Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-02-16 / 7-8. szám
Ünnepi számunk riportja H. ZSEBIK SAROLTA I. Apám féltve őrzött kincsként tette elém a fényképet. Láttam rajta, nem szívesen válik meg tőle. Olyan emlék ez, amely élete keresztútjára emlékezteti. Kiinduló pont, amely megszabta a végigjárt utat. így lehetnek ezzel a többiek is. Mind a negyvenketten, akik 1953 januárjában Dél-Szlovákia magyarlakta területéről mentek Kolozsnémára (Klizská Nemá), hogy legalább az alapokat elsajátítsák ahhoz, ami akkor még alig volt elképzelhető, nehezen megvalósítható . . . Nem túlzók, ha azt mondom: az eke szarvától, a kasza nyelétől ültették be ezeket a tizenhat és negyven év közötti nőket, férfiakat az iskolapadba. Akkor még fogalmuk sem volt, mi az a könyvvitel, tartozik és követel oldal, A velük született tehetség, a józan paraszti ész és ösztön irányította logikájukat. Éppen e tulajdonságuk, gondolkodásuk miatt választották ki őket, bízták rájuk szövetkezetük vagyonát. Dél-Szlovákiában többnyire 1952-ben alakultak a szövetkezetek. A vezetést senki sem vállalta szívesen; de még mindig könnyebben akadt olyan ember, aki értett az állatokhoz, a szántáshoz, vetéshez, mint a papírmunkához. A könyvelő dolga volt a legnehezebb. A pontos nyilvántartás rendszerességet, következetességet kívánt. Ezt valahol meg kellett tanulni. II. Apám már csak a nevekre emlékszik. Kit hová vetett sorsa, nem tudja. Azóta csaknem harminc év telt el. Harminc nehéz, küzdelmes év. Mennyi mindennel birkóztak meg ezalatt. . . Megvédték a szövetkezeteket a széteséstől; biztatták a többieket, bár maguk is nehezen hittek a javulásban. S aztán lépésről lépésre, évről évre előbbre jutottak. Megvették az első traktort, gyűjtötték a pénzt a kombájnra. Felépítették a közös istállót, likvidálták az utolsó gümőkóros tehenet. Elérték a húszmázsás hektárhozamot, kiosztották az első nyereségrészesedést. Hány átvirasztott éjszaka, mennyi őszülő hajszál, mélyülő ránc, infarktus volt az ára?. . . Nem volt idő törődni azzal, hogyan él a másik, hiszen mindegyikük csak ezt, csak így csinálhatta. Hol keressem őket? A fényképen lévők közül csak egyetlen emberről tudtam. Takács Lajos tanárról, aki azóta is, szüntelen - jelenleg a Dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Mezőgazdasági Középiskolában — mezőgazdasági szakembereket készít fel. Harminc év alatt rengeteg diák megfordult iskolájában, mégis amikor kezébe vette a fényképet, rögtön sorolni kezdte a neveket, címeket: — Tóth Zoltán Alistálról (Hrobonovo), Lengyel Ferenc Keszegfaluról (Kamenicnó), Zsoldos Katalin Bogyóról (Bodza), Takács Ilona Csilizradványról (Cil. Radvan), Gogolka Béla Ógyalláról (Hurbanovo), Tárnok Irma Izsóról (Iza), Bölcskei László Kulcsodról (Klúcovce), Lackó Jolán Bodrogszerdahelyről (Streda nad Bodrogom), Tamás Ilona Harkócsról (Hrkác), Juhász Irén Kecsőröl (Kecovo). Nem lehet őket elfelejteni, ügyes észjárású, jó gondolkodó emberek voltak mind a negyvenketten. Rájuk lehetett bízni a szövetkezet vezetését. A férfiak legtöbbje még ma is helytáll. És a nők? Ezek az úttörő lányok, akik tizenhat-húsz éves korban vállalni merték a férfiak számára is oly megterhelő foglalkozást; a szóbeszédet, mely nem kerülhette el őket? Akik bátran tették meg az első lépést az egyenjogúság útján, mindazért a célért, elképzelésért, amelyet akkor induló lapunk, a Dolgozó Nő tárt eléjük. A szakácsnő A telefon másik végén elérzékenyül a hang, amikor megmondom, miért hívom. Hogyne emlékezne, ma is őrzi mindnyájuk címét, csak menjek, lesz miről beszélni ... A balonyi (Balon) óvodában találom. Nem, nem könyvelő, szakácsnő. De ne Takács Ilonát, hanem Németh Józsefnét keressem. Alacsony, vékony asszony. Fürge mozgása, nyílt tekintete elárulja, harminc évvel ezelőtt nem véletlenül választották a szövetkezet könyvelőjének.- Húszéves koromban a mezőgazdasági felvásárló üzemben dolgoztam Nagymegyeren (Calovo). Itt ismerkedtem meg a könyvelés alapjaival. 1952 végén, amikor Csilizradvány lakossága szövetkezetét alapított, felkértek, jöjjek ide könyvelőnek. A kolozsnémai tanfolyamon nagyon jó kollektíva volt - a Csallóköztől a Bodrogközig mindenhonnan jöttek a fiatalok, más tájszólással, szokással, képességgel, de egy céllal, megtanulni a közös gazdálkodás alapjait. Velősen, sűrítve kaptuk meg mindazt, amit az utánunk következő nemzedék mór évekig tanulhatott. De akkor még nem volt Némethné Takács Ilona idő iskolába járni, a szövetkezetekben sürgősen kellett a szakember. Elgondolkodik. Visszapergeti azokat az éveket. — Négy évig dolgoztam a szövetkezetben. Szerettem a munkámat nagyon, a tagság is elégedett volt velem. De közbeszólt a sors ... Az anyósom megbetegedett. Az édesanyám is gyengélkedett. Jöttek a gyerekek, s én feláldoztam hivatásomat, hogy gondozni tudjam őket. Közben az én egészségem is meggyengült. Le kellett mondanom erről a munkáról. 1976-tól a balonyi óvodában dolgozom mint kisegítő szakácsnő. A lányom, Marika valósította meg az álmaimat. Közgazdasági középiskolában érettségizett. A nyugdíjas Gajdos Rozáliát keressük. Asszonynevét nem tudjuk, véletlenül mégis jó helyen kopogunk. — Ö az én nevelt lányom — mondja Kulacs Józsi bácsi, készségesen ajánlkozik, elkísér hozzá. Amikor megtudja, mi járatban vagyunk, örömmel újságolja: — Én küldtem el arra a tanfolyamra. Kopogunk o rendezett családi ház ajtaján, ablakán. Nagy sokára nyílik az ajtó. — Dél körül mindig lefekszem. Nem Simonné Gajdos Rozália bírom ki egész nap lábon - mentegetőzik a háziasszony, s magyarázatként még hozzáteszi: - Rokkantsági nyugdíjban vagyok. A szívem nem akar „szótfogadni"... Tíz évig dolgozott a szövetkezetben, ez hagyott nyomot az egészségén. A hóromszáztizenöt hektáros gazdaság nem volt nagy. de arra mégis elég, hogy mindenre neki kelljen gondolnia. — A papírmunkától mindegyik vezető húzódozott. Hónap végén be kellett járnom az istállót, megszámolni az állatokat, hogy megírhassam a kimutatást. Magánéletre szinte nem jutott idő; kinek mikor jutott eszébe valami, akkor jött utánam, ilyen papír kell, olyan igazolásra van szükség. Legrosszabb volt a fizetések napján; mivel magyarázzuk, hogy megint nincs miből fizetni? Mert néha eltelt két hónap is, hogy nem jutottunk pénzhez. A vezetők fizetése is nagyon kevés volt, én 130 koronát kaptam havonta. De ehhez még kiosztották a kapálnivalót is . . . Nehezen bírta ezt egy nő, aki emellett feleség, anya is. Később átvette a könyvelést Zsilinszky István, én maradtam pénztárosnak és elvállaltam a tyúkok gondozását. Harminc darab tyúkja volt akkor a szövetkezetnek, később kétszázötven. A takarmány biztosítása volt a legnagyobb gond, előfordult, hogy kihoztak egy szekérderék napraforgóhéjat, hogy keressenek benne magot maguknak a tyúkok...
