és nevetgéltek. Ünneplőbe öltöztek, a fejük felett alacsonyan sötét gomolyfelhők úsztak nyugatról kelet felé. A forróság után lehűlt a levegő, friss és jó szagú volt, erős fű- és nedvességillattól terhes. A kerékpárok gumikerekeire sár tapadt, szürke sár ült a sárhányóikon is. A szomszéd falu felé vezető kövesúton tócsák csillogtak, de a gomolyfelhők nyájából már elövillantak töredezett kék foltok, jelezve, hogy estig még kiderülhet az ég. Kelet felé. a szőlődombok hátán fáradtan remegett a levegő, a messzi szőlősorok és gyümölcsfák lélegző zöld tömege felett párák keltek. — Elaludtál, cimbora. — Jeremiás Misa messziről kiáltott feléje, és szélesen vigyorgott. — Várakozunk rád, te meg nyugodtan alszol. — Jó napot! — köszöntötte őket Péter. — Jó napot! — mondta külön, halkan Julinak. Kerékpárjával a lány mögé állt, kalapban volt, világoszöld ingét a zakója gallérjára hajtotta, nadrágját alul csíptetökkel összefogta. Kerékpáros mesteremberek gyalogosan is ilyen csíptetökkel járnak, mintha a nadrágjuknak füle nőtt volna a bokájuk mellett. Csend állt közéjük, mely néhány pillanatig tartott. Derűs kíváncsisággal nézték Pétert, várták, hogy szól valamit, de ő hallgatott, mert újra megérezte az idegenséget; alig ismeri a többieket. Jeremiás Misa közel áll hozzá, és persze Juli, de ők is másképp, mint Bakai Jóska vagy Harangozó Árpi, vagy amilyen közeli barátja Albert volt, és Bálint meg Varga Jani. A jókedvű, mozgékony természetű Jeremiás Misa vette át a szót; kezdeményező lélek volt, nem bírta a hallgatást. — Csikóra, fiúk, gyerünk a cél felé ... Hölgyeim, szánjanak fel a pompás ülésekre, mindjárt indul a vonat! — Szállj fel, kis anyám — mondta Koleszár az egyik lánynak —, várnak a garami cigányok, már csak mi hiányzunk, hogy teljes legyen a mulatság. A lányok a vázra ültek a kormány mögé, és a fiúk bal lábbal a pedálra állva megtolták a kerékpárokat, jobb lábukkal néhányszor elrugaszkodva a főidtől meghajtották, aztán jobb lábukat átemelve a hátsó kerék felett, a lányok mögé, a szív alakú bőrülésre ültek. Juli fején könnyű kendő, lábát lógatva oldalt ül a vázon, és előre néz. Péter körülfogja a karjával, csak a bal arcát látja, bőrén enyhe pír tör át, és amikor kissé balra fordítja fejét, szája puha vonalát és egyenes orrát mutatja felé. Előttük az út néptelen. Egymás nyomában haladnak, jobb oldalon DUBA GYULA fél méter széles keréknyomon, melyet a szekerek, autók és traktorok kereke koptatott ki, s elövillannak benne az alapkövek. A nyom mellett az árok felé mély sár van, a két nyom között is sár. — Vigyázzon! — mondta a lány, de nem nézett viszsza rá, egyre előre nézett; közepén mentek, előttük Jeremiás, utánuk pedig Koleszár. Az egyre közeledő faluképből egyszerre szekér vált ki, és feléjük tartott. Várták, hogy kitér nekik, de csalódtak, a kocsist nem látták a lovak fejétől, de a két ló rendíthetetlenül jött a nyomokon, ki kellett térniük előlük a sárba. — Nem tér ki, a paraszt — dühöngött Jeremiás Misa, és leszállt a kerékpárról, egyenesen bokáig a sárba. — Te maradj a helyeden! — mondta a lánynak, és tolta vele a kerékpárt. Péter továbbment. Nem szállt le, megingott, de hajtott tovább, a lány a karjába kapaszkodott. — Vigyázzon — mondta még egyszer. — Ne féljen — mondta a fiú, biztatta, és erősen tartotta a kormányt, ügyeskedve egyensúlyozott, és végül, nehezen bár, de kijutott a sárból. Mögötte Koleszár is leszállt, és tolta a kerékpárt. A szekéren fekete ruhás, kalapos ember ült, vissza sem nézett rájuk, egykedvűen suhogtatta ostorát. — Vadparaszt! — dühöngött Jeremiás Misa. A faluban legények álltak a kocsma előtt. — Nézzétek — mondta valaki hangosan —, kirándulnak a füzesnyékiek, mennek Garamiba táncolni. Lányokat is visznek maguknak, nehogy táncos nélkül maradjanak ... Szerbusz, Misa — kiáltotta Jeremiásnak a vörös hajú legény. — Hallod, cimbora, hagyjátok itt a lányokat, Garamiban szebbeket találtok — Okos vagy, cimbora, nagy ész... — kiáltott vissza Misa nevetve. — Hol jártál iskolába, hogy így megokosítottak, komám . ' — Csak ott, ahol te, Misa, a nyíregyházi szőlőkben, bokrokban. — Mindannyian nevettek. — A lányok kai bánni is ott tanultam, tudod jól... Nevetés kísérte őket, és Jeremiás Misa visszakiáltott: — Használd egészséggel a tudásod, cimbora! Juli is nevetett, és azt mondta Jeremiásnak: — A vörös hajú nem változott, itt is olyan nagy kópé maradt. — Ismeri? — Gyakran találkoztam vele, sokat táncoltunk együtt... Vidám fiú, jó táncos, mindenütt ismerték a vörös hajút. A fiú komoly lett, fájt neki, hogy a lány már annyit táncolt, sok fiút ismer, olyan kópékat is, mint a vörös hajú. Elképzelte magában a nyírségi tanyákat és szőlőket, ahol Ш14 azelőtt a betelepültek laktak, elszórtan álló házakban, kisebb csoportokban, ahogy ök mondták, bokrokban. Életüket magány és közösség utáni vágy jellemezte, s bár szétszórtan laktak, mégis ismerték egymást. A gyerekek az iskolából, ahová nagy távolságból gyalog jártak, aztán fiatalon összejöttek szórakozni, táncolni, szeretőt keresni, s hogy ide kerültek, újra szétszóródtak a Garam menti falvakban, de még ismerik egymást. A gyerekeik már nem ismerkednek meg, de ők még emlékeznek a gyerekkori és kamaszkori találkozásaikra, és ha meglátják egymást, nevetnek, és a másikra kiáltanak: Ide nézz, pajtás, én is itt vagyok! Délen, Baranyában Albert Bálint, Varga Jani, Pécsi Géza és a többiek is így találkoznak a mohácsi révnél vagy a pécsváradi vásáron, s a találkozás kizökkenti őket hétköznapjaikból, és eszükbe juttatja a füzesnyéki erdőket, vizeket és szőlőket, a búcsún a ringlispílt és a templomi zsoltárokat. Felidézi a múltat, amely egyre szebb lesz számukra, mert többé már el nem érhető, és minél inkább távolodnak tőle az időben, annál jobban csak bennük él már Rétek, legelők mellett mentek, a füves térségek mellett bíbicek jajongtak, az úttól távolabb egy gémeskút vályúja előtt, a kicsorgó víz pocsolyájából apró ér folydogált a közeli patak felé. A patakban magányos szürkegém álldogált, és ferde nyakkal leste a vizet, mint egy torz nádcsomó. Nehézkesen szállt fel előttük. Messze a réten, fűzfabokrok között, hosszú léptekkel gólya sétált, néha a földbe vágta tőrszerű csőrét, de az útról nem láthatták, hogy mit fogott, békát, pockot vagy bogarat. Ritkultak a felhők, néha rövid időre kisütött a nap, a táj felragyogott, majd újra elszürkült, mint amikor rövid időre reflektorfény vág a szürkületbe. Nem beszéltek. A lány nyugodtan, egyenesen ült a kerékpár vázán, és Péter állandóan érezte a térdével a térdét, jobb karjával a hátát. Bekerítette a testét, vigyázott rá; arcával néha megsimította a kendőjét. Ha a lány hátrafordul, fejét sem kell előrehajtani, hogy megcsókolja, éppen összeér az arcuk, a szájuk. Juli egyre előre nézett. A Garamhoz értek. Áradt a folyó. A hegyekben nagy esőzések lehettek. A víz élénken mozgó agyagsárga felületén fatörzsek, deszkák és ágas-bogas hulladékcsomók úsztak. Habzó, piszkos hullámok sodortak mindenféle hordalékot és szemetet. A folyó egészen megtöltötte medrét, kilépett az árterületére, ellepte a fűzfák gyökerét, és állandóan hajlitgatta, tépte a félig belemerült bokrokat. (folytatjuk) VALENTIN BENIAK Gyerek kutyával Éjjel soká csaholt kutyánk a sut mögött ablakban állt a hold hergelte röhögött Zuhog a félrevert harang s a zöld eső egy tenger már a kert házunkat nyeldeső Dunyhákkal megrakott bölcsőt sza/aszt az ár fut mint vad mént kapott részeg postabatár Nyomában ott fut a nagy óceán vizét habbá verő kutya tudom bumfordi kép Mégis megríkat ám azon a reggelen elment szegény anyám csak kutyánk jött velem (S/MKÓ TIBOR fordítása)-a? £ S5 N :o
