Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-07-28 / 31. szám
Családi kör OLVASÓINK KÉRÉSÉRE ISMÉT családi / fotó/kör pályázatot indítunk Mikor, ha nem most, nyáron, amikor többet lehet együtt a család, amikor kirándulás, nyaralás, barangolás, vendégjárás teszi élménnyé a hét végét, az ünnepi ebédet, a kertben, az udvaron eltöltött estét? „Fényképek nyomába kellett erednem a remény szikrája nélkül, tudva, hogy aki külsejére kíváncsi vagyok, annak az arcképét minden tisztességes családtag kitépte annak idején az albumából, s az unokatestvéreim se hagytak kétséget afelöl, amire az ö egykori lakásukban emlékszem, elveszett a költözködéskor. Pedig a szemébe akartam nézni a nagyanyámnak, a sárréti szirénnek, aki feltételezéseim szerint az oka volt, hogy mindvégig rengett a talaj a Jablonczay Lenke lába alatt, s annak is, ha ketten maradtunk a lakásban, és én, nagy ritkán, mert nem voltunk érzelmeskedő családtagok soha, magamhoz öleltem, anyám az enyémhez simította az arcát, de nem azt mondta, amit mindenki várt volna, hogy „kislányom", hanem hogy „édesanyám. (...) Még csak egy arcképem se volt róla, anyám után több albumnyi rokonkép maradt, de egyetlen felvételt sem őrzött apjáról vagy anyjáról. Én egy ábrázolásáról tudtam, ami elindíthatott volna valamerre, emlékeztem rá, hogy Piroska nagynéném a hálószobában tartotta szülei fotográfiáját. Ez a páros kép eltűnt a nagynéném halála után, mivel azonban Piroska lánya-fia valóban segíteni akart nekem a Régimódi történet megírásában, ami régi fotót találtak, mind elküldték nekem, így bukkant fel Második Anselmus felesége, Brunner Mária, sujtásos derekú krinolinban, s az átkozódó Imre olyan ruhában, mint Csokonai Vitéz Mihály, olyan szakállal, mint az öreg Kossuth. Nagyapám ifjúkori arcát a Nagybákayak fedezték fel, ök vittek el egy elszánt Rickl lány rokon özvegyéhez, aki megtartotta, s a családi uzsonnán, mikor már jó órája különböző albumokat lapozgattam, egyszer csak megláttam két egymást néző arcot, egy fiatal férfiét, pörge kalapban, nagyon elegáns pepita ruhában és egy gyermeklányét, akinek fiatalasszony-kalapka volt a fején, karimáján viaszcseresznyékkel. A rokon, anyám unokanővére, mindenki \épe alá odaírta, kit ábrázol, de tudtam volna anélkül is. Jablonczay Kálmán arcából Béla testvérem nézett vissza rám, a Gacsáry Emmáéból saját fiatal magam. Mikor, már ezt a könyvet írva, magammal vittem Emma képét a Sárrétre, hogy legalább Így, papírra bűvölt arca másával legyen még egyszer ott, ahol valamikor boldog volt, nagyapja, a híres prédikátor temploma közelében, a Nagy utcán, az író-olvasó találkozó előtt azt kérdezte az egyik könyvtáros: „A kedves leánya?" Feledhetetlen arcot vágott, mikor azt feleltem, nem, a nagyanyám." írja Szabó Magda Régimódi történet című családregényében. Ő tudatosittatta velünk, amit a szakemberek már előtte is jeleztek, hogy korunk jellemzője a vizualitás, a képi láttatás, a dokumentálás. A tévé, a film, a számtalan képes újság által elkényelmesitett „lelki szemünk", emlékőrzö önmagunk a képekbe kapaszkodott. S nosztalgiahullámként tört ránk az új módi: elkezdtük keresni, kutatni fiókok, sublótok mélyén a megsárgult családi képeket. Bizony — nem sok akad belőlük. Nagyapák délceg legénykorából egy-egy bokrétás; nagymama dermedt mosolyé arca a fényképész mükorlátja felé hajlik, a nagycsalád összebújó csoportja kényelmetlenkedve tekint oda, ahová a falujáró fotográfus mutatott: repül a kismadár. Miért e lázas kapaszkodás képekben rögzült múltunkhoz? Miért az áradó érzések a felidézett emlékek láttán? „Nem tudom, mikor készült a fölvétel. Dédnagyanyám ölében ülök, szokatlanul nyugodtan. Bizonyára meleg volt, mert nyári ruha van rajtam, bár dédnagyanyám, nagynéném fején kendő, de ez semmit sem jelent az időjárás szempontjából, mert ők télen, nyáron kendöt kötöttek, csak éjszakára vetették le. Ez a kép mégsem él bennem. Más emlékeket idéz. Cipelem a nagy sámlit. Előre, a kiskertbe, mert délelőtt az árnyékos, nem sokkal később az udvarra, mert dédnagyanyámat bántja az erős nap. Alig valamivel vagyok nagyobb, mint a sámli. Hároméves, de apró termetű. S hűséges. Nem hagyhatom ott dédnagyanyámat, mert ő segítségre szorul. S ha mást nem is, ennyit meg tudok tenni. Hogy ott vagyok vele. A valóságos képre nem emlékszem, de mert van, s néha előveszem, mutatom lányomnak, tudom, hová tartozom, hol a szülőföldem. Vagy a másik: A hatalmas csukát megilletödve néztem. Nem mertem megérinteni. Ott állunk, hárman vagy négyen, ketten tartják a halat, én a földet bámulom. A szomszéd legnagyobb fogása volt. Meg kellett örökíteni. Egy sorba állítottak bennünket ... Elődeink képeit szúette, penész foltosra áztatta albumból mentettük meg. Nagybá-ГТЯ io tyám hajós egyenruhában — labdát, játék gereblyét, ásót, lapátot hozott Pestről, ami akkor álomkép volt csupán; egyszer elmegyünk, ha nagyobb leszel, mondták szüleim, voltunk is, egy nyáron, de akkor már csak nagybátyám sírjához mehettünk. Egy fénykép ez is — az emlékek végtelen, egymásba fonódó sorát idézi föl. Estig csatangoltunk a Vidámparkban; a távoli zsongástól kihallik a hullámvasút sikongó zuhanása. Bejártuk a múzeumokat, megilletődve bámészkodtunk a Hősök terén. Nemcsak a nyaralás volt az élmény, történelmet is tanultunk, amit az iskolában nem kaphattunk meg. így is rögződnek események, dátumok. Csak egy nyári fölvételt kell elővenni, s tudjuk, ki volt Mátyás király. Hunyadi János, Árpád vezér. Ma már saját gyermekeimet fényképezem. Háromhetes lányom pislog, ásít, nyújtózkodik, később már könyvet csen a polcról, elmélyülten lapozgatja, létrára mászik, pelenkák után kapkod a szélben, fiam első lépései, s ahogy együtt játszanak. Nemsokára távoli emlék. Naplót vezetek fejlődésükről. De leírhatatlan mosolyuk, sírásuk, örömeik, fájdalmaik. S leírhatatlanok ők maguk. Naponta változó arcuk, érzelmi megnyilvánulásaik. Megragadni az egyetlen pillanatot: ahogy árnyék suhan el derűs arcukon, ahogy önfeledten boldogok, ahogy a másodperc tört része alatt elborul tekintetük* Komoly fényképezőgépet vettünk. Olyan anyagi befektetés ez, amely pénzben nem térül meg az amatőrnek. Az élmény értékét azonban nem is lehet pénzben mérni, anyagiakkal kifejezni. Fotózunk a magunk örömé-, re." így vall az amatőr fotós. A fotó korunk eszköze — korunk kifejezési módja. Éljünk hát vele! De ne tévesszük össze a céllal, a valódi tartalommal. A család ne csak a fotózás kedvéért mosolyogjon, üljön össze, legyen együtt. Lehet hagyomány a családi ünnepek-alkalmak megszervezése, megrendezése. Névnap, születésnap, házassági évforduló lehet virággal, köszöntővel, jó szóval teli. De a hétköznapok harmóniája, öröme kellene hogy megtöltse, ne az azokból hiányzó szeretet, figyelmesség, jószándék. A fárasztó, percre „hasznosan" betáblázott élettempó mellett van-e igazi öröm? Nem csupa költségvetés-megbeszélés-e, azon túl van-e mondanivalója apának, fiúnak, anyának s lánynak egymáshoz? Bizony ettől függ, mit olvasnak le most a készülő családi albumba szánt fotóinkról az unokák, dédunokák. Sok olvasónk panaszkodik, egyhangúan telnek a család napjai, megvan mindenük, kialakult életritmus, napi program, mégis ... Élménnyé tenni egy hétköznapi estét, egy vasárnap délutánt, vagy a nagypapa születésnapját — éppen a családanya, a nő tehetsége, leleményessége, harmóniateremtö képessége által lehet. Hogyan? Ez már külön téma — s olyan tudomány, amely a család megtartó, összetartó szeretetéből lombosodhat fává. Kívánjuk, hogy ilyen családi emlékképekkel nevezhessenek be pályázatunkra. Ezért hirdetjük újra Családi fotókör pályázatunkat: ismerjük meg egymás gyermekeit, tudassuk egymással, számunkra mi a legnagyobb családi öröm, esemény, legyen az névadó, hétköznapi pillanat, évforduló, minden, ami emberi (családi) kapcsolatainkat tükrözi, az ember valahová (egymáshoz) tartozását bizonyítja. (Pályamunkáikat küldjék be címünkre: A Nö szerkesztősége, 897 36 Bratislava, Martanovicova 20. A borítékra írják rá: Családi (fotó/kör.) üj •5 I "3 ► Я fitt я £
