Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-11-17 / 47. szám
Családi kör MIÉRT ROHANUNK? Mai életformánk egyik legnagyobb negatívuma a túlhajszoltság. Legtöbbünk életritmusát az jellemzi, hogy sokkal több tennivaló, ügyintézés, munkafeladat zsúfolódik össze egyetlen napunkban, mint amit nyugodtan, odafigyelve, derűsen elvégezhetünk. A kapkodás, a félmunka, az el nem végzett feladatok nyomasztó restanciája, az igényeinknek nem megfelelő minőségben és tempóban végzett tevékenység állandó irritáló tényezője mindennapjainknak. Napközben idegesek, estére fáradtak, túlizgatottak vagyunk. Nyugtátokat és altatókat használunk, ellensúlyképpen pedig kávékkal vagy egyéb szerekkel doppingoljuk magunkat. A maradékokkal terhelt esti kimerültség és nyugtalanság már előrevetíti hatását a következő napra. Ha valaki őszintén számot vetne azzal a kérdéssel: Mennyit örültem az elmúlt héten? — sokszor riasztó eredményhez juthatna. A túlhajszoltság legnagyobb átka, hogy elveszi örömeinket, örömtelen kötelességgé válik sok minden, ami önmagában életünk örömforrása lehetne: a gyerekkel való tennivalók, választott munkánk, hivatásunk, a vásárlás, a háztartás stb. Pedig külön-külön jó dolgok ezek. Jó játék lehetne a gyerek öltöztetése, fürdetése, fejlődésének figyelemmel kísérése; öröm lehetne a munka; a kirakatok nézegetése, a bevásárlás; öröm lehet finomakat főzni és enni. De ha együtt túl sok az egész, nem fér bele időnkbe, nem jutunk egy lélegzetvételnyi szünethez — mindez teherré válhat. Elvész mindennapi dolgaink fénye. S egy örömtelen, fáradt ember örömtelenséget áraszt környezetére, családtagjaira, munkatársaira, barátaira, s ök — hasonló problémákkal küszködve — ugyancsak idegességgel, kelletlenséggel válaszolnak. Környezetünk atmoszférája kellemetlen lesz, egymásban indukáljuk a rosszkedvet. A gyerekek különösképpen érzékenyen veszik át a felnőttek hangulatát, nyűgössé, elégedetlenekké válhatnak. A gyerek — aki még elsősorban érzelmileg reagál a világ dolgaira — pontosan megérzi valódi lelkiállapotunkat, ésarra válaszol akkoris, ha külsőleg nagyon fegyelmezzük magunkat, nyugodt modort, sőt mosolyt erőltetünk magunkra. Hangulatok terén a gyerekek becsaphatatlanok. Azt azonban már ritkán vesszük észre, hogy gyerekünk elviselhetetlen magatartását amiért végül szidjuk és büntetjük — gyakran magunk provokáljuk, mi idézzük elő saját belső zaklatottságunkkal. Egész életünk egymás mellé sorakozó napok láncolatából áll. Ha rosszak a mindennapok — végül rossz lesz az egész élet. A tartalmas, jó élet egyik legfontosabb titka, hogy nem szabad maradékokat hagyni. Minden napot, minden élethelyzetet, minden életkori szakaszt a maga teljességében, maradékok nélkül kell végigélni. Egyszerűen megfogalmazva: ha egy gyerek jól élte végig mindazt, amit az óvodáskor jelent, amikor iskolás lesz, nem akar újra óvodás lenni. Tartalmas, maradéktalan élet-élés esetén, ha egyetemista, nem akargimnazista lenni, negyvenes éveiben nem áhitja vissza a húszas éveket, hatvanéves korában nem ábrándozik arról: „Ha megint negyvenéves lehetnék"; egy jól végigélt élet végén talán nem túlzás annak a lehetőségnek a feltételezése sem, hogy az ember, amikor már nagyon öreg, nem akar fiatal lenni, s amikor meghal, talán már nem akar olyan nagyon élni sem. A korábbi életszakaszokra, élethelyzetekbe való visszavágyás annak a jele, hogy rosszul éltünk, maradékokat hagytunk, nem éltük át mindazt, amire igényünk, lehetőségünk lett volna. Későn és legtöbbször már reménytelenül, deprimáltán szeretnénk pótolni a mulasztottakat. Életvezetésünk legnagyobb csapdája, önbecsapása az „átmeneti korszakok és helyzetek" kultusza. Gyakran úgy nyugtatjuk meg magunkat, úgy próbálunk szabadulni napi rossz érzéseinktől, hogy adott életszakaszunkat átmenetinek nyilvánítjuk. „Most, átmeneti időszak van, mert érettségizem, mert szerelmes vagyok, mert anyám beteg, mert megházasodtam, mert lakásra, telekre gyűjtünk, mert terhes vagyok, mert még csecsemő a gyerek, mert esti tagozaton tanulok, mert apám meghalt, mert szétesöben van a házasságom, mert én vagyok beteg, mert a gyereket nem vették fel az egyetemre, mert állást változtatok stb." „Majd ezután kezdődik az igazi életem!" S nem vesszük észre, hogy egész életünk átmeneti korszakokból áll, mindig történik valami, amire hivatkozva felmentést adhatunk magunknak. Mélyen át kellene éreznünk, hogy nincsenek átmeneti korszakok, minden napunk az életünk legvalódibb része: ez az életünk. Életritmusunk felgyorsulása, napi életünk zsúfoltsága, élményekkel, hírekkel, eseményekkel való túlingerlése a modern technikai civilizáció által létrehozott életforma következménye. Ez az életforma rengeteg értéket hozott létre és objektiv gazdasági-kulturális fejlődés következménye. Semmi értelme sincs annak, hogy a társadalmi fejlődés objektív irányát rossznak, ártalmasnak, elutasitandónak kiáltsuk ki. Ebből a szubjektivista attitűdből fakad az elmagányosodás, az „elidegenedés". Az emberi fejlődés ma itt tart, ezek a jellegzetességei. Mi, akik az emberiség tagjai vagyunk, nem léphetünk félre az emberi társadalom fejlődésének útjáról. Ellenkezőleg: át kell élnünk és jól kell megélnünk mindazt, amit a viharos ütemű gazdasági-tudományos-techníkai fejlődés életformában létrehozott. A világunkhoz való Щю) pozitív beállítottság a pszichés egészség első feltétele. Emellett látnunk kell mindazokat a negatívumokat és veszélyeket, amelyek a fejlődés velejárói. Oda kell figyelnünk arra, hogy az események és információk feldolgozhatatlan mennyiségű áradása ellen sokszor felületességgel, érzelemtelenséggel védekezünk. Gyakran csak tudomásul vesszük a dolgokat, de nem gondolkozunk el rajtuk. Tragédiákról hallunk, de átsiklunk felettük, óvakodunk attól, hogy szabadjára engedjük, átéljük adekvát érzelmi reakcióinkat. Nem tartunk értékrendet, fontossági sorrendet tennivalóink között, hanem mert mindent egyenlő súlyúnak érzünk, elsodor minket a rengeteg teendő „futószalagja". Nemigen találjuk meg zsúfolt napjaink lazítási lehetőségeit. Talán komikusán hangzik, de pl. a sorbanállás, a várakozás idejét nem feltétlenül csak boszszúságként lehet megélni. A várakozás lehet egy ajándékba kapott nyugodt időszak is, ami alatt sok mindent végiggondolhatunk, kifújhatjuk magunkat — ha igényünk van rá és képesek vagyunk ezt a félórát ebből az aspektusból megélni. Lassan kiviláglik tehát a lényeg: Nem a világot kell vádolnunk — „a kutya ugat, a karaván halad" hiábavalóságával —, hanem inkább önmagunkon kell változtatnunk. Pszichés teherbíróképességünk megnövelésével, kiaknázatlan tartalékaink mozgósításával, a fontos és a kevésbé fontos dolgok közötti szelekció vállalásával visszaszerezhetjük a mindennapok nyugalmát, örömeit. Ezzel a célkitűzéssel talán mindenki egyetért. Azonban a valódi probléma másutt lappang. Sokat panaszolt életformánk nem egy emberben észrevétlenül kifejlesztette a zaklatottság, a túlingereltség igényét. Önmaga idézi fel azt az életformát, ami miatt panaszkodik. Üresnek érzi életét, ha nincs túlzsúfolva elintézendőkkel. Nem tud mit kezdeni magával, ha véletlenül akad egy üres órája. Megriad a csendtől, a rövid ideig tartó egyedülléttől is. Szükségletévé vált, hogy „mindig történjen valami", mindig érje valamilyen inger. Ha egyebet nem tehet, gyorsan bekapcsolja a rádiót vagy a televíziót. Miért félünk a csendtől az önmagunkkal való maradástól? Miért bömbölnek a hegyek között, a vízparton a táskarádiók? Miért hagyjuk elveszni életünkből a vizek, a fák, a szél hangjait? Mielőtt a nap ápolásához hozzákezdenénk, először őszintén számot kell vetnünk: túlzott cselekvés- és ingerigényünkkel. Észre kell vennünk mindazt a zűrzavart, amit mi teremtünk meg önmagunk számára. Fel kell tennünk a kérdést, hogy igényeljük-e néha a csendet, az egyedül maradást? Vagy olyan rossz társaság vagyunk önmagunk számára? Popper Péter pszichológus Családi (fotó) kör Vincze Tivadar szenei (Senec) olvasónk felvétele A totos jo pillanatban exponált, vibráló gyermekarcot, érdeklődő szempárt örökített meg. Erény az is, hogy a fénykép nem beállított (a kislány hiányzó vállpántja ezt is bizonyítja). Két dolgot kifogásolunk: a hátteret es a kivágást. Zavaró a kettele flatter egymást ütő mintája, valamint a fejet kettéválasztó vonala. A kivágást éppen ezért a lehető legjobban le kellett volna szűkíteni.
