Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-08-25 / 35. szám

— Mike Jaggerrel az élén — elég nyíltan hirdette a narkóhoz való jogot), Tony Franciosáé. A visszhang azon­ban inkább a csalódást és a sajnálko­zást tükrözte, s az egyedi eset szintjén maradt. Az általánosítás legföljebb, odáig ment, hogy a show- és a film­bizniszben — ezt szociológiai, orvosi felmérések is alátámasztották — a kábítószerek használata a két szakma idegpróbáló jellegével is összefügg. Ez részben igaz is. A némafilmek korában a morfium volt a „divat" Hollywoodban: 1923-ban Wallace Reid ebbe halt bele. Jóval később, a magyar származású Lugosi Béláról volt köztudomású, hogy kellően „be­injekciózva" tudott csak filmezni. Mi­óta azonban — hosszabb agonizálás után — Hollywood, főleg a televíziós megrendelések révén, ismét e film egyik fővárosa lett, a kábítószerprob­léma kiéleződött, fenyegetővé vált, és ez (néhány eltussolási próbálkozás után) látványosan robbant ki a Mac­kenzie Phillips-ügy kapcsán. Ez a 18 éves fiatal lány hatalmas sikert aratott tévésorozatban, mígnem az egyik epizód leforgatása előtt hiá­ba keresték: eltűnt. Eszméletlenül, sú­lyosan mérgezett állapotban találtak rá egy Los Angeles-i mellékutcában. Mackenzie Phillipset hiába gyógyítót-MIBE ták meg, hiába vádolta meg szenve­délyesen a fiatalkorúak tapasztalat­lanságára és felelőtlenségére számító kábítószer-kereskedelmet, ezt a „megtűrt gengszterizmust", és hiába gyakorolt „önkritikát" — többé nem kapott szerződést. A producerek hajt­­hatatlansága viszont a színészek ellenállását váltotta ki, és szolidaritás­ból vagy önvédelemből — pályatársuk védelmére keltek. A hazánkban is számos filmben lá­tott George Hamilton például emlé­keztetett rá, hogy amikor az ötvenes evekben pályakezdőként Hollywood­ba került, a szakmát bizonyos gyógy­szerek mértéktelen fogyasztása jelle­mezte, főleg az ajzószereké. A stúdiók ezeket ingyen bocsátották a színészek rendelkezésére, hogy kibírják azt az embertelen munkatempót — sokszor hajnaltól késő éjjelig —, amit a gyár­tók rájuk kényszerítettek. Szerinte a kábítószerekre való áttérés egyik oka, hogy a doppingolás feszültségkeltö hatását sokan nehezen tűrik, s inkább a „kikapcsolódást", az euforisztikus nyugalmat adó vegyületeket részesítik előnyben. Az ismert producerek, forgalmazók reklám- és egyéb célokból állandóan fogadásokat, partykat rendeznek, s itt az érdekelteknek (főleg a színészek­nek) illik, sőt ajánlatos megjelenniök. S ezeken az estélyeken a házigazdák kokaint is felszolgálnak vendégeiknek. „Aki meg tudja fizetni a grammon­­kénti 200 dollárt — írja az abszti­­nensnek éppen nem nevezhető Tru­man Capote —, könnyebben kap Hollywoodban jó minőségű kokaint, mint jó minőségű kenyeret. (Truman Capote, akinek első, magyarul is meg­jelent Hidegvérrel című regénye ala­pozta meg hírnevét, maga is kábító­szer-fogyasztó.) Még a Mackenzie Phillips-eset után szögezte le az egyik gyártásvezető: „Kénytelenek vagyunk a legnagyobb körültekintéssel eljárni a színészek szerződtetésénél. Nem tagadom: ha csak kósza pletyka formájában érte­sülünk arról, hogy az általunk kisze­melt művész narkomániás, inkább le­mondunk róla, mintsem rizikót vállal­junk. Alaposan megtanultuk a leckét. A legkisebb fegyelmezetlenség — alko­hol vagy kábítószer okozta indiszpozí­ció — százezres vagy milliós nagyság­rendű veszteséget okozhat. E roppant szigorú elvekhez azonban nem ragaszkodnak következetesen. Különösen akkor kénytelenek szemet hunyni, ha a színész személye szinte szavatolja a busás bevételt. De nemcsak a filmcsillagokról, ha­nem gyermekeikről is szó van. Sőt kiderült, hogy az amerikai filmszakma fertőzöttsége lényegében az általános képet mutatja : mindenekelőtt a tizen- és huszonévesek veszélyeztetettsé­gét. Lansburynek sikerült megmente­nie a fiát, Mickey Rooneynak is, az igen józan életű Paul Newmannak azonban már nem. Hat gyermeke kö­zül az egyetlen fiú, Scott Newman, 1978 novemberében hunyt el, túlzott válium- és alkoholfogyasztás követ­keztében, mint egykor Edward G. Ro­binson fia és John Barrymore lánya is. Ezek az esetek valóban megrázták a közvéleményt, és arra indították a családos színészeket, hogy szülői vé­delmi egyesületet alakítsanak a kábí­tószerek elleni harcra. Edward Kenne­dy szenátor voltaképpen az ö felhívá­sukra válaszolva hirdette meg először a nemzeti összefogást a küzdelemre, melynek kimenetele — ismerve a tár­sadalmi indítékokat és a radikális in­tézkedések lehetetlenségét — fölöt­tébb kétséges. A tüneti kezelés pedig még nem oldott meg semmit. Egyébként Hollywoodban, illetve a „művészvilágban" csak 3—5 száza­lékkal magasabb a kábítószeresek száma, mint a „civilek" között. Csak ami itt történik, nagyobb reflektor­­fényt kap. Más kérdés, hogy ezek a problémák, tragédiák a bulvárlapok, színes magazinok tálalta részletes­ségben híven tükrözik az Egyesült Ál­lamok egészét érintő legsúlyosabb traumák egyikét: a hollywoodi „cseppben" benne van a kábítószer­veszedelem egész tengere. HEINRICH BÖLL кышюмь BLUM ачешт TIS2TCSS€G€ Azt tudni kell, hogy néha. amikor Hiepert­­zék se voltak, se esedékes különmunka, már ötkor hazaérteni, dolgom meg semmi. Örökké Elséhez menni mégsem akartam, főleg amióta olyan jóban van Konraddal, aztán egyedül moziba menni, az se mindig sima ügy. ha egy asszony magányos. Néha beültem templomok­ba is. nem vallási okokból, hanem mert ott békességben van az ember, de újabban temp­lomban is leszólítják, és nemcsak világiak. Egy-két barátom persze van: Werner Klormer például, akitől a Volkswagent vettem, meg a felesége, meg más alkalmazottak is Klofték­­nál, de elég bajos és legtöbbször kínos dolog, ha az ember egymaga beállít, és nem vesz tudomásul vagy nem keres föltétlenül, azaz inkább föltétel nélkül akármilyen kapcsolatot, így aztán egyszerűen beültem a kocsiba, be­kapcsoltam magamnak a rádiót, aztán gye­rünk. mindig országutakon, mindig esőben, és legjobban azt szerettem, ha fák voltak az országút mentén — megesett, hogy elmentem Hollandiáig vagy Belgiumig, ott megittam egy kávét vagy akár egy sört. azzal jöttem vissza. Igen. Csak most, hogy kérdi, jövök rá. Amúgy — ha azt kérdi, hányszor — azt mondanám: kétszer, háromszor egy hónapban — néha ritkábban, néha. úgy hiszem, sűrűbben, és legtöbbször órák hosszat, amíg végre kilenckor vagy tízkor, sőt néha tizenegy felé holtfáradtan hazaértem megint. Félelemből is lehetett ez: nagyon sok magányos asszonyt ismerek, akik esténként magukban nézik a tévét, aztán be­rúgnak.” Beizmenne szelíd mosollyal, megjegyzés nélkül vette tudomásul ezt a magyarázatot, amiből nem lehetett a gondolataira következ­tetni. Csak bólintott, és ha megint a kezét dörzsölte, akkor alighanem azért, mert Katha­rina Blum felvilágosítása alapján valamelyik elmélete helytállónak bizonyult. Egy ideig nagy csend támadt, mintha a jelenlevők meg lettek volna lepve, vagy feszélyezve érezték volna magukat, úgy látszott, hogy az asszony most először árult el valamit a magánéletéből. Ennélfogva a többi lefoglalt tárgy elemzése hamar megvolt. 4. Egy fényképalbum, ebben csak könnyen azonosítható személyek képei. Katharina Blum apjáé, akit a felvétel betegesnek és megkeseredettnek mutatott, és sokkal öre­gebbnek, mint amennyi lehetett. Az anyjáé, akiről kiderült, hogy rákos és haldoklik. A (Ivére képe. Ő maga, a négy-, a hatéves Katharina, a tízéves elsőáldozó, a nemrég férjhez ment húszéves asszony: a férje, a gemmelsbroichi plébános, szomszédok, roko­nok. Else Woltersheim több képe. aztán egy eleinte nem azonosítható, idősebb úré, aki frissnek látszott, és akiről kiderüli, hogy dr. Fehnemnel. a kriminalitásba esett könyvvizs­gálóval azonos. Beizmenne elméleteibe bármi­képp beleülő bármilyen személyről semmi fotó. 5. Egy útlevél. Katharina Breltloh. leánykori nevén Blum névre kiállítva. Az útlevél kap­csán utazásokat puhatoló kérdések hangzottak el, és az derült ki, hogy Katharina „igazában utazni” még sohase volt, és néhány nap beteg­ségtől eltekintve mindig dolgozott. Fehnemnel és Blornáékkal kifizettette ugyan a szabadsá­gára járó bérét, de vagy ugyanúgy folytatta a munkát, vagy mellékállásokat vállalt. 6. Egy régi bonbonosdoboz. Tartalma: né­hány levél, alig egy tucat, az anyjától, fivéré­től. férjétől. Else Woltersheimtól. Egyik sem tartalmazott utalást, közvetettet sem, a vele szemben fennálló gyanúra. A bonbonosdoboz. még néhány beledobált fényképet tartalma­zott, ezeken az apja, mint a Német Védérő úrvezetője, a férje a Dobosegylet egyenruhájá­ban. egy közmondás-falinaptár néhány lelé­pett lapja, egy meglehetősen terjedelmes étel­recept-gyűjtemény, kézzel írt saját receptek, meg egy brosúra: „így ízesítsük sherryvel a mártást.’ 7. Egy iratrendezőben bizonyítványok, okle­velek. anyakönyvi kivonatok, az összes válópe­res irat, valamint az öröklakásra vonatkozó közjegyzői okiratok. 8. Három kulcscsomó, amelyeket időközben megvizsgállak: saját lakása, a Blorna- és Hie­­pertz-lakások bejárati ajtó- és szekrénykul­csai. Megállapítást nyert, és a jegyzőkönyv is rögzíti, hogy a fentiekben fölsorolt tárgyak nem szolgáltattak gyanús támpontot: Kathari­na Blum benzinfogyasztást és megtett kilomé­tereket illető nyilatkozatát a hatóság észrevétel nélkül elfogadta. Csak ebben a pillanatban vett elő Beizmen­ne a zsebéből egy briliánsokkal díszített rubin­­gyűrűt. amelyet nyilván csak úgy csupaszon tartogatott benne, mert mielőtt Katharina elé odatartotta volna, fényesre dörgölte a kabátja ujján. Ismerős magának ez a gyűrű? — Igen — válaszolt az asszony habozás és zavarjele nélkül. — A magáé? Igen. Tudja, mennyit ér? Pontosan nem. Sokat nem érhet. Nos — mondta Beizmenne nyájasan - mi megbecsültettük, és óvatosságból saját házi szakemberünkön kívül még egyszer, nehogy bármi sérelem érje magát, egy civil ékszerész­szel is. Ez a gyűrű nyolc-tízezer márkát ér. Nem tudta? Még azt is elhiszem. Szeretném viszont hallani, hogyan jutott hozzá. Egy olyan nyomozás során, ahol a tettes bizonyítottan betörést követett el. és alaposan gyanúsítható gyilkossággal is, nem apróság egy ilyen gyűrű, meg nem is magánügy, intimitás, mint sok száz kilométeres autózás az esőben, órák hosz­­szat. (folytatjuk) Bi

Next

/
Oldalképek
Tartalom