Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-06-23 / 26. szám
Orvoshoz mentem, időszakos vizsgálatra: szokásommá vált ez, amióta betöltöttem a negyvenet. Az orvos Carlo Trattori régi barátom, kívül-belül ismer már. Szürke, ködös őszi délután, nemsokára beesteledik. Alighogy belépek a szobájába, Trattori különös, fürkésző pillantást vet rám, majd elmosolyodik: — De hiszen te remek bőrben vagy! Szinte rád se lehet ismerni... kivált ha belegondol az ember, hogy milyen nyúzott volt a képed még alig néhány éve is. — így igaz. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen jól éreztem volna magam. Rendszerint akkor megy az ember doktorhoz, ha nincsen jól. Most viszont azért kerestem föl a barátomat, mert jól vagyok, sőt remekül. S valami új elégtételfélét is érzek Trattori irányában: mindeddig neurotikusnak ismert, szorongásosnak. századunk valamennyi fő lelki betegségétől megpróbált, szerencsétlen alaknak. De most jól vagyok. Néhány hónapja egyre jobban. Immár nem fordul elő. soha többé nem fordulhat, hogy a reggeli ébredéskor, amikor a nagyváros szomorú, halotti szürkesége beszivárog a redőnyök résein, öngyilkos tervek foganjanak az agyamban. — Megvizsgáljalak? Van értelme? — mondta Trattori. — Ezúttal potyán jutnék a honoráriumhoz ... — Hát ha már itt vagyok ... Levetkőzöm, végigfekszem a vizsgálóasztalon, ő megméri a vérnyomásomat, meghallgatja a szívemet, tüdőmet, megvizsgálja a reflexeimet. Nem szól egy szót se.- Nos? — kérdeztem. Trattori vállat von, válaszra se méltat. Csak néz. Úgy néz. mintha nem ismémé már unásig a képemet. Végre mégis megszólal : — Azért áruld el: mi van a képzelődéseiddel, a klasszikus képzelődéseiddel? Az agyrémeiddel? Nálad meggyötörtebb pasast még életemben nem láttam. Csak nem akaród elhitetni velem .. .? Leintem, határozottan, energikusan: — Tabula rasa. Hófehér, tökéletesen tiszta lap. Tudod te, mi az a semmi? Még az emléke sem kísért! Mintha más ember volnék. — Mintha más ember volnál... — visszhangozza Trattori vontatottan, gondolataiba mélyedve. Odakint közben megsürüsödött. összeállt a füstköd. Öt óra van még csak, de lassanként sötétedik már. — Emlékszel — mondom —. emlékszel még, hogy éjjel egykor, kettőkor is rádtörtem olykor, hogy kiönthessem neked a lelkemet? Te meg hallgattad a nyavalygásomat, pedig olyan álmos Voltál. majd lefordultál a székről. Szégyenlem magam, ha csak rágondolok is. Milyen hülye voltam, csak most látom, milyen rettenetes hülye voltam! — Hm. ki tudja? — Tessék? — Semmi. Hanem válaszolj, de őszintén: most boldogabb vagy. mint akkor? — Boldogság! Micsoda nagy szavak! DINO BUZZATI ORVOSNÁL Na jó, mondjuk ... elégedett, derűs, jókedvű... — Hát persze hogy jobb kedvű vagyok most. — Mindig panaszkodtál, hogy a családban. a munkában, az emberek között magányosnak érzed magad, elszigeteltnek, elidegenedettnek ... Egyszóval mindez a múlté? — A múlté bizony! Először történik meg az életemben, hogy.. . hogy is mondjam? ... hogy végre úgy érzem: beilleszkedtem a társadalomba. — Teringettét! Gratulálok. Ennek pedig biztonságérzet a következménye, ugye? Tiszta lelkiismeret, igaz? — Ugratni akarsz? Eszem ágában sincs. És mondd csak: rendszeresebben élsz, mint azelőtt? — Nem tudom. Talán. a polgárság körében. És a kocsi? Szeretsz autót vezetni? — Rám se ismernél, ha most látnál a volánnál. Tudod, milyen csiga voltam azelőtt. Nos, múlt héten négy óra tíz perc alatt tettem meg az utat Rómától Milánóig. Stopperral ellenőrizve ... De szabadna tudnom, mi ez a vallatás? Trattori leveszi a szemüvegét. Ültében az asztalra könyököl, kezét összekulcsolja. — Akarod tudni, mi történt veled? Döbbenten nézek reá. Csak nem valami szörnyű betegség tüneteit fedezte föl rajtam?! — Hogy mi történt velem? Nem értelek. Találtál valamit? ... — Találtam. Végtelenül egyszerű dolgot. Meghaltál. Trattori nem valami tréfás kedvű em-Tévét nézel-e? — Majd minden este. Irmával szinte sose járunk el hazulról. Hát a sport érdekel-e? Nevetni fogsz: kezdek szurkolóvá válni. És melyik csapatnak szurkolsz? Természetesen az Internek. Pártállásod? Miféle pártállásom? — Hát a politikai. Föláliok. odamegyek hozzá, a fülébe súgok egy szót. Mire ő: — Minek ez a titokzatoskodás? Mintha nem tudna róla mindenki. — Megbotránkoztattalak? — Ugyan mindennapos dolog ez már Nagy Zoltán illusztrációja bér. a rendelőjében meg éppenséggel nem szokott viccelődni. — Meghaltam? — hebegtem értetlenül. — Hogyhogy meghaltam? Valami gyógyíthatatlan betegség ...? — Csudát betegség. Nem azt mondtam, hogy meg kell halnod. Csak azt, hogy meghaltál. — Miket beszélsz összevissza! Hiszen az imént magad jelentetted ki, hogy az egészség élő szobra vagyok! — Egészségesnek egészséges vagy. Mint a makk. De meghaltál. Hozzáhasonultál, hozzáidomultál a társadalomhoz, testestül-lelkestül beleilleszkedtél, beleolvadtál. eggyé váltál vele, immár nyugalom az osztályrészed, lelki egyensúly, biztonságérzet. Hulla vagy. — Á. így érted? Még jó. Metafora, hasonlat. . . Alaposan rám ijesztettél! — Nem is annyira metafora. A testi halál örök jelenség, s végeredményben igencsak banális. De van más halál, s az olykor még rosszabb. A személyiségről való lemondás, az utánzás, a mimikri tökélyre emelt készsége, meghódolás a környezetnek, önmagunk föladása ... De hát nézz körül. Beszélj az emberekkel. Nem veszed észre, hogy legalább hatvan százalékuk halott? S ez a százalékarány évről évre csak növekszik. Kihunytak, legyalultak, igába hajtottak. Mind ugyanazt kívánja, ugyanarról beszélget. a gondolata is egy és ugyanaz valamennyinek. Undorító tömegkultúra. — Mesebeszéd. Most. az egykori szorongások, lidércnyomások nélkül sokkal inkább érzem hogy élek, mint válaha, sokkalta élőbb vagyok most, amikor megnézek egy meccset, vagy amikor tövig nyomom a gázpedált. — Szegény Enrico! Áldottak a te egykori szorongásaid. Hát ebből elegem van. Most már igazán idegesít ez az ember. — Nos ha meghaltam, mivel magyarázod. hogy sose adtam el annyi szobrot, mint épp ebben a utolsó esztendőben? Ha olyan agyalágyult volnék, mint ahogy mondod ... — Nem agyalágyult. Halott. Hatalmas országok vannak manapság, melyeknek egész lakossága halott. Több száz millió hulla. Dolgoznak, építenek, terveznek, kitalálnak, szörnyűségesen sokat tesznek-vesznek. És boldogok, elégedettek. De halottak, szegénykék. Mikroszkopikusan parányi kisebbség a kivétel: ezek azt csinálnak, amit csinálni akarnak, azt szeretik, amit szeretni akarnak, s abban hisznek, amiben hinni akarnak. A többi: akár azok a bizonyos jobblétre szenderült bennszülöttek az Antillákon: a varázslók föl-föl támasztják s kihajtják őket a földekre dolgozni. Ami pedig a szobraidat illeti, épp a siker, amiben csak most van, egykor annál kevésbé volt részed, igen, pontosan a sikered bizonyítja legjobban, hogy meghaltál. Alkalmazkodsz, számítgatsz, tájékozódói, lépést tartasz, letörted a tüskéidet, levontad a zászlóidat: a bolond, a lázongó, az ábrándokban ringatózó, ámított és önámító Enrico benyújtotta lemondását. Ezért tetszel most a közönségnek. a tömegnek, a halottak nagy tömegének. Fölugrok. Nem bírom tovább. — És te?! — kiáltok rá dühösen. Magadról miért nem beszélsz? — Én? — ingatja szomorúan a fejét. — Hát persze. Meghaltam én is. Sok-sok éve már. Hogyan bírna ellenállni az ember egy ilyen városban? Hulla vagyok bizony magam is. Csak hát nekem maradt egy kis résem ... talán a szakmai becsület tartatta meg velem ... s ezen a szűk kis résen még sikerül kilátnom'a világra. Most már igazán beesteledett. A szépséges ipari füstköd ólomszínre váltott. Az ablakon át épp csak hogy kivehető immár a szemközti ház. TELEGDI POLGÁR ISTVÁN fordítása
