Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-05-26 / 22. szám

A kelet-szlovákiai kerületi verseny feszti­válújságjában jelent meg egy szám mot­tójaként: „Nem azért csináljuk, hogy itt legyünk: azért vagyunk itt, mert csinál­juk." Ronkay Ágnest idézték az újság szerkesztői, aki a bélyi (Biel) alapiskola Kincskereső kisszínpadát hozta a ver­senyre.- Hat éve kerültem ide tanítani, meg­váltó szándékkal, mert miért lettem volna én más. A valóság sok mindenre rá­ébresztett. Nem kiábránditott, ráébresz­tett. Nagyon jó kollektíva volt és van itt, furcsa is volt kezdetben, hogy minden órám után megkérdezték, nem volt-e valami bajom, miben segíthetnének. Akkor néha elhallgattam gondjaimat, összeszorított fogakkal próbálkoztam egyedül, mígnem meggyőztek arról, ez nem puszta udvariaskodás, nem is kíván­­csiskodás; egy a célunk, s azt csők közösen lehet megvalósítani. Az iskolának kitűnő tánccsoportja is van, a pionírszervezetnek különböző körei, a tanulók nyelvi és szaktantórgyi vetélke­dőkön szerepelnek, jól felkészítve. Évente esztrádműsort is állítanak össze. A Kincs­kereső mint gyermek-kisszínpad három éve létezik, azelőtt szovolókórusként mű­ködött egy csoport. Mi vezérelte Ronkay Ágnest arra, hogy a végeken, ahol éve­kig kifogásoltuk az ilyen csoportok hiá­nyát, kisszinpodot alapítson, vezessen, remélhetőleg hagyományt teremtve, szel­lemi-nyelvi folytonosságot biztosítva?- Először is: még mindig gyerekcipő­ben jár a mozgalom, ha egyáltalán sza­bad mozgalomnak nevezni. Ketten járunk a „végekről" tanfolyamra a fővárosba, ketten, ha jók az információim, Kassára (Kosice). Amilyen kicsi az érdeklődés a tanfolyamok iránt, olyan a munka iránt is. Itt hárman kezdtük csinálni: Salamon Márta, Kovák Éva és én. De sokkal pon­tosabb, ha azt mondom: a tanítói kar. Megnézik a műsort, ötleteket adnak az összeállításhoz, a zeneszakosok, illetve az énekléshez jobban értők tanítják a gyerekeket, a koreográfiát is segítenek összeállítani, elsősorban Papp Ferdinánd, aki a tánccsoportot vezeti. Bármelyik kolléga bármikor helyettesit, Pandi Sán­dor, az igazgató, teszi mindezt lehetővé, s azt is. hogy tanfolyamra járjak. Hagyo­mányteremtés? Szándékaimban inkább a folytonosság megteremtése szerepelt, a szellemiség gazdagítása, s a tudat, hogy ezek a gyerekek felnőnek, s ha semmi mást, emlékeket, élményeket visz­nek magukkal, néhány gyönyörű gyerek­verset, amelyeket nem lehet elfelejteni, s továbbadják. Még középiskolás korom­ban, Nagykaposról meglátogattuk a kór­házban súlyosan betegen fekvő Fábry Zoltánt. Egyetlen mondatot mondott, s ha úgy tetszik, az vezérel: Végvári vitézek vagytok, emberséggel védjétek a marok­nyi magyar becsületét. Közben gyülekeztek a gyerekek, akik kedvünkért ezúttal a szabadban játszot­ták el Hónap-soroló című összeállításu­kat, amelyet a Játékkoszorú című kiad­ványban találtak. 15 hetedikes gyerkőc felszabadultan énekel, kering, forog, pö­rög - játszik.- Tőzsér Árpád egyik útravalója az volt, hogy tanítsuk meg játszani a gye­rekeket. Egyszer eszembe jutott, s egy szabad foglalkozáson azt mondtam a gyerekeknek, játsszanak. Magam is meg­döbbentem. Hosszú latolgatás után in­­diánosdit kezdtek játszani. Körbe ültek, békepipát szívtak. És ezzel be is fejező­dött a játék. Semmi ötletük nem maradt. A kisszinpad erre is jó. Sőt, ami szokvá­nyos, kevésbé sikeredett ötlet von az összeállításban, az származik tőlem. Tel­jesen о gyerekekre bíztam, mikor mit tegyenek, mozgással, gesztusokkal, a nap­ernyő használatával mit fejezzenek ki a versből, énekből. Nekem már csak a kor­dában tartásuk maradt, a jelrendszerek tisztítása. Alkotó kollektíva tehát a tizenöt gyerek és a tanító. Vagy játszó-alkotó kollektíva, vagy éppen kultúrát terjesztő. Mert tár­saikat is bevonják a játékba, mert óvo­dákat, iskolákat látogatnak műsorukkal, Vendégünk mert családjukat, testvéreiket is szoktat­ják egy újfajta igényességhez.- És még valami ez a közösség, egyál­talán az ilyenfajta munka a gyerekekkel: lelki gátlások feloldója, felszabadító erő. A mostani csoportban is szerepel egy kislány, aki ötödikes koráig szlovák tan­nyelvű iskolába járt, holott a szülei ma­gyarok. Visszahúzódó, félénk, beteges gyerek volt, végül az orvosok és a pszi­chológus ajánlatára hozzánk íratták. Ez a kislány most már második éve szerepel a csoportban, s mondhatom, nyoma sincs levertségének, visszahúzádottságának. Egy sor jó ötlettel segítette a mostani műsort is, s játékán végképp nem látszik, hogy ez a gyerek sokáig kereste a neki meg­felelő közösséget, önmagát. Sokáig kifogásoltuk a Bodrogközben a különböző gyerekcsoportok hiányát, szidtuk a pedagógusokat, akik nem tud­tak népnevelőkké, népművelőkké válni. Kifogásoltuk ezt a Jákai-napokon, ahol elvétve szerepelt e vidékről csoport, vagy egyén, kifogásoltuk a Dunamenti Tava-A KINCSKERESŐ szón, mert nemcsak a csoportok hiányoz­tak, a meghívott pedagógusok is ritkán jöttek el. Az iskolák körzetesítése folytán - a tervezetet itt, a terebesi (Trebisov) járásban valósították meg a leggyorsab­ban, legintenzívebben - faluk maradtak iskolák nélkül, megfogyatkozott a magyar tannyelvű iskolák száma. Ma a Bodrog­közt mégis két csoport képviseli a Duna­­menti Tavaszon, a bélyin kívül a bolyi (ВоГ) alapiskola csoportja. S ha ezidáig azért nem voltak felnőtt csoportok, mert az iskola nem adott alapokat, nem ne­velte az igényt növendékeibe, a mai húszon-, harmincévesekbe, hadd legyen bennem a bizodalom, hogy rövidesen a Jákai-napokon is két-három csoportot üdvözölhetünk e vidékről. S ha nem, akkor bízzam, hogy sok-sok csoport fog dolgozni a Bodrogközben - s Ronkay Ágnesre utalva: nem azért, hogy verse­nyeket nyerjenek, „csak" önmaguk és a folytonosság megtartására, о szocialista társadalom igényeinek megfelelő kultu­rális-szellemi életért. N. S.

Next

/
Oldalképek
Tartalom