Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-09-15 / 38. szám
DUBA GYULA Árad a Garant — Ahonnan jöttünk, nem volt regény, a tanyákon és a szőlőkben igazán semmilyen regény nem volt, mi csak beszélgettünk . .. Sokat beszélgettünk és énekeltünk, ott senki sem olvasott. Nagyon szeretek beszélgetni, de maga nem. Pedig beszélgetni nagyon jó, ha én valakivel beszélgetek, akkor azt az embert már szeretem is egy kicsit, különösen, ha érdekeset tud mondani. Vannak, akik nagyon érdekes dolgokat tudnak mesélni, és én azokkal mindig nagyon jól érzem magam .. . Mit olvasott még abban a regényben? — Sok regényt olvastam. Egyikben volt egy szép lány, aki szintén nagyon szeretett beszélgetni. Sok ismerőse volt, és mindenki szerette, de ö csak várakozott, és nem tudta, mit vár... Sokféle férfit elképzelt magának, akikkel beszélgetett, és álmaiban is egyre csak beszélgetett, de senki nem mondott neki olyan érdekeseket, hogy elégedett lett volna. — Ilyen lány több is lehet... — Arcéle élesen kirajzolódott, s a fiú figyelte, ahogy az ajka elmozdul. — Mindenkivel kell beszélgetni, az ember nem várhat arra, hogy valaki majd nagyon érdekeseket mond neki. Örökké várni nem lehet, annak a lánynak nincs igaza! A fiú most egészen maga felé fordította, és úgy csókolta, hogy érezze a testét, a mellét, a lába szárát, a nyakát, s a lány tűrte, most is ellenvetés nélkül engedte, hogy csókolja. Aztán érezte, hogy ajka elmozdul, megnyílik, és anélkül, hogy átkarolná öt, visszacsókolja, de nem sokáig. Talán kétszer érezte a csókját, aztán szaggatottan kezdett lélegezni, és a hangja elcsuklott. Szorít... Miért szőrit olyan nagyon? — Ó, igazán nem ... nem akarattal teszem ... — mondta rekedten. — Nem kellene találkoznunk ... Nincs értelme, nem jó, hogy találkozunk. Kimondta, mégis kimondta. Tudtára adta, mi akadályozza meg abban. hogy ő is lobogjon, és hívja a fiút. Kimondta, ami habozóvá teszi, és most mély csendben, lélegzetét is visszafojtva várta, hogy ellenkezzen, és bebizonyítsa, hogy téved. Bizonykodjon, fogadkozzon, és megnyugtassa, hogy indokolatlanok az aggodalmai, mert nincs közöttük idegenség és semmi olyan külső ok vagy körülmény, amely válaszfal lehetne közöttük; szavakat várt. melyek az ellenkezőjét bizonyítják annak, amit mondott. Még akkor is, ha csak szavak, időszerűség szülte gyors, szenvedélyes szavak, melyek másnap már érvényüket veszíthetik. De a fiú őszinte lélek, nem tud alakoskodni, és annyira megdöbbent, hogy a lélekjelenlétéből és erejéből csak egy riadt kérdésre futotta. Nem, nem ... De hát miért. miért ? « Miért nem mondod, hogy tévedek, miért, gondolta a lány, és halkan még egyszer kimondta, mintha önmagával beszélgetne; Nem kellene ... — Kell — mondta erre nyersen a fiú. a szíve elszorult, s ez vakmerővé tette. — Kell... Csókolni kezdte az arcát, a nyakát, majd a száját, s egyre erőszakosabban ölelte magához. A hátát simogatta, és megérintette a mellét, de a lány ellenkezni kezdett, igyekezett szabadulni öleléséből. Szenvedélyesen visszacsókolta, s közben eltolta magától. Lihegve, némán dulakodtak, míg mindketten leestek az alacsony székről. Péter egy pillanatra megmerevedett, de akkor megérezte maga alatt a lány testét, mely a váratlan meglepetéstől tehetetlenné vált és elernyedt. Bal karjával a nyakát ölelte, s a jobbjával a térdéhez nyúlt, és ránehezedett. A lány továbbra sem mozdult, nem ellenkezett, de fojtott, síró hangon megszólalt: — Ne ... mit csinál? Nem akarom . — Ó... — dadogta a fiú. — Ó... — mondta még egyszer szégyenkezve és fejvesztetten. — De hát miért, miért? Sután felkelt, és leeresztett kézzel állt a lány előtt. Az a könyökére támaszkodva feküdt a földön, és nem nézett rá. hallgatott. A fiú tétován körülnézett, a lugas leveleinek hézagain át látta a patakparton álló akácok szürkén derengő virágdíszét, érezte a mély, édes akácillatot, amety hódítóvá és nehézzé változtatta az utca levegőjét, mámorossá az éjszakát, s az illattömeget mély csend tette még erősebbé és varázsosabbá. A patakban néhány mély hangú béka kuruttyolt, tücskök ciripeltek. Péter úgy érezte, hogy ezek a hangok furcsa módon mintha nem megtörnék, hanem erősítenék a csendet, mintha a csend részei lennének, mert a csend nemcsak a hangok hiánya lehet, hanem elsősorban a nyugalom, a mozdulatlanság érzete, annak a tudata, hogy egyedül vagyunk, magányosan ... Most nagyon egyedül érezte magát, de csak egy pillanatig, amíg az utcára figyelt, aztán a földön kuporgó lányra nézett, és nem tudta, mit tegyen. Ösztönösen fel akarta segíteni, s már lépett feléje, amikor képzeletében elébe rajzolódott a saját, nevetséges képe, ahogy a hóna alatt fogva feltámogatja a lányt, mint egy tehetetlent. Szánalmas kép volt, megállította öt, és Ш 14 megdermesztette. Szinte öntudatlanul térdelt a lány mellé, áliánál fogva maga felé fordította az arcát, és igyekezett a szemébe nézni. De a sötétben csak fátyolos csillogást látott bennük, várta, hogy Juli szóljon, mondjon valamit, amire válaszolhat, bármit, csak felmentse vele a kezdeményezés felelőssége alól, mutassa, hogy megbántotta öt, vagy nevessen a lehetetlen helyzeten. Imádkozni tudott volna azért, hogy a lány elkacagja magát, és feloldja a feszültséget. Bármit, csak tegyen valamit, ő tegyen ... A lány felült, lábát maga alá húzta, mint a mezőn a fűben játszó, koszorút fonó gyereklányok, megigazította hajfonatát, jobbjával továbbra is a földre támaszkodott, és halkan megszólalt: — A rokonaim meghívtak Garamiba a mulatságba. Többen megyünk, elvisz vasárnap Garamiba kerékpáron? — Elviszem ... — gondolkodás nélkül, gyorsan válaszolt. — Igen. igen, elviszem. Megértette öt. Akarja, hogy vállalja őt teljesen. Mindenki előtt. Ne legyen idegenség kettőjük között. Ennek érdekében kockázatot is vállalt. Úgy tett, mintha a jobb karja, amelyre támaszkodott, elfáradt volna; elmozdult ülő helyzetéből, és először a könyökére ereszkedett, majd hátrahanyatlott, és hang nélkül hívta a fiút, felkínálta magát. S ő térdelt mellette, hozzáhajolt és csókolta, de a keze tehetetlen maradt, pedig érezte, hogy a lány nagyon melegen és odaadóan csókolja, a nyakát is átkarolja, és húzza magához. De az ö keze olyan tehetetlen, mintha megkötözték volna; Juli szólalt meg újra: — Most már menjen haza! Engedelmesen hazament, és a vasárnapot várta. Napokig lucernát kaszáltak, derékig érő, zöld tengert, melyet sok helyen a földre húzott és megdöntött a bujasága. A kaszával kellett felemelni a nehéz rendeket. Holtfáradtan feküdt le, reggelenként öszszetörten ébredt, újból szembeállt a lucernatáblával, és várta a vasárnapot. Nagymama látta, hogy fáradt, vacsora után azonnal lefekszik, dünnyögött magában, és ingerkedve. gonoszkodva odavetette neki: — A faluba menj... Vár a kecskelány. 3. A falu végén várta ... Jeremiás Misa és egy magas, sovány fiú volt vele, akit Koleszárnak hívtak, és még két élénk szemű betelepült lány, Juli barátnői. Éjszaka esett, lehűlt a levegő, és borús volt az ég. (folytatjuk) SZENES ERZSI Kassák Lajosnak Hová lettek az asszonyok, a lányok, kiknek — úgymond — szívéből énekeltem ? Merre széfedt el az én népem, melyet úgy igézett a versem, mint pásztorkürt a nyájat? Szómra szívek nem visszhangoznak, a gyűlölség falai mögé bújtak — s magamra hagytak itt a hegyen De én csak fújom furulyámat. Emlékeztek-é a fiatal lányra Em/ékeztek-é a fiatal lányra, ki egykor virágot tűzött a hajába, s önfeledten énekelt a szerelemről, s hogy rajtavesztett, önmagát siratta ? Oh boldog idők! Azóta fordult a világ, s mindez semmivé lett a szemében, önnön bánata s a szerelem. Most Európát siratja, szétszabdalt testét, mely csupa égő marás és seb. Ha emlékeznétek a fiatal lányra, ki egykor virágot tűzött a hajába, s önfeledten énekelt. rá nem ismernétek. Most egyhelyt ül roskatag magába omolva, hajában nincsen már virág, s fekete lepleket visel, dísztelen.
