Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-13 / 7. szám
Varga Lajos illusztrációja „Minek hivtak ide, hál nem látják, hogy a száját se nyitja 'kit" Mert akkoriban ostobábbak voltak az emberek, nem oltották be magukat, pedig már akkor is volt oltás, engem is beoltottak. .. Izabela! Izabela, a görcs álljon beléd, hová mész!? Biztosan inna... Én a háború előtt húsz évet dolgoztam az uradalomban, aztán még tizet egy másikban, Niwinski úrnál. Nem hánytorgatom én azt, miként megy másoknak, hogy idejöttek a villájukból, hogy mijük volt. Mi az uradalomban dolgoztunk. Amikor kitört a második világháború, eladtuk a tehenünket, az uram vett egy lovat, azzal járt napszámba. A németek elvitték őt, negyvenkettőben leltették egy szekérre, aztán nyoma veszett. Két levelet irt az útról, az egyiket a Bu,gon túlról, a másikat valahonnét Kijevből, aztán semmi. írtam annak az ezrednek, hát akkor visszaírtak nekem, hogy az uram elpusztult. Intézkedtem a járadék miatt, akkor azt mondták, hogy előbb kellett volna, és az állandó lakóhelyen kellett volna intézkedni. Aztán honnan is tudná ezeket a magamlajta asszony. Most a Hámnál vagyok. És ha írnék Gomulkának, mi a véleménye? Mert ennél a liamnál rossz nekem. Komisz a me iyem, esztendőkig nem szól hozzám mást, csak nagy néha azt, hogy „te vén satrafa I", és bevágja az ajtót. Hiszen nem pusztítom ingyen a kenyeret. Vegyük csak ezeket a teheneket. Hajnaltól legeltetek, aztán négytől este nyolcig. Reggel megfejek. És hol kimosok valamit, hol az unokáknak készítek reggelit, egész álló nap ez a taposómalom, már ahogy az a ház körül lenni szokott. A nagyobbik unokám már befejezte az iskolát, aztán most otthon ül, és semmit se csinál. Kifestette a körmeit piros lakkal, most vett magának egy tűsarkú cipőt négyszáz zlotyért, de hogy ide kijöjjön a tehenekkel, hát azt ugyan soha, én pedig már hatvankilenc éves vagyok. A kisebbik unokámnak, a fiúnak, annak jó szíve van, és mondja is: „Cseppet se féljen, nagymama, befejeztem az iskolát, és elmegyek hazulról, és magát is elviszem.“ Mert attól rettegek, ha megbetegednék, nehogy túl sokáig feküdjek. És a menyem hatására a Ham is megváltozott, és komiszul bánik velem. Falusi lány a menyem, de öt évig Varsóban volt. Emberek előtt is úgy odamond az urának, már bocsánat a kifejezésért, de lelrántja a szoknyáját, és bocsánat a kifejezésért, azt mondja ... te.., nyald ki a,.. igen, kérem. Néha reggel kimegyek, hogy szedjek magamnak egy kis hullott körtét, akkor ő odaszólitja a gyerekeket, és megparancsolja, mind rázzák le a körtét, és mindent elzár a szobában. Nekem soha semmimet ki nem mosná, még ezt a tejkendőt se, ni. Ha mos, akkor a lábával félrelöki az enyémet, azt nekem magamnak kell kimosnom. Pedig hát a fél testem reumás ... Látja az úr, hogy száguldanak azokon a motorokon, jut az embereknek mostanság, van bizony, van. Olvastam az újságban, hogy több ember halt meg ... Izabela! Izabela, hová mész! Gyere vissza . .. olvastam az újságban, hogy már több ember halt meg ettől a száguldástól, mint természetes halállal. Mikor is? Tegnap, lezuhant egy repülőgép, és mind, azt hiszem, negyvenen voltak, odavesztek. Hát ilyen időket élünk. Rossz nekem a liamnál, volt jobb sorom, de szégyenkezek oda visszatérni. Amikor egyszer a fiam részegen elkergetett a háztól, akkor kaptam magam, és elutaztam a városba, a rokonokhoz. És azoknak jól megy a soruk, csak ketten vannak. A férfi koporsókészítő. ------------------------------- TADEUSZ RÓ2EWICZ Saját műhelye van. Meg saját koszorúi, lejfái meg halottaskocsija. Minden. A házban csak ők ketten voltak, meg a kutya, néhány tyúk meg én. Nem volt sok munka, és jók voltak hozzám. Ha akadt a háznál valami gyümölcs vagy hús, mindig tudakolták, „mit kíván a néni?“, vagy amikor főtt vagy füstölt hal volt, vagy amikor beérett a szőlő... Mindenből kaptam, sosem dugták el előlem. Néha lemostam a halottaskocsit, olyankor a férfi elővett száz zlotyt, és mondja, „tegye el, hiszen lemosta a halottaskocsit“, és amikor ezt egyszer az asszony észrevette, ő is rohan oda hozzám, és mondja, „mi az, az uram talán jobb nálam, a néni lemosta a halottaskocsit, hát tőlem is fogadjon el ötven zlotyt..és a kutyájuk is úgy megkedvelt, hogy mindig a nyomomban koslatott, és egyszer kiszaladt az utcára, és akkor elgázolta az autóbusz. De eljöttem tőlük, és most már bánom. Tudja, egy anya már ilyen. A fiam egyszer eltörte a lábát, akkor nyomban küldték nekem a táviratot: „gyere, drága nagymama, azonnal, valamennyien kérünk“, no, és akkor visszamentem. Emezek meg nem akartak elengedni. Végül még haragudtak is. Azt mondták, „adunk útiköltséget, utazz oda, aztán gyere vissza, és a holmidat se vidd magaddal, csők épp annyit, amennyi szükséges", de hát én, ilyenek, kérem, az anyák, mindent odahogytam, és elutaztam. És most már restellek oda visszamenni. Itt vagyok, de nem jó itt nekem. A menyem soha másképp nem nevez, mint „te vén satrafa". És ez már vagy húsz éve így van. Eleinte, vagy két hónapig, kissé jobb volt, akkor egyszer még cukorkával is megkínált. Mellette a fiam is megváltozott, és gyakran szidalmazza az édesanyját, „mert az öreg ember nem ember", azt mondja nekem... „a hal nem hús, Öreg ember nem ember...’, én erre meg azt válaszolom, hogy „csak aztán te ne légy öreg! Ha oda, ni, a kilincsre felakasztod magad, akkor ne leszel öreg!" Amikor rázuhant a szekér, akkor táviratot küldtek értem. Fölneveltem az unokámat. Mindig én készítettem lel őket az iskolába. A kisebbiknek jó szive van, néha hoz nekem ezt-azt. Amikor betegen feküdtem, mindig hozott nekem inni. Aztán meg feküdtem, és vártam. Egészen magamra hagytak. Az asszony feltolta a kabátujját, és megmutatta fehér sebhelyekkel borított karját.- Látja, még most is viselem a nyomait, mert amikor a nagyobbik már nem kapott mellet, hát nem akart elaludni, egyre csak rítt. És a körmeivel igy csipkedte az ember bőrét, az anyja meg csépelte, a lányka meg torkaszakadtából üvöltött. Megesett rajta a szivem, és odavettem magomhoz az ágyamba. Elalvás előtt aztán úgy összecsipkedett a körmével, hogy felrepedezett tőle a bőröm, a mai napig viselem a nyomát. Ez a kutya, amelyet itt lát, ez bizony mihaszna, nem segít terelni, mert kiskorában nem tanították. Nem érti, ha szólnak neki. Néha csak rohan, de nem hallgat a szóra. Izabela, te dög, merre kódorogsz már megint! Le kell ülnöm, mert elfáradtam. Igen, kérem, mindig csak arra gondolok, hogy sokáig ne feküdjek, ha megbetegszem. Egyszer kikergetett a fiam, mert nem fogadtam szót neki. Részegen jött meg, és rám parancsolt, szórjak szecskát a ló elé. De én akkor egész nap talpon voltam, és nem volt már erőm, hát mondom, „olyan fáradt vagyok már, talán a Zbyszek etessen meg“, erre ő telcsattant, „maradsz! a nagyanya megy!“, mire én: „nem megyek, mert már nincs erőm, egész nap talpon voltam“, és igy követett szó szót, végül megragadta a kabátomat a gallérjánál lógva, és elkezdett cibálni, és nekem bot volt a kezemben, és mondom neki, „eressz el, fiam, mert megütlek", és megtaszitottam a lábát, akkor ő méregbe gurult, eltörte a botot, és azt üvöltötte: „ki innen, te dög!" Elkergetett a háztól. Hát elmentem. Volt még hova mennem. Aztán a baleset történt, és kérettek. Hát akkor ismét visszajöttem. Igen, kérem ... aztán maga meg itt ül és tanul?- Olvasok.- Én meg tavaly olvastam egy könyvet egy szerzetesről.- Mi volt a címe? Ki irta?- Nem emlékszem, mert vénségemre gyatra az emlékezetem. Hogy is hivták. Bűnök, vagy valami ilyesmi volt a könyv címe. Azt is elfelejtettem. De hogy mi történt benne, arra jól emlékszem. Öszszel meg télen több ideje van az embernek, akkor olvasni is lehet. Elolvastam hát azt a könyvet, és nagyon megtetszett. Az a szerzetes nagyon jóságos volt az emberekhez. Az éhezőknek egy darab kenyeret vitt, vagy szalonnát, a gyerekek számára mindig volt nála cukorka, hát csak úgy rajzottak a nyomában. Mígnem megvádolták, hogy az ördöggel cimborái. laj, kérem, mekkorát nevettem! Mert rábizonyították, hogy az ördög a hasában van, mert ott úgy korgott neki. Izabela! Izabela!! Hová mászik az a nyavalya kórság... el kell hajtanom, mert még bemegy a sarjerdőbe ... Látja az úr, hogy bomlanak azokkal a motorokkal, tisztára bolondoki Úgy látszik, telik rá, ha megvásárolják. De azt sorjában kell elmesélni. Érdekes könyv volt. A kisunokám hozta a könyvtárból. Olvastam, és nevettem, és sírtam. Érdekesen volt leírva. Ügy nevettem rajta, kérem, mert ott az egyiknek a kolostorban kulcsai voltak, és azt Szent Péternek hitték, a másikat meg Szent Jánosnak. Mig össze nem akaszkodtakl... Hél Ez meg hová ment?! Az asszony feltápászkodik... Előttem áll, kendője sarkával törölgeti fényes, s mint a lenvirág, halványkék szemét. Cservenits Jolán fordítása Az a vén satrafa Mért idézem, mint titkot, hajdan elérhetetlent, Ama idegen, apró falut, szokványos ködben Borongó hársfáival, ahol fehér seregben Juhnyáj tolong az utcán — mely eltűnt mindörökre?... BOLESLAW LEáMIAN / / CB 7
