Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-02-16 / 7-8. szám
Tiszta szerencse, hogy o mi égövünk alatt a nyár nyáron van, a tél pedig télen. Más szóval: hogy az év végi és az év eleji hajrá a fagyos hónapokra esik, amikor is tudvalevő, hogy a legmegátalkodottabb kertészkedönek sem akad nagy dolga tenyérnyi földbirtokán. Gondolni sem merek rá, mi lenne, ha fordítva lenne . . . Bár a téli hajszában is megesik az emberrel egy és más, akkor is ha történetesen huzamosabb ideig estéit is a szerkesztőségi írógépe mellett tölti. Lehet, hogy a kolléganőkkel is megtörtént, de én határozottan észrevettem, hogy a családom mintha elidegenedne tőlem. Nem tévedtem: az egyik havas este benne volt a zárban a kulcs, és a csöngetésre az ajtó mögül gyanakvó hang szólt: ki az? Alig hittek a szemüknek, hogy én vagyok. Nyáron ilyesmi nemigen fordulhat elő, akkor egy kicsit jobban összemelegedik a család, mert a hét végét a kertben töltjük, munkávol és pihenéssel. Bár ez a kerti pihenés is furcsa: nem szól mellettem a telefon, nem kattog-csattog /Körülöttem négy írógép .. . Hát igen, így van ez, az ember csak úgy ukmukfuk nem teheti le az előszobában a munkahely dolgait, hogy hétfőn reggel újból felvegye. Itt van például a befőzés, a sok nyári és őszi illat és zamat — no meg a vele járó güri — közepette automataként rakosgatom az üvegekbe a savanyúságot — jó lesz télen a szerkesztőségben, ha kerül egy kis hazai kóstoló disznóölésből. Te jó ég! Már megint a télnél tartok? És hova lett közben a szabad idő — hová lett a tavalyi hó . . .? CZÉRE N. MÁRIA SZABAD IDŐ . . . szabad szombat, vasárnap. Nagy hétvégi kikapcsolódást tervezek, pihenést, kirándulást, úszást. Már a poggyászt is elkészítem: fürdőruha, köpeny, törülköző .. . Aztán mindig közbejön — egy éktelen dörömbölés, egy visító csengő, négy kicsi indián csatakiáltásai: „Nagyim! Ugye torta si lesz?!" És ez a „nagyíií" számomra annyi, mint az indiánoknál az „uff", vagyis: nincs fellebbezés. Kirándulni majd elmegyünk a legközelebb, úszni is - talán a jövő hét végén . . . Most négy, azaz hogy öt felé figyelek, és már megint nem tudom, mennyi sót tettem a levesbe, mennyi fűszert melyik ételbe, mert Zsuzsikával kell halaszthatatlanul fontos dolgot megbeszélni. (Így néha több, néha kevesebb a fűszer a hétvégi ételekben.) Ebéd (no és az elsózott levesre célzó ugratósok) után következik a kötelező mese, mert nincs annak párja, ha nagyi mesél. El is kezdem, de a fáradtságtól el-elszunyókálók közben, s olyankor furcsán alakulnak a történetek. S jön a szemrehányó „nagyi, már megint elfelejtetted?!“. Magamban pirulva próbálgatom aztán ott folytatni, ahol a röpke ólom előtt abbahagytam. Szerencsére, és hogy az újabb elalvástól megkíméljenek, jön az üdítő torna. A három „nagyfiú" már óvodás, bukfencezni is tudnak, s nekem is meg kell mutatnom, hogy tanulékony vagyok. Gondolom, ha betervezek még néhány hétvégi kirándulást, mór a versenyt is felvehetem az unokáimmal. Bár félve várom, hogy nemsokára megtanulják a tigrisbukfencet is . . . SEBÖKNÉ SZ. ILONA MINDENKI MÁSKÉPP CSINÁLJA... Egy éve dolgozom a titkárságon, gépirónő vagyok, de szükség esetén más munkát is elvégzek. Én szoktam lekötni, rendben tartani a heti- és napilapokat, amiket munkatársaim oly sok szeretettel mozdítanak el megszokott helyükről, hogy aztán néhány óra, vagy egy nao múlva az egekre kérjenek: „Magdika, ezt meg ezt, hová tette(d)?" Mindig más lapot keresnek, így szerencsére, változatos az életem és a kutatómunkám. Ha kilépek a munkahelyemről, már elkezdődik a szabad időm. Sokszor hoz meglepetést. Egy téli estén hazaindultam, s mivel nem lakom a belvárosban, a villamosra várakoztam. Ahogy álldogáltam, s lehajtottam a fejem, láttam, hogy valami csillog a földön. Egy ötvenfilléres volt. Pár pillanat után megdöbbenve láttam, hogy két fiatalember felém nyújtja kezét, s aprópénzt akarnak adni. Aztán lehajoltak, keresgéltek . . . Nem tehettem egyebet, tartottam a tenyeremet, és csak köszöngettem az adományt. Persze zavarban voltam, mert a pénzt nem én szórtam szét . . . De szerencsére jött a villamos, gyorsan felugrottam rá. Amikor elindult, megszámoltam a tenyeremben szorongatott pénzt, ' öt korona ötven fillér volt. Nem tudom, ki vesztette el. Valaki, aki a villamosra rohant, vagy valaki, aki egy kicsit a pohár fenekére nézett? De megállapíthattam, hogy vannak még udvarias emberek. S alkalmi szabadidő-ötletnek ez sem rossz .. . BREZINA MAGDA ÉLETEM AZ AUTÓ . . . az üzemanyag-takarékosságot pedig már akkor elkezdtem, amikor arról még csak zárt ajtók mögött esett szó. Hogy nem saját jószántamból, arról a benzinkutasok tehetnek. Sok benzin közt elmegy a víz is — gondolják, de Szergejnek becézett spenótzöld Moszkvicsom csak tiszta forrásból merít, azaz táplálkozik. Mig erre rájöttem, egy hónap telt el, munkaidőstül, szolgálatiutastul, szabadidőstül. Nyomom a gázt, kínlódom, de semmi eredmény . . . Délután'ötkor indultunk, nehogy ránksötétedjék . . . Aztán hét kilométerenként „bedobta a törülközőt" a motor. Jött a szerelés, az üzemanyagvezeték vízmentesítése, közben állt a motor, állt az autó, állt a fűtés, csak az idő haladt, meg az idegeink szaladtak világgá . . . Aztán elindult a szekér, neki a következő hét kilométernek. Közben — mintha nem is műúton lettünk volna - rázott, zötyögött; lassan a szemem - és útitársaim szeme is - kopogott az éhségtől, de messze volt még a messze. Másnap a szervizben jó tanácsot adtak ugyan, de ’attól nem lett jobb a 'helyzet. Közben különleges házi „rázózötyögőcskét" barkácsoltam, hogy alvás közben se essem ki a ritmusból, s másnap a lehető legbiztonságosabban menjen a vezetés. Az együtt töltött sok éjszaka és nappal emléke törölhetetlen; kemény télben, súlyos megpróbáltatások közt edződtünk társakká. Olykor álmomban is elsuttogom száguldó zöld csodám nevét, a feleségem olyankor oldatba lök és villámló szemmel ébreszt: Te, ki az a drága Szergej? Nincs valami bajod?! De én csak mosolygok: Szergej az életem . . . hisz annyi lelket leheltem belé. SÜLL VILMOS NEM VÉLETLEN Valahol messze az íróasztaltól van egy csodálatos táj, rétek, erdők, drága folyó, legelésző-úszkáló libák . , . Véletlenül jöttünk rá barátaimmal, végül olyan versenyeket rendeztünk, hogy csodájára járhatott volna a világ. Szövegelés, ugratások közepette - terven felül — egyikünk a folyóba huppant. Vánszorogva kifele, vizes lett a fű. Ezen - terven felül - beleszánkózott a vízbe egy másik kollégám. Igen, eltalálták, azon a testrészén tette meg az utat. Aztán elindultak ketten, ki lesz az első alapon. Szégyen ide, ruha oda, égig ért a játékkedv. Ruháinkat szárítandó alagútépítőkké vedlettünk és átfúrtuk az összes közeli kazlat. Később sült krumpli és halleves illat terjengett, körünkhöz nem tartozókat is odacsábítva. A csúszdát ők is megismerhették. Mig végül rájöttünk, hogy hiányzik egy liba, a „balbelsősarkavett"-falkából. Kocsiút porában ficánkolva kerestük. Az arrajárók együttérző pillantásait észre sem vettük. (így az is lehet, hogy a pillantás nem együttérző volt!) Libára találva ürgeöntési versenyt rendeztünk, ünnepi csemegeként. Bevallom, ebben én voltam a legjobb. Testhosszal vertem a mezőnyt, társaim ma is libabőrösek az „ürge" szó hallatára. Szabadidő-ötletként ajánlom, ami nekem is csak álom. A legszebb álom, amikor így jelenik meg gyerekkorom. S olyankor visszatarthatatlanul vágyom a szabad időre, hogy újra a Fok és a Mellékér partján, egy Duna menti kis faluban, Ebeden lehessek. KÖNÖZSI ISTVÁN „ ELŐÍTÉLET? Pilinszky János költő néger beszélgetős gondolkodó-társnője, Sheryl Sutton örökké rózsaszín sálakat köt. E rózsaszín végtelentől s Pénelopé rendre visszafejtett gyászos szövedékétől nem is függetlenül — olykor furcsa ruhadarabokat horgolok. A célzat is — ha van ilyen - ugyancsak hasonló: „belekötni" az időbe! Megkötni benne, akár a beton, vagy kereket oldani, elhúzni a csíkot. A kettő „egyidőben" sem zárja ki egymást: a „szemek" és a „pálcikák" bízvást rászorulón támogatják egymást, aminthogy az „ügyes kezeket" is. Be kell valljam, olyasminek esek neki, ami által egy ültő helyemben feláldozást nyerek. Egymás tűréshatárán viaskodunk szerelmesen, ezért festenek, sőt viselkednek furcsán horgolmányatm, aminthogy én is. Ha nincs kedvemre való fonál, akármi kínosból kanyarítok egy kedvemre való — mondjuk — mellényt. Nem tagadom, a szükség is belejátszik: rövid a szoknyám, megtoldom egy „lépéssel"; szürke s ósdi a kabátom — kendőzöm egy vállkendővel, az uram kacabajkáját virágokkal nőiesítem, keskeny csípőmön rosszul áll a sötétkék szoknya - derekamat takarószoknyával öleltetem . .. Kikötöm, divatlapokból nem másolok (honnan „bírnák" ők az én szükségleteimet?!) I Az egésznek fundusául álljon itt: menthetetlen állapotomban szokott támadni ilyen mentő-ötletem. „Jobb" híján . .. (Vészesen hasonlít a versíráshoz. A süllyedő verset én vonszolom halbűzös kikötőbe, a riasztott kalóz.) Megjegyzés: Nincs is szabad időm, se szabadidő-ötletem, alias hobbim! Csak úgy: vagyok — szőröstül-bőröstül, takarószoknyóstul, nádi hegedűstül, csőstül . . . Néha órákig a horgos derengésbe kapaszkodom. KENDI MÁRIA
