Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-11-03 / 45. szám
Ismét együtt A sütőnél ősz hajú, de fiatalos arcú és mozgású asszony serénykedik. Olyan típus, akire azt szoktuk mondani, nemigen fog rajta az idő. Csaknem ránctalan arcának vonásai azt tanúsítják, valamikor nagyon csinos lehetett. Már vagy a harmincadik lángost süti, közben szinte tökéletes szlováksággal mondja: — Anna húgocskám tanított meg ennek az ínyencfalatnak az elkészítésére. Ma csaknem az egész család összejön, illik valami jó falattal fogadni őket. Kár, hogy az anyácska nem lehet köztünk ... őt már csak a ЩТ temetőben látogathatom meg — mondja fátyolos hangon és elfordul. Az élet olykor valóban csodálatos dolgokat produkál. Közéjük tartozik Mária Antonovna Cikovova asszony, volt szovjet partizánlány találkozása megmentőivei, a Hrnciar családdal. Azokkal az emberekkel, akik gyerekükké, testvérükké fogadták, és akiket harminchét év után látott viszont. Mária az iskolapadból került a partizánok közé. Ügyes volt és vakmerő. ezért sok olyan feladatot bíztak rá, melyet a férfiak aligha tudtak volna végrehajtani. 1943-ban azonban elfogták a németek. Kegyetlenül kínozták, de semmit nem tudtak meg tőle. Amikor besorolták egy fogolytranszportba, hogy valamelyik koncentrációs táborba vigyék, úgy látszott ő is nővére és bátyja sorsára jut, akiknek életét a fasiszták oltották ki. A nyugat felé tartó szerelvény Szlovákián haladt keresztül. Az egyik megálló a Bratislava melletti Vajnoryban volt. A néhány perces várakozást és az őrök figyelmetlenségét használta ki a fiatal lány arra, hogy az ujjnyi résen kibújjon és szökni próbáljon. Szándékát észrevette Dezider Straka, az egyik vasutas. Intett neki, hogy rejtőzzön el a közeli ligetben. — Neked hét gyereked van. Vidd haza ezt a lányt, köztük elkeveredik — mondta barátjának Dezider Straka, aki a cseppet sem veszélytelen ajánlaton egy percig sem gondolkozott. így került hát Mária 19 éves korában egy Hlohovec melletti falucskába (a mai Sulekovóba), a helyi pártszervezet egyik alapítójának, Józef Hrnciarnak otthonába, aki családjába fogadta. A lány siralmas állapotban volt. Két ujját — a németek az ajtó közé szorították, hogy vallomásra bírják — nem tudta hajlítani, arca és háta is csupa seb volt. — Anickáéknál igazi otthonra leltem — öleli meg a szovjet asszony vendéglátóját, Anna Vaáiovát. — Új szüleim úgy bántak velem, mintha édes gyerekük lennék. A legjobb falatokat mindig az én tányéromra rakták. „Neki most meg kell erősödnie, sokat szenvedett, éhezett" — magyarázták a szülők, gyerekeiknek. Ezt és mindent, amit akkor értem tettek, most akartam megköszönni. Harminchét évvel ezelőtt nem tehettem, búcsú nélkül kellett elmennem. A szovjet partizánlány nyolc hónapig lakott Hrnöiaréknál. Jól megtanult szlovákul. Amikor kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés, Banská Bystricába utazott. — A véletlen összehozott egy bajtársnőmmel, akivel felkutattuk a szovjet partizánokat. Én jól beszéltem szlovákul, ezért az Oszipovov brigádnál a felderítőkhöz osztottak be. Harcoltunk Banská Bystrica környékén, Báláiéban. Kaliátét március 16-án hagytuk el, és ahogy később megtudtam, a fasiszták két nap múlva a földdel tették egyenlővé. — Máriának nyoma veszett, és mi hovatovább azt hittük, elpusztult — magyarázza Anna VaSiová, a hét Hrnóiar-gyerek egyike. — Nem is csoda, hiszén nem adott életjelt magáról. A háború után a Vöröskereszt segítségét kértük, de ők is eredménytelenül kutattak Mária Guljajevna után. Persze nem tudhattuk, hogy ez csak fedőnév, hogy ilyen nevű valójában nem is létezik. Úgy gondolták, valamelyik tömegsírban alussza örök álmát. Végigjárták az elesett szovjet hősök közeli és távoli emlékműveit, böngészték a neveket, keresték nővérüket — hiába. Egyszer a legfiatalabb Hrnciar lány, aki közben Trenóínbe ment férjhez, azzal a hírrel állított be, hogy az ottani emlékművön szerepel egy hasonló név. Attól kezdve virágot hordtak oda — Máriának. Közben teltek az évek. Az öt háborús kitüntetés tulajdonosa mérnöki oklevelet szerzett, férjhez ment, két gyereket szült, és ma már többszörös nagymama. A gyerekek és az unokák — igaz, csak hallomásból — jól ismerik hazánkat, azokat a helyeket, ahol édesanyjuk-nagyanyjuk élete «gy nehéz, de szép időszakát töltötte, ahol igazi barátokra, testvérekre tett szert. — Végtelenül örülök, hogy csaknem négy évtized után ismét Csehszlovákiába jöttem — valja. — Férjem most jár itt először, de ez az út neki is sokat jelent. Az öccse Opavánál esett el. Első utunk oda vezetett. Virágot és egy maroknyi földet hoztunk sírjára szülőfalunkból, Krásznij Pilscsikből. Elmentünk Banská Bystricába és KaliStéba, majd a „szülői házat" kutattuk fel. Nem volt egyszerű idetalálni. Hlohovecban hiába érdeklődtünk a hajdani Bereksek után, ezt a falut a fiatalok már nem ismerik. Egy idős asszonytól tudtuk meg, hogy a község közigazgatásilag már Hlohovechez tartozik, s a neve Sulekovo. Az autóbuszban az utasoktól érdeklődtünk a Hrnciar család felől. Ott tudtam meg, hogy a szülők már nem élnek. Először Olgával találkoztam. Mindjárt megismert. Ő és a többiek is. Állítólag semmit sem változtam, csak egy kicsit megasszonyosodtam. „Feltámadásom" híre futótűzként terjedt. Pillanatokon belül ott termett Anna, Jozef, Stanislav és a többiek. Jöttek a szomszédok is, a régi jó ismerősök. Mind kezet akartak fogni velem, váltani néhány szót. Testvéreim majdnem összevesztek azon, kihez menjek lakni. Anna, aki a szülői házban maradt, határozottan kijelentette, csakis náluk szállhatunk meg. Ott, ahol 37 éve mind együtt voltunk. Újra láttam a házat, a kertet, a szobákat, azokat a bútorokat és tárgyakat, melyek örökre emlékezetembe vésődtek. — Mária mindjárt észrevette — igazolja nővére állítását Anna Vasiová —, hogy az egyik ajtót befalaztuk, és a tűzhely is más helyre került. — Ma tartjuk a búcsúestet, mert holnap már indul a vonatunk — mondják meghatottan. És Mária azzal a reménnyel búcsúzik testvéreitől, hogy a legközelebbi viszontlátásra nem kell majd ilyen sokat várni, és hogy a kölcsönös látogatások rendszeressé válnak. írta és fényképezte: ORDÓDY VILMOS
