Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-10-20 / 43. szám

1. HEGESZTŐ NŐ, olaj, 1981

2. ARATÁS UTÁN, olaj, 1959

3. HELPAI VISKÓK, olaj, 1954

Mészáros József reprodukciói

Barta Gyula festőművész gazdag és rendkívül sokrétű alkotásait 1952—1980-ig hetven esetben állították ki. Emberhez szóló, realista, ugyanakkor modern felfogású munkáival megismerkedhetett Bratislaván kívül Moszkva, Leningrád, Berlin, Budapest, Weimar, de ugyanolyan szeretettel állít ki Banská Bystricában, Komáromban (Komárno), Dunaszerdahelyen (Dun.Streda), vagy az ország bármely sarkában, ahol művészi programját megértéssel és kellő társadalmi megbecsüléssel fogadják.

Barta Gyula nem a zárkózott művészek közé tartozik, akik csak maguknak, illetve szűkcbb műértő környezetüknek alkotnak.

A festészeten kívül Barta Gyula művészi hírnevét 1960-tól napjainkig, országszerte mintegy hatvan monumentális műalkotás is gyarapítja. A technikai kivitelezés igen gazdag skáláját alkalmazza (színes kerámia, graffito, üvegmozaik, kovácsoltréz stb.). Valamennyi művét — az architektúrához viszonyítva is — teljes értékű, önálló alkotásnak tekinthetjük.

1922-ben született. Párkányban (Stúrovo). Művészi tanulmányait Budapesten kezdte, majd idehaza, a Bratislavai Képzőművészeti Főiskolán, Ján Mudroch keze alatt fejezte be, festői stílusa azonban merően különbözik hajdani tanítómesterétől. Képein az egyenes, a horizontálisan és vertikálisan elhelyezett vonalak dominálnak. Kompozíciója szigorú, szinte rideg, de érthető és áttekinthető. Amit Barta Gyula a múltból magával hozott, az maga a színskála, mely „ipari képeit” meleggé, emberségessé teszi.

Jifí Kostka műtörténész írja róla egy tanulmányában: „Úgy gondolom, hogy épp Barta Gyula az a mai festő, aki alkotásaiban valóban a mát tükrözi vissza, képein új esztétikai értékké fogalmazva azt, és új technikát alkalmazva ... s az új tájat új költészettel is gazdagítja!"

Önvallomása szerint Barta Gyula apja hajdani kovácsműhelyéből — ahol gyerekkorában oly sokat settenkedett az üllő és a fújtató körül — hozta magával az anyag ismeretét, megbecsülését, és mindazt az erőt és szívósságot, melyet'maga a vörösen szikrázó vas rejtett magában.

Hosszú volt az út a kezdettől a ináig. A romantikusnak tűnő Duna menti vagy hclpai viskókat, lakótelepek, gyárkémények, pályaudvarok, erőművek, festői megörökítése váltotta fel. Lélektani szempontból Barta Gyula alkotására ma a rend, a kiegyensúlyozottság és a mértéktartás, az egyszerűség a legjellemzőbb. A napot, egy vasúti pályaudvar, vagy kikötő felett azonban mégsem redukálja csak geometriai formára, azaz körre vagy ellipszisre, a házakat csak négyszögre, vagy mesterségesen összekötött vonalakra. Nem! Színei a NAPNAK meleget és fényt adnak, épület-kompozícióját pedig — bár koncentráltan és színekben leszűrve — körülveszi a levegő vibrálása, s valahol a háttérben a dolgos hétköznapok alkotó emberének jelenléte is.

Barta Gyula alkotása valóban a szó legjobb értelmében elkötelezett. Méltón és érthető módon tükrözi társadalmunk fejlődését, mely törvényszerűen összefügg hazánk nagy iramú gazdasági fejlődésével, ipari bázisunk kiépítésével. A technikai csodák megteremtésében — létrehozásában azonban benne van az ember is, mert megteremtésükre csak maga az ember képes. Új vasból kovácsolt, szilárd alapokon álló erőtomyokat örökít meg. Olyan tornyokat, erőműveket, melyek számunkra a békés szocialista alkotó munka bástyái, a biztonságot, a jövőt jelentik.-ANN-