Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-09-15 / 38. szám
Levelezőnkről írjuk BEMUTATJUK GYŐRI SAROLTÁT Tudja, hogy érkezünk, meg az udvarban szaladgáló két kutya is jelzi: idegenek állnak a kapu előtt. Felemás érzések. A hatalmas, fehér szőrű bernáthegyi — valahonnan a Tátrából került Szépeibe (Moldava n/B.) — és a kócos fekete puli, mint két véglet... Az erősebb kontrasztért ? Vagy mert egy udvaron belül is találkozhat két világ? A ház asszonya. Győri Sarolta nyílt, éles tekintettel néz ránk, míg nyitja a kaput, s a faragott mellvédes, szőlővel befutott folyosón vezet végig a hűs szobáig, ahol a nagy barna cserépkályha és a két könyvespolc közé telepszünk. Az ablakon át sem hatol be az utcai zaj, fény is csak annyi, amennyit a hársfák lombkoronája átenged. Nagy a békesség. Ebből a csendből, békességből, első látásra féltve őrzött nyugalomból vajon mennyire látni, hogyan lehet látni a világ ügyes-bajos dolgait? Hogyan közelít a szűrt világ Győri Saroltához, s hogyan Győri Sarolta a világhoz? A nyílt, metsző tekintet mögött szinte túlérzékeny vibrálás az asszony áradó lényében. S mintha távol akarná tartani a világot... — Nem szeretek kimenni, még az utcára se nagyon, az emberek közé. A lányomnál, Kassán (KoSice), abban a vékony falú panelházban elaludni sem bírok ... Pedig hív bennünket magához. Mi meg őt hívjuk, mert nagy a ház, elférne benne. De ö ragaszkodik a városhoz, mert nekünk Kassa,az igazi város, a munkájához, a gyerekekhez, az óvodához. A házat még a csizmadiamester nagyapja építette, műhellyel. Van benne hely bőven, csak a mesterség-öröklés szakadt meg. Tulajdonképpen a háborúval. Mint Győri Sarolta tanulmányai is, a negyedik polgáriban. Később meg, asszonyként már hiába hívták az esti gimnáziumba, nem mert rá vállalkozni, úgy érezte, hogy nem tudna olyan eredményeket elérni, mint korábban. Pedig voltak álmai, tehetsége is: a rajz, a képzőművészet vonzotta, édesapjával tervezték, hogy Budapesten fog tanulni CHZ- De itthon maradtam. Azt tartom, hogy az iskola nem pótolja a könyvet, de a könyvek pótolhatnak valamit az iskolából. Ezért is igyekszem sok könyvet megvenni. Meg a szép versre nagy szükségem van... Tán épp a be nem teljesült álom miatt. De mégis: abból, amit a környezetében meglát, abból, amit gyakorta lapunknak postáz, a figyelő és figyelmeztető ember arca bukkan elő. Érzékeny szeizmográfként működő igazságérzete, szándéka, hogy a hibák kijavításában segítsen, nem egy önmagába záruló világot vetítenek olvasói elé. Tapasztalatokban gazdag élet rejtőzködik mögöttük. Honnan gyűlt fel ? — Munkába el nem jártam, összevissza csak négy évet, amikor a lányom középiskolás volt... Egy bútorüzletben dolgoztam. Azóta megint itthon vagyok, a kert a szenvedélyem, ott kedvemre tevékenykedhetek. Megtermelek a család szükségletére mindent. Azon felül? Piacon még soha senki nem látott, csak ami itthon kell, de az sem kevés. S szinte észrevétlenül, már arról beszél, hogy mi mindent kéne, lehetne javítani az ellátásban, az avas vajról, a lejárt szavatossági idejű befőttekről, konzervekről, mindennapi gondjainkról, melyek enyhítését remélve nemegyszer fogott tollat. S közben elárulja azt is, hogy tagja a népi ellenőrző bizottságnak, s hogy néha vannak, akik akadékoskodónak tartják, mert olyasmit is észrevesz, jelent, ami éppen nincs a „konkrét tervben". — Hát ilyesmiért szoktam én az újságokba írni, mert ezek a dolgok mindig felbosszantanak, és nem tudok addig megnyugodni, míg ki nem írom magamból. Hogy mi lesz az írásom sorsa, már nem is érdekel valójában. A magam megnyugtatására írok. Persze örülök, ha megállítanak az ismerősök, hogy olvasták az írásomat az újságban. Megkérdezik, hogy mertem' ilyet leírni ... De mindig arra voltam büszke, ha azt mondták, igazat írtam. A határozottsága megragadó, semmiképp sem kényszeríthető be a „háztartásbeli" sablonjába. Igaz, hogy a kerti tevékenysége sem szabványos. Zöldséget, gyümölcsöt, szőlőt termel, eddig hagyján. De hogy a fákat maga oltja, a szőlőt maga gondozza, permetezi — ha kell, évente hétszer is —, szüreteli... A régi szepsiek kétlakiságából — mesterséget űztek és földet is műveltek — neki a földművelés maradt. Igaz, kicsiben, amivel betegen is velebír. A férje szakács, így gyakrabban megesik, hogy hétvégén ő főz, s most, hogy nyugdíjba vonul, az életükben is új fejezet nyílik. — Nálunk a városban a legaktívabbak az öregek, bár kevesen értékelik őket. Klubjuk van, gyógynövényt gyűjtenek, gondozzák a temetőt. Nagyon összetartanak, pedig sok olyan van közöttük, aki számontartja, ki mi volt régen, melyik osztály, réteg bocsátotta útra ... De megfér már együtt a volt zsellér és ügyvéd is. Nem tudom, ha mi is megöregszünk, tudunk-e majd így együtt lenni? Az ablakon át nem hatol be utcai zaj, fény is csak annyi, amennyit a hársfák lombkoronája átenged. Valami ránk is átragad a portán uralkodó békességből, mely egy céltudatos élet otthont teremtő fáradozásának gyümölcse. S ez a teremtett nyugalom nem öncélú, inkább életszükséglet. Hogy legyen hol megpihenni, s legyen honnan figyelni a folyton változó — s gyakran még hibáktól sem mentes — békés-nyugalmas valóságteremtő közösségi szándékokat, s biztos talajról emelhessen szót: mindannyiunkért. Könözsi István felvétele KOCSIS ARANKA
