Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-06-02 / 23. szám
Délután három óra körül hazafelé indultam a szerkesztőségből. Csendes utcát kerestem, hogy a szokásos civódásnap után egy kicsit lépegessek. A Dohány utcából kis mellékutcába fordultam. Az utca szélén gépkocsik, teherautók. Mindkét oldalon üzletek: rádiójavító üzlet, zöldségesbolt,' ahol verseket írnak a portéka mellé, Szlávik Miklós úr finom vágottbaromfi-üzlete, pulykaláb kilóra olcsón kapható. Csendes nyüzsgés, rakodnak a teherautókról, a járókelők tényleg csak járnak-kelnek, a galambokra szinte rálépek. Szeretem ezeket az elhanyagolt, hulló vakolatú, dohos kapualjú, parányi pesti utcákat éppúgy, mint otthon a század eleji paraszti életformát még meghatóan őrző városszéleket. Ezek a szem elől tévesztett utcák a század eleji Pestből őriznek még valamit, reménykedve és várva, hogy őket is berácsozzák majd az építő állványok, és újra felderengenek szép színeikkel, amelyeket még Krúdy látott. Hirtelen a túloldalon, messzebb tőlem lárma, csörömpölés. Három sovány, alig nyurga, tíz tizenkét éves fiú. melegítőben, eléggé kopottason, amúgy házi öltözetben. Szinte segíteni lett volna kedvem. Valahonnan a házból kierőlködtek egy régi rozsdás vaslemez tartályt, és a jó szorgalomban szereztek egy ma már sose látott furikot. És most a vastartály lemezeit próbálták hajtogatni, tördelni, és darabjait az úttest szélén álló targoncába dobálták. Már ez is okozott annyi zajt, hogy kicsalja a boltok tulajdonosait, a házmestert és a vevőket. De még a többi! Hiszen a rozsdától elpusztult vaslemezekről, minden rúgásra csak úgy omlott, porzott a rozsdavakolat! És a járda szélére! Ez keltett aztán igazi lármát. A tetthelyen levő teherautó sofőrje kiugrott a vezetőfülkéből, öklét, nem kevésbé erőteljes hangját és ugyanilyen kifejezéseit szabadjára engedve, neki a három berezelt srácnak. Kirontott a vágottbaromfis, és kötényébe törölve a kezét, üvöltözött a gyerekekre. Még az öreg és falnak támaszkodó házmester néni is előjött köhögve, kezét mellére szorította — de suttogva is a kölyköket szidta. A járókelők megálltak, és előbb nem értve a dolgot, aztán a hangulat szuggeráló hatására - ellenségesen nézték a három csórót. A másik oldalról figyeltem, ürügy volt az álldogálásra. A három közül az idősebb, tíz-tizennégy éves lehetett, okosan és a üvöltő két felnőtt között is naiv gyermeki türelemmel magyarázott, és kérte: engedjék elvinni az ócskavasat, ők majd visszajönnek, és a rozsdahulladékot elseprik. A gépkocsivezető még dühösebben támadt neki. A fiú, megijedve a dühös gesztusoktól, elsomfordált a kapualj felé. Arcán ott volt a kölykök szemtelen, fegyverként és pajzsként használt szájbiggyesztése — de én láttam, majdnem elbőgte magát, mert senki se állt mellé. Két kisebb barátja őmögé bújt, és igyekeztek eltűnni a kiáltozok, szidalmazok gyűrűjéből. Ekkor megszólalt bennem a számoló — három, kettő, egy —, és a zérónál elindultam a túlsó oldalra. A gépkocsivezető tovább rázta az öklét, a baromfis üvöltött, a gyűrű szorosabbra húzódott. Mit akar ez az alak?! De én nem hozzájuk, a nagyobbik sráchoz mentem, megfogtam a vállát. kiabálni. A három srácnak volt annyi esze, hogy ezalatt mosolyogni való gyorsasággal felrakták a szajrét, és - szinte a veszekedők lába közt - eltolták a targoncát. Engem egyre fenyegetőbb gyűrű vett körül. Élveztem, hogy ekkora hisztit lehet kiváltani ezekből. Hátrább húzódtam közülük az úttestre. Szégyelljék, hogy három kölyökre támadtak ennyien, mert azok egy marék szemetet hagytak itt! - Aztán elindultam vissza a túlsó oldalra. Ha az olyan egyszerű lett volna! Hirtelen és nevetséges volt az a gyűlölet, ami itt kirobbant. Már a járókelők is engem szidtak, azok, akik azt sem tudták, miről van szó. Istentelen! - sipította kezét rázva egy öregasszony. — Az ilyenek! Persze, a gyerek ellen vannak! A vágottbaromfis gutaütéses arcasszony, aki odajött, és azt mondogatta :- De ezek már törvénybe ütköző kifejezések! De ez már. És egy hófehér kecskeszakállas, nyugdíjas tanító — ők álltak ott mellettem, és néztük a túloldalt. De hiszen ez hallatlan! Három gyerek ellen! Ennyien! Aztán csodálkoznak a felnőttek, ha a gyerekek nem tisztelik őket - mondta öreg kollégám. Uram! Rendőrt kellene hívni! -súgta az öreg néni, mikor a szidalmak elfajultak. Mosolyogtam és vártam. A vágottbaromfis felesége berohant az üzletbe, és lapátot, seprőt hozott ki. Mocskos hangon méltatott engem, és a nézők felé széttárva karját -panaszkodott, hogy most neki kell felseperni a járdát a három kölyök VÄCf MIHÁLY helyett. KORPA KÖZÖTT Mi a baj, mondd csak el! A, ezek nem engedik elvinni ezt a vacakot a MÉH-be. Pedig mi felsepernénk után azt a kis szemetet. Gyertek oda velem, és gyorsan toljátok el a targoncát a vassal. Ezeknek itt nincs joguk ezt megakadályozni. Ne féljetek. Gyertek, de gyorsan! A három srác szorosan mellettem odaóvakodott — én álltam a járda szélén, biztattam őket. Rakták fel az utolsó darabot. De elszabadult a pokol. A sofőr nekem jött, épp az államig ért, és mellével nekem dőlve üvöltözött.- Mi az, hogy nincs jogom? Nekem jogom van! Ki maga itt, miféle alak? Ki fogja felseperni az út szélét?! Ez a rakodóterep, és a rendőr engem büntet meg, ha itt marad ez a szemét. Nem marad itt. Felseprik. Felseprik?! Soha! — támadt nekem a vágottbaromfis, kezét a kötőjébe törölgetve. — Az én üzletem előtt jogom van! Idepiszkítanak. Derekasan igyekeztem őket túlcal utánam rohant — megfogta a vállam, rángatott és üvöltött. Magával fogom összesepertetni! Egy asszony az álldogálók közül az úttest közepére szaladt - és mintha köpne, sikította: Szemét! Alávaló! A gépkocsivezető rázta az öklét.- Széttörjem a pofáját? Ha én odamegyek! - De nem jött oda. A házmester néni motyogta:- Még hogy a gyerekek miatt mi szégyelljük magunkat? Tegnap is mit csináltak ... ! Nem hallottam, mit csináltak. Álltam a túlsó oldalon, néztem őket. Ez már a felismerésnek olyan foka volt, ami gyönyörűséget okoz: olyan rettenetes volt ez a szégyen, hogy ki kellett magasodni belőle. Felismertem: aki ezeknek csak egyszer is ellentmond - tett valamit. Azt éreztem, amit a tenger partverő hullámai fölött: fröcskölnek, locsognak, dühöngenek - de mi állunk fölöttük, emberek. Csak két ember volt az egész utcában, aki mellém állt - egy öregGyalázat! Szégyen! Az ilyeneket kéne... - És szidott, mint a bokrot. De uram! Ezt már mégse hagyja!- Nem is! Fogja meg a táskám! — szóltam a kecskeszakállashoz, és mikor a baromfisné legjobban fenyegetett, elindultam felé. Az asszony meghökkent, a kiáltozok kezdtek lecsendesedni - mások még jobban morogtak, voltak, akik elhelyezkedtek a közelgő verekedésben gyönyörködni, a férj az asszonyhoz közeledett, hogy védje. Odamentem az asszonyhoz - már nagyon tetszett ez a játék -, megfogtam a seprű nyelét, a lapátot, rámosolyogtam. Szabad? Az a meglepetés pillanatában elengedte a szerszámokat — én meg összesepertem a rozsdát. Nem volt egy összmarékra való. A kapualjban levő szemétvödörbe szórtam. A seprűt, lapátot tisztességtudóan visszaadtam a vágottbaromfisnénak. Aztán sietve eljöttem közülük. Visszafordultam még egy pillanatra. Ott álltak mind, dühüktől megfosztva. Lecsendesedtek, de láttam összehúzott szemüket - most gyűlöltek meg igazán. EHjH
