Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-12-18 / 51-52. szám
kor a Kisfiúval járja az utcákat, nagyapja arcának vonásait véli rajta felfedezni. Ilyenkor hallgatja a nagyapja nyelvét egyre tisztábban beszélő Kisfiút, és elfelejti az óráját megnézni. Oly gyakran lekési a vonatot, így sötétedés után beül a piszkos állomási restibe. Ha van, vörös bort iszik, ha nincs, figyeli a be-betérő munkaruhás embereket. ÚJRA TÉL A peronon állva a Kisfiúra gondol. Majd arra: a tél újra megszépített mindent. A kezdet kezdetén mindig ez a szűzi fehérség, aztán szürkére kopik, majd egyre több helyen átütnek rajta a valóság színei. Akárcsak a szerelemben. Csak az nem lopakodik tova. A hirtelen jött robbanástól megremeg és darabokra hullik. Az ember a széthulló roncsokat szedegeti, őrizgeti. Talán az emberi tiszteletet még így is megőrizheti a lélek a szerelem bombatölcséreinek helyén. Legalább a gyerek kedvéért kellene ez az őrzés. Egyszer csak érzi, hogy arcán lecsordul a hóié. Giccsesnek találja a helyzetet. Karácsonyeste egy állomáson. Ez ellen mindig védekezett, s most nyakig ül a tél dicstelenségében. Az ilyen életre való ünnepnapok szülik a magány halottjait. Furcsa, hogy ilyenek jutnak az eszébe. Ez is egy nap, olyan mint a többi a láthatás évszakaiban. Igaz ez lesz az első karácsony az életében, amit egyedül tölt. Soha nem gondolt arra, hogy ennyire elérzékenyülhet. Váratlanul megremeg. A hóié már becsorog a hátára a nyaka és a kabát gallérja között. Havat ropogtató léptekkel bemegy a hideg váróterembe, majd hirtelen meggondolja magát és kifordul az ajtón. A peronon legalább a hó puhasága hazudik valami melegséget. Az állomás túloldalán álló gabonasilók mögött távoli fények villognak. Bolondul fejtetőre állt minden, s a hideg kihajtotta agyából a Kisfiút idéző gondolatokat. Tompán nézi a remegő fényeket. A távolság így megszépítené a közelről vakító és elviselhetetlen fényszórókat? Ez a józan ész csődje, ha már ilyenekre gondol.......Ma csak az ajándék jut a gyereknek. Az élettelen fadarabok, lemezek, festékek játékokká formált struktúrái a legteljesebb emberi érzések nélkül." Javíthatatlan reménykedő. Mindig hibáinak jóvátehetöségében reménykedik. Most sem engedi feltörni a fölöslegesség érzését, pedig ott él benne, a sejthártyák és a sejtmagok közötti plazmatikus anyagban. Ez a hím fölöslegességének az érzése, amely ellen csak az ember képes küzdeni a földi élőlények közül. Ösztönei őszinteségét tudata erőszakkal nyomja el. A Férfi most úgy érzi: benne örökre. Csak ez a tél, mintha a szív köré is belopná magát. Surranó tolvaja az érzelmeknek. Persze mint minden érzésé, ennek is pontatlan a meghatározása. A gyerek az idegen városka egyik lakásában játszik. Örül az ajándékainak. Mosolyog és boldog. Ez így igaz, mert amíg az édesanya sem biológiailag, sem érzelmileg nem pótolható, addig az apa érzelmeit az ajándékok, az ünnepi találkozások is pótolják. Törvény szerint. Megretten, amikor átgondolja az egészet elölről. Az egész okfejtés nevetségesen hazug, naiv és hiteltelen. Itt áll egyedül a hóesésben, s maga a karácsonyesték megtestesült művisége. Vár egy vonatot, amely ebben a télben is egyre messzebbre viszi valamitől, amit ő egyre közelebb szeretne tudni magához. ÉMILE VERHAEREN -------------------------------------------------Ülj mellém, s nyújtsd kezed Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha felé, hogy míg lángja gyűrűz, lássam finom ujjaidon hogy lobog át a régi tűz. Nézd, nézd a láng! Ne vedd, ne vedd le róla a szemed. mely fénytől soha meg se rebben: tekinteted még nyíltabb szebb varázs. mikor a meg-megvillanó parázs lelked mélyéig üt és felragyog szemedben. Óh. örömünk mily szép és ifjú még. ha üt az óra és zendít arany zenét, s én hozzád simulok és lassan simogatlak. és a láz lassan kivirágzik. s mert egyikünk se tudja hűteni. jó csókomat biztosan vezeti kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig. Szeretlek, csábító, fénylő gyönyörűségem, hívogató húsod édes szédületében, amely körülfog és örömébe fogad már! Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem és hívó kebled is. ahol fáradt fejem az örült perc után. melyet csókodban adtál, elhelyezkedik a szíveden és pihen. Mert legtöbb most vagy. így. a testi óra múltán. mikor szereteted anyásabban borúi rám s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit, s amikor, a szilaj vágy tűnését kísérve, már hallom: a nyugodt boldogság közelít, oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte. SZABÓ LŐRINC fordítása ARMAND SULLY-PRODHOM ME ----Könyörgés Ha tudnád, mily magányban élek, s a bú, a gyász már-már benőtt, el-elhaladnál drága lélek, házam előtt. Ha tudnád, hogy derül rajongva szemedtől a borús kedély, föl-fölfigyelnél, ablakomra tekintenél. Ha tudnád, hogy mily enyhe balzsam a szerelem e bús utón. leülnél a kapumba lassan, mint a húgom. Ha tudnád, hogy nincs hűbb szivemnél, s szeretlek is, keservesen, talán belépnél, itt teremnél, én kedvesem. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ fordítása NÖ
