Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-18 / 51-52. szám

A KÖNYV MINDENKIÉ!________ Amíg élsz, sose csukódj be (Csehszlovákiai magyar írók vallomá­sa a könyvről, az al­kotásról, az olvasók­ról és az olvasómoz­galomról. I.) Nemzetiségi közéletünkben egyre gyakrabban és mind több szó esik a könyv propagandájáról, az irodalom népszerűsítéséről. Megvalósított vagy megvalósulásra váró módszertani elgondolásokról is tudunk, a legeredményesebb közülük valószínűleg a Nő szerkesztőségének kezdeményezésével népszerűsített, a Szlovákiai Nőszövetség olvasómozgalma. A „Jó bornak nem kell cégér!" régi bölcsesség analógiájá­ra feltehetnénk a kérdést: a jó könyvnek kell? Minden bizonnyal, hangzik válaszunk, mert a jó könyv „cégére" nemcsak felhívás a könyv megvételére, hanem információ is értékeiről. Természetesen az irodalom propagálásának a gazdasági céljai is jelentősek. Minden népközösség számára öntudat és létbiztonság kérdése, hogy erkölcsileg és gazda­ságilag biztosítsa irodalmának, annak az irodalomnak a létét, amely vállalja, hogy a közösség sorsélményét kifejezi és történelmi létfolytonosságán munkálkodik. A nemzetiségi irodalom viszonylatában még fontosabb ennek tudata és gyakorlati bebiztosítása azért, hogy ez az irodalom természe­tes és szilárd népi bázisra támaszkodhasson. De most mégis inkább a könyvpropaganda másik érvényéről szólnék, még­pedig arról, hogy a „cégér" által tudomást szereznek a könyvről az emberek. A könyv — az irodalom — akkor él, ha a világ tudomást vesz róla, és iránta való érdeklődésével útjára indítja, hogy teljesítse hivatását, vagy érdektelenségé­vel elejti azt. A szervezett irodalomnépszerűsítés és az olvasói mozgal­mak puszta léte a közösségi életérzés formálásának és a kultúra szervezésének fokozott tudatosságát teszik lehetővé. A mozgalom célja nemcsak az, hogy az emberek olvasóked­vét növelje, hanem hogy befolyásolja, mit olvassanak. Az olvasáskényszer fokozásának — tehát a mennyiségi mutatón túl — minőségi céljai vannak:olyan szellemi értékeket adni az emberek kezébe, amelyek megfelelnek a közösség létér­dekeinek, az olvasókat felkészítik életfeltételeik felismerésére és sorsuk átélésére, fejlesztik önismeretüket, erősítik valóság­érzéküket. Az olvasókkal való számos találkozásomból olyan tanulságot vontam le magamnak, hogy az emberek önmaguk sorsát, életük törvényszerűségeit és történelmük tanulságait keresik abban a tükörben, amelyet a könyv — az író — tart elébük. Van ebben az érdeklődésben a személyes kíváncsiságon és tudásvágyon kívül egy korunkra jellemző, sokkal általánosabb vonás is: most tudatosítja a nép igazán, hogy tárgya lehet — és az is! — az irodalomnak, a művésze­teknek. Mondhatnánk: önmaga tudatára ébredt az irodalom­ban és most őszinte figyelemmel, feszülten érdeklődve vizsgálja a müvekből visszanéző arcvonásait, a történelem súlyának terhébe görnyedt alakját, lesi az idő szavát, üzene­tét, az évekét, amelyeket maga mögött hagyott. Becsüli azt az írót, aki az arcot, az alakot valósnak, s az idő üzenetét igaznak alkotja meg. Ez a tanulság — kötelez. Kötelezi a mozgalomszervezőt, hogy munkájában, a könyvek válogatásánál és az irodalom szemrevételezésénél figyelembe vegye ezt a népi igényt. De az írót is kötelezi, hogy munkájában gondoljon olvasóira, a közegre, melyben könyve élni fog. A jó értelemben vett népiség eszménye nem stíluskérdés, hanem az írói valóság­látás és programvállalás irányzatosságának minőségi jellem­zője. Az irodalmi fejlődés és az írói tudatosság általában is — nagy nemzeteknél is — bonyolult kérdés, nemzetiségi érte­lemben még összetettebb. A nemzetiség nyelvi viszonylata­inak, történelemtudatának és társadalmi létfeltételeinek okán, mindezen tényezők szerves és egészséges egysége érdekében a nemzetiségi író felelőssége feltételezi a népi­­ségnek — mint az írói életérzés mutatójának — bizonyos mélyebb és átgondoltabb érvényesítését. De ez ne okozzon gondot az írónak — irodalomnak —, mert éppen a legkorsze­rűbb szemiotikái elméletek — Saussure óta — hirdetik, hogy a népnyelvben — a parole-ban — lévő, élő és állandóan születő költői lehetőségek az irodalom helyi fejlődésének és a nyelv — a langue — szerkezetének tökéletesítésében első szinten kínálnak alapokat. De az író nemcsak él a köznyelv­ből, hanem egyéni nyelvezetével visszahat rá és élteti azt. Nemzetiségi író esetében ez kétszeresen és árnyaltabban igaz: a népnyelvből nemcsak merít, hanem visszahatva rá őrzi annak tisztaságát, ösztönzi fejlődését és bizonyítja életrevalóságát, hogy védje a romlástól és biztosítsa megma inék ír az író? Természetesen az olvasónak! Ám a kérdés nem ilyen egysíkú. Mert tulajdonképpen ki az „olvasó"? Minden műfaj felé más érdeklődő (olvasó) fordul. De újabban, éppen a gyakori felmérésekből, statiszti­kai adatokból úgy tűnik, hogy az olvasási kedv egyre apad, a könyv szerepét egyre inkább átveszi, helyét elfoglalja a televízió, a rádió, a képregény, a mozi, sportesemények. De vajon betöltik-e mindezek a könyv küldetését? Nyújtanak-e oly élvezetet, amilyet egy-egy könyv olvasása szerez? És ugyan kit neveljünk előbb olvasásra? A szülőt? Aki napi fáradalmait maga is a képernyő előtt piheni ki? És ki nevelje olvasásra? A pedagógus? Hivatásából eredően? Vagy az író? Nem egyszerű a felvetett kérdésre válaszolni. Én elsősorban saját személyes tapasztalataimra hivatkozhatom. Engem és kortársnőimet soha senki sem tanított a könyv „szeretetére". Bennünk magától fejlődött az ki. Olvasni az olvasásért! Szívesen és érdeklődéssel! Szüleim maguk is betűkedvelö emberek voltak, de ha én valaha dorgálásban részesültem, többnyire amiatt, mert a rámbizott ház körüli teendőimet elhanyagolva bújtam egyre bújtam a könyveket. Az utcán, lefekvés után az ágyban, illemhelyen olvastam. Nem volt a házunkban hatalmas könyvszekrény megrakva köny­vekkel, olvasmányaimat részben az iskolai könyvtárból sze­reztem be, részben barátnőkkel csereberéltem. És velük tárgyaltam meg olvasmányaim reám kisugárzó hatását is. (Hol voltak akkoriban író-olvasó találkozók?) Később édesanyám vette át a szerepet, vele beszéltem meg egy-egy könyv tartalmát, „lélektani" felépítését... (Ak­koriban még nem volt közhasználatú kifejezés a pszichiátria, pszichológia ... Freud még éppen csak divatba jött. Édesa­nyám mégis lélektannak nevezte a regényalak jellembeli fejlődését... A betűkre már ötéves koromban szomjasan vetettem rá magam, jóapám esti újságolvasása közben. „Ez milyen betű?" — kérdeztem. Olyan, mint egy nagy kapu, amit egy sorompó köt össze. A nagy „A" betű volt. Jaj de érdekes! Ez pedig, mint egy tojás ... De hiszen benne is van a tojásban, „o" betű az. Milyen nagy öröm volt azután, amikor a betűkből már szavak formálódtak, a szavakból mondatok ... a mondatokból — MESÉK. Sok mindenre emlékszem gyermekkorom idejéből, csak éppen arra nem, hogy valamelyik tanítóm, vagy tanárom a könyv „szeretetére" oktatott volna. Talán azért, mert a könyvet szeretni — részemről magától értetődő volt. Na persze, ma már mások az életkörülmények, gondjaink, örömeink, nézeteink, felfogásunk. Akkoriban még nem léte­zett televízió sem. Se a rádió, se a sportkultusz nem volt kifejlődve. Ha jól elgondolom, moziba sem jártam sokat, vagy ha mégis hát a jól végzett munka, példás magaviselet jutalmául. Képregény már akkor is volt, de én már akkor sem kedveltem, mert én a betűt szerettem, de azért a képregény mai funkcióját elismerem. Felhívja a figyelmet az irodalomra. A klasszikus irodalomra is... Ami viszont a mai pedagógusokat, szülőket illeti? Nos, nem hiszem, hogy valakit — ha nincs benne magától való hajlandóság — az olvasásra rá lehet nevelni. Szerintem nem igazi irodalombarát az, aki a bűnügyi regényeket „falja". Vagy akit elsősorban a könyv tartalmi kivonata érdekel. Aki jóelöre megnézi olvasmánya befejezését, mert nem bírja türelemmel,.amíg az író maga elérkezik oda. Az ilyen olvasót nem érdekli a cselekmény logikája, törvényszerűsége, melyet követve az író, regényhőse karjaiba vezeti (vagy nem vezeti) hősnőjét, ahol a jótett elnyeri (vagy nem nyeri el) jutalmát, a vétkes megkapja büntetését. Nem igazi könyvbarát az sem, aki olvasás közben nem érzékeli, nem élvezi a szavak muzsikáját, a gondolatok mélységét, a cselekmény követke­zetességét, és amennyiben hiányérzet vagy éppen jóérzés támad benne egy-egy könyv befejezésekor, ezt — ha módja van rá — nem közli a mű alkotójával. No dehát mindezekre valakit meg lehet tanítani? Mégis.. . meg kell kísérelni!

Next

/
Oldalképek
Tartalom