Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-12-18 / 51-52. szám
be sűrűit elutasítása az emberi méltóság megtiprásának, a lélekkufárságnak, az öldöklésnek. A primitívektől tanulta az „ördögűzést", így mondta ő ... . Milyen volt a későbbi Picasso? André Malraux írja róla az Obszidián fej-ben: „A stílus folytonossága maga a pokol volt számára. — Le a stílussal! — morogta. — Miért, istennek talán van stílusa? Sorra megteremtette a macskát, a gitárt, a bohócot, a tacskót, a baglyot, a galambot. Mint én. Az elefánt meg a bálna még elmegy együtt — de az elefánt meg a mókus?! Valóságos bazár! Isten olyat csinált, ami azelőtt nem létezett. Én is. Még festett is. Én is. És alapelve volt az is, hogy „bármit csinálhatunk, feltéve, ha nem kezdjük újra, amit egyszer már megcsináltunk". A kíváncsiság mérhetetlen, konok szenvedélye hajtotta előre és az emberi lélek mélységeibe. Milyen vagyok, milyenek vagyunk, milyen a kor, amelyben élünk — onnan belülről, és ott benn az emóciók és indulatok mélytengeri homályában? Ezekre a kérdésekre keresett választ, képeiben, grafikáiban, szobraiban, minden alkotásában. A Gyerekkocsit toló nő, az Ugróköteles kislány, a Reggeli a LANG EVA Három muzsikus, olaj. The Museum of Modem Art. New York Aperitiv. olaj, Ermitázs, Leningrad Egy férfi és egy női fej vázlata, színes kréta, az Ostravai Képzőművészeti Galériában Az analitikus kubizmus nyitánya: Mandolin és abszint, The Museum of Modern Art, New York rrg33i fűben; a ferde arcok és a kusza csókok motívumaiban és valóságában. Szokatlanok? Érthetetlenek? De meg tudjuk-e pontosan érteni saját magunk ellentmondásait, érzelmeink háborgását, korunk minden illogikus paradoxonát? Ha vesszük, el kell fogadnunk a malraux-i gondolatot: ugyanazon bolygó lényei vagyunk, ziláltságunkban és harmóniánkban megannyi „Picasso-szobor" ... Aki nem akarja, ne szeresse Picassot, s azt hiszem, erre senkit sem lehetne, s nem is szabadna rábeszélni. Talán nem is kell okvetlenül megérteni. Hiszem, hogy csak így, csendes és kötetlen szemlélődésben, semmit sem várva, semmihez sem hasonlítva, semmit sem megfejtve, mondhatjuk úgy is, semmit sem remélve remélhetjük, hogy egyszer megértjük, mert ráismerünk: a markoló kéz, a simogató kéz mi vagyunk, a furcsa, rendhagyó, kardos harlekin — mind mi vagyunk. Velünk, önmagával üzent eljövendő koroknak, a távoli jövő „emberarcú" emberének.
