Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-18 / 51-52. szám

\ \<

S hogy azt rendben találta, száraz tenyerével petyhüdő arcát simította végig. Fehér lehetek, mint a fal — gondolta —, pedig a derekamat igen-igen jól melegíti a tűz... elsüt idáig. Hanem a többi ... a többire gondolni se kéne.

Óvatosan vonta le kezét a tányér mellől, s ejtelte ölébe. A kötény, meg szoknya sűrűre korcolt ráncait vigyázva simítgatta el. két tenyérnyi folton nyomkodta gyöngéden furcsán gömbölyödő hasát, ahol a kínok alattomban burjánzó csokra újabb és újabb fájdalomszirmokat nyiladoztatott unos untig, megállíthatatlanul.

Az ember újabb adagot szedett magának, bőségeset, csak azért is megátalkodottam a turót-tejfölt se hiányolta már.

— Szóval minden az övék lesz. A Maristoké — mondta lassan, visszafogott, hangtalan göcögést sejtetve. — Majd éppen a Maristoké. ügyi?

Az asszonynak előbb csak szem pillái rebbentek nyugtalanul, azután arca is elveszítette eddigi keménységét, ajka megrándult, s lefitytyedt.

— Neked nincsen rokonod ... olyan igen közeli — dadogta. — Ki másé lehetne?

— Tudhatja is azt előre valaki — mondta az ember óvatlanul, nyugodt derűvel.

Az asszony lassan, reszketősen állt fel. Soha ilyen iszonyú gyöngének nem érezte még a lábait. Mintha valami rossz lélek látatlanul emelgetné, s hol lábujjaira, hol meg sarkára eresztené vissza, s mikor melyikre, kiszámítani lehetetlenség. De azért bámulta emberét kitartóan, s szeme alatt elfeketedtek a megsüppedt árkok.

— Te! — szólalt meg rekedten. — Mit mondott az orvos tenéked?!

Mintha torkán szálka akadt volna, köhögött.

harákolt az ember hosszan, szemeit törölgette, de az asszony tekintete most már nem irgalmazott.

— Amit neked — fulákolta végre. — Pontosan azt. amit lenéked. Téged operált... te feküdtél a keze alatt. . .

Az asszony várt. s hogy az ember nem szólott többet, kurtán biccentett.

— Én. Én feküdtem.

— Nahát. Énnekem meg... mi a jófenét mondott volna?

Az asszony leült, mozdulatlanul meredt a másik tele tányérjára, várta, hogy kiürüljön. Az ember ádámcsutkája nagyokat ugrált, étvágytalanul eszegetett még egy kicsit, azután eltolta maga elöl az ételt.

Az asszony kínos lassúsággal takarította el az asztalt, undorodva pöckölte egyrakásra a szálkahalmokat, s a lemezes, mezítelen csontlapocskáktól eliszonyodott. Csak állt ott. az egész este mocska fölött tehetetlenül. Negyvenhárom éve alig észrevehetően suhant el. eddig súlytalannak tűnő, s most egyszerre kiszolgáltatott testére váratlanul rázuhanó, álnok terhe megdöntötte vigyázatosan őrzött, szálegyenes tartását. Az asztal szegélyébe kapaszkodott.

— Rosszul vagy? — ijedt meg az ember.

— Nehéz a levegő — mondta az asszony nagy önuralommal.

Markába gyűjtögette a szemetet, mint meggörbült partszakasz a folyó hordalékát, s úgy szórta a hulladékot váró vödör tág szájába, akár ha tovaszakadt, könnyű éveit pöttyintgelte volna belé, máris megtagadva külön-külön mindegyiket. Két kiürült tenyerét egymáshoz, ütögette lassan, komótosan, leöblítette őket a mosdótálban, s ismét szellőztetni indult.

Jól tudta, minden mozdulatát szemmel kíséri az ember laposan, óvatosan — most azonban már nem tiltakozott — s ő megbátorodva nyitotta szélesre az ajtót, s úgy hagyta, sarkáig kitárva.

_ Szótlanul ment be a szobába azután. A szekrénykulcs nyikorgása bizonnyal elárulta, hogy ünneplös ruháját készíti elő. Kiteregette őket az ágyra, s közben teste erejét próbálgatta, hasát, derekát, hátgerincét. Egyenesen, hideg nyugalommal jött ki a sötétből, az ajtót, a dermesztőén hideg szoba ajtaját nyitva hagyta, s alaposan megrakta kint a tüzet még egyszer. De az udvari ajtót becsukta most már.

Az ember beharapott szájszéllel tűrt, valóban nem ellenkezett. Mégcsak a tömérdek, kín-keservvel fölhasogatott tuskó hült helyére se vetett rosszaló pillantást — a fahéjhulladékot széles ívben kerülte ki. Elővett egy csomag kártyát a konyhaszekrényből, s az asztalra dobta. S hogy az asszony továbbra is elmerülten figyelte a lángok játékát, mozdulatlanul gürnyasztva a tűzhely előtt, megszólalt.

— Csak elmégy?

— El.

— Egyedül? — köszörülte körbe torkát a kérdés, nehezen bicsaklott ki fogai közül, s vékonyra sikeredett nagyon.

— Egyedül.

Az ember tanácstalanul feszengett a széken

— Ha olyan igen kívánkozol... én is elmehetek.

Az asszony nem fordult feléje, s jelét nem adta. mintha meglepődött volna.

— Nincs már mitől féljek — mondta csöndesen.

— Nem is azért...

Az asszony bólogatott.

— Nem hát. Hanem . . . mert Istenhöz tértél, ugye.

Az ember nehezen, szaggatottan lélegzett, s az asszony tűznek fordított arcában szorosan zárultak le a szemhéjak. Figyelte az emberébeh erővel visszafogott indulatot, a türelmet, az eddig soha nem tapasztaltat. S míg feltörni készülő könnyeit nyeldeste hangtalanul, nyelve hegyét újra megjáratta ínye foghíjain, a most már örökké üresen maradó réseken . . . barlangokon? S valahogyan mégis mindössze ennyit érzett önmagából elveszettnek — végérvényesen elveszettnek. Minden egyéb csak veszendő. Holnapra, holnaputánra. hónapok múltával beköszöntő egyetlen, még ismeretlen napra halasztható.

— Ha semmi áron nem akarod, nem erőltetem — lágyult meg az ember hangja. — De a barátnédnak szólhattál volna .. . hogy mégse légy egyedül.

Tartása elernyedt, szájszéle még mosolyogni is tudott.

— Hagyjad csak rám. te András.

Az ember megélénkült, reménykedve mondta:

— De addig tán . . . kártyázhatnánk. Messzi még az éjfél.

Évődve fordult feléje.

— S hogy milyen messzi... tán erről az óráról tudod?

— Tudom.

Az asszony szeme összeszűkült, de nem haraggal, csak éppen még egy jelre várt. bizonyságul. Figyelt.

— Mert ez áll Ls, jár is. Mikor hogy akarja.

Az ember igen-igen csöndesen mondta:

— Beharangoznak időben. Karácsonykor? Odaérsz, ne félj. De ha annyira szeretnéd ...

— No?.

— Veszek én új órát tenéked. Lidi. Ünnep után. Amint kinyit a bolt — erösködött. — Ne mondhassad... — Hirtelen megdöccent a hangja, mintha hegynek futott volna, reménytelenül siklott vissza, tétován topogott, egyhelyben. — Te választasz, no. Amilyet szeretnél.

Az asszony megint a lángok felé fordult cicázó melegükben fürdőit — de valahogyan alig érzékelte a tűz pajzánkodását. Hirtelen megmozdult. Mi lenne, ha a kamrából... hiszen csak öt-hat lépés odáig ... mi lenne, ha kivinné a túrót? De mind, egy szemig? Beszórná a tyúkoknak az ólba. reggel fölcsipegetnék ... legalább azoknak lenne ünnepük. Legalább azoknak — egyszer. Utoljára még. Az ember? Az ember azért se szólna most már. Nem szól az már semmiért.

S hogy fel akar állni, meglegvintette az ura békéltető hangja:

— Te Lidi... te... osszak-e hát?

Az asszony megbillent, ijedten kapaszkodott a rozoga konyhaszékbe, s amit az urára vetett egy gyámoltalan pillantást, meglátta, s felismerte szemében a rémületet a hirtelen fölfakadt, palástolhatatlan. igen nagy bajokra nyitó. őszinte rémületei. Igyekezett hát- fürgén fölállani. s viasszülni az asztal végéhez. Elnevette magát:

— Majdnem fölborultam. Láttál már ilyet? Épp karácsony estén ... no. szép is lett volna. Mint egy szakajtó krumpli.

Az ember már nem nézett rá. a szorosra markolt lapok széleit percegtette.

— Lássuk azt a lapot, András — mondta az asszony. — Ha kártyázni szeretnél, akár itthon is maradhatok .. . No! — biztatta a mozdulatlan embert régi. fiatal korában elveszített, tisztafényü mosolygásával. — No. osszál hát... osszál nekem is.

S a durva agyondolgozott, csúpa-görcsört ujjak váratlanügyesen dobálták-szórták kél halomba a töredezett szélű, zsírosán fénylő lapokat. Négyet ide, négyet oda. Négyet ide, négyet oda szabályos rendben, épp úgy. mint első közös, téli estéiken, valamikor igen-igen rég.