Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-06 / 1. szám
ROBIN COOK Hogy a hasonló kockázatos eseteket elkerüljék, a WHO javaslatára az eredetit tizenkét tároló laboratórium helyett csupán négyben - Atlantában, Londonban, Moszkvában és Tokióban — őrzik majd a vírusokat. Ezekben az intézetekben a legszigorúbb őrizet mellett folytatják a kísérleteket, felkészülve a biztos védekezésre, ha netalán a jövőben előfordulna újabb megbetegedés.- d -Fotó: WHO Hogyan tovább? Hiszen a virus a világ néhány orvosi laboratóriumában lombikba zárva tovább él! 1978 augusztusában a birminghami egyetem épületében bekövetkezett baleset során a virus kikerült a környezetbe. Az egyik fotósnö, aki csupán a közeli folyosón ment végig, megfertözödött, majd néhány nap múlva meghalt. Nem sokkal ezután anyja is megbetegedett a himlőben. A vírus izolálásáért felelős egyetemi szakember kétségbeesésében öngyilkosságot követett el. — Nagyon érdekes információ, kisasszony. A problémát természetesen magam is ismerem. De ebből a statisztikából másféle következtetéseket is le lehet vonni, és én biztosíthatom, hogy ez az előfordulási szám azért olyan magas, mert... hogy őszinte legyek... az előző öt-hat évben szerencsénk volt, és nem volt sok ilyen esetünk. A statisztika előbb-utóbb utoléri az embert... és ez esetben csupán erről van szó. Kérésére pedig csak azt tudom mondani, hogy az engedélyt nem áll módomban megadni. Azt hiszem, az lenne a legjobb, mármint az ön számára a legjobb, ha kutatásaival tudományosabb kérdésekre szorítkozna. A máj-laboratóriumunkban biztosan tudnék helyet biztosítani önnek. Feltéve, ha érdekli. — Köszönöm az ajánlatát, de azt hiszem, már annyira belemerültem a témába, hogy egy ideig még szeretnék a kómával foglalkozni. Köszönöm, hogy időt áldozott rám — mondta Susan, és a számítógéplistákért nyúlt. — Ezt, sajnos, nem adhatom vissza — mondta dr. Nelson, és rátétté a papírokra a kezét, hogy Susan ne vehesse el. Susan keze tétován megállt a levegőben. Dr. Nelson váratlan reakciója megdöbbentette. Nem akarta elhinni, hogy van pofája elkobozni tőle azt az anyagot, ami az övé. Nem szólt, és nem is nézett dr. Nelsonra. Gyorsan összeszedte a holmiját, és kiment. Dr. Nelson pedig fölvette a telefonkagylót, és tárcsázott. FEBRUÁR 24.. KEDD, 11 ÓRA — Az isten szerelmére, Susan még mindig nincs eleged? — Bellows az asztalra könyökölt, arcát a tenyerébe támasztotta, az ujjaival csukott szemét nyomkodta, és körkörös mozdulattal a halántékát masszírozta. Közben Susant nézte, aki vele szemben ült az asztal másik oldalán. A presszó viszonylag tiszta volt, a bútorok modernek. A beteglátogatók számára tartották fönn, de a kórházi dolgozók is gyakran igénybe vették. Az árak itt magasabbak voltak ugyan, de ennek megfelelően a minőség is jobb. Fél tizenkettőkor a helyiség zsúfolásig tele volt, de Susannak sikerült helyet találnia az egyik sarokasztalnól, és fölhívta Bellowst. Örült, hogy az orvos hajlandó volt azonnal átjönni. — Susan — folytatta Bellows egy kis szünet után —, abba kell hagynod ezt az önpusztító vesszőfutást. Szerintem kész öngyilkosság. Egy biztos ezen a pályán, Susan: vagy úszol az árral, vagy megfulladsz. Én megtanultam. — Ne haragudj, Mark! Bevallom, kezdetben csak az érzelmeim hajtottak, Nancy Greenly velem egyidős, és néha nekem is vannak menstruációs zavaraim. Nem tehetek róla, de úgy érzem bizonyos fokig . . . rokonságban vagyok vele. Aztán jött Berman . . . micsoda istenverte véletlen egybeesés. Erről jut eszembe, elkészült Berman EEG-je? — Igen. Teljesen lapos. Nincs agyműködése. Susan beharapta az alsó ajkát, és lenézett o csészéjére. A kávé tetején apró, színes, olajszerü folt kavargott. Számított a rossz hírre, de azért szíven ütötte. Kétségbeesetten próbálta elfojtani feltörő érzelmeit. Susan néhány pillanat múlva fölnézett; vörös volt a szemhéja. — Bevallom — folytatta, de kerülte Bellows tekintetét —, hogy kezdetben valóban csak az érzelmeim hajtottak, de hamarosan intellektuális kíváncsiságot is éreztem. Azt hittem, valami tényleg nagy dologba botlottam . . . valami új betegségbe, új altatási komplikációba vagy új syndromába . . . nem tudom pontosan, mibe. Aztán újabb fordulat következett. A probléma nagyobb kiterjedésűnek bizonyult, mint eleinte gondoltam. Az ösztöneim azt súgják, hogy valami más van ebben a dologban . . . nem tudom, hogy fejezzem ki magam . . . valami természetfeletti . . . valami baljóslatú . . . — Látom, kitört rajtad a paranoia - mondta Bellows gúnyos megértéssel bólogatva. — Nem tehetek róla, Mark. Nelson és Harris nagyon furcsán reagált. Harris reakciója teljességgel érthetetlen, ezt neked is el kell ismerned. Még van egy dobásom. — Mi? — Stark. Ha ő nem segít, feladom. Segítség nélkül nem boldogulok. Hacsak te nem kéred ki a számítógéptől azokat az információkat. Bellows visszatette a tálcát az asztalra. - Susan, tőlem ilyet ne kérj, mert nem tudom teljesíteni. Ami pedig Starkot illeti, te meg vagy őrülve. Elevenen megesz. Harris szelíd bárány Starkhoz képest. — Meg kell kockáztatnom. Azt hiszem, biztonságosabb, mint akár egy kisebb műtét a Memóriáiban. — Ez nem volt szép megjegyzés. — Szép? Hogy te milyen választékos vagy! Mért nem kérdezed meg Bermant, hogy szépnek tartja-e. — Mert nem kérdezhetem meg. — Él még? — kérdezte Susan kétségbeesetten. Fölállt, és Bellows mellé lépett. — Ha a puszta szívverést életnek lehet nevezni, akkor él. — Az őrzőben van? — Nem. — Az intenzíven? — Nem. — Oké. Feladom. Hol van? — Átszállították a dél-bostoni Jefferson Intézetbe. (folytatjuk) / G0Tj
