Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-12-22 / 51-52. szám

KERTÉSZ ERZSÉBET VILPL1 DOKTOIMSSZOPIY György értetlenül rameredt, nem­igen fogta fel, mit mond o fele­sége. Neki is csak a bába szó csengett a fülében. Kati nénire, a rengő csípőjű kótai bába­asszonyra gondolt, aki a kis György születésénél segédkezett.- Ejha, messzire jutott! - mon­dotta önkéntelenül, de amikor látta Vilma elkinzott arcát, hirtelen meg­sajnálta. - Nem baj, kedves, ez csak az első lépés. Maga olyan erős, hojlíthatatlan, keményfejű, hogy a bábaoklevél mellé meg­szerzi a magyar orvosnői oklevelet is. fcs most mit kezd ezzel az okle­véllel?- Táblát szögeztetek a ház ka­pujára, a tábláról mindenki olvas­hatja, hogy Hugonnai Vilma okle­veles szülésznő délután háromtól ötig fogad.- Táblát szögez ki a kapura, s a lakásba beenged mindenféle embert? - György indulatosan fel­pattant. — Ezt komolyan gondolja? Nem, ezt nem engedhetem meg! Vilma, akiben mióta az oklevél a kezében volt, vad, tehetetlen in­dulat ágaskodott, úgy pattant fel ezekre a szavakra, mintha kígyó marta volna meg.- Nem engedi meg? - kérdezte dühtől elfulladtan. — Igazán nem engedi meg? És ha szabad kér­deznem, okkor miből fogunk élni? Amikor elindultam Zürichbe, hogy tanulhassak, orvos aka tam lenni, értse meg: orvos! Orvos, aki a test és lélek betegségeit gyógyítja. Hat éven ót tanultam, hat éven ót a leghíresebb p ofesszorok előadásait hallgattam, akiktől sok minden titkot megtanultam a bonyolult emberi szervezettel kapcsolatban. Nézzen bele egy ilyen orvosi könyvbe egyszer! És miután mind­ezt megtanultam, a kezembe nyom­nak egy oklevelet, amelyet minden írni-olvasni alig tudó paroszt­­asszony is megszerezhet pár hó­nap alatt! Mit gondol, ha nem lenne szükségünk pénzre, nem lenne szükség a keresetemre, akkor elviselném ezt a szégyent? Elvisel­ném, hogy a zürichi egyetem diplomájával a fiókomban, bába­képesítést adjon a hazám?! Hi­szen a tükörbe sem merek bele­nézni, félek, hogy egy idegen arc vigyorog rám, s azt harsogja fe­lém: „Bába, bába!“ György szótlanul hallgatta végig felesége kifakadását. Idegen volt számára ez a hang, idegen volt o dühtől kipirosodott arc, a szik­rázó tekintet. Hát ilyen is tud len­ni ez az asszony? És noha egyet­len szóval sem vádolja nyíltan, minden mondata burkolt szemre­hányás. És a legkeservesebb, hogy igaza van. De hót... mit csinál­jon? Menjen állásba? Miféle állást tudna betölteni? Mit tud valójá­ban, mihez ért? Lovagolni, puská­val bánni, no meg kártyázni. Talán ha fiatalabb lenne, s félretenné a büszkeségét, elmehetne valaho­vá lovásznak, mert a lovakon kívül igazában semmihez sem ért. Még a kártyához sem, mert akkor nem úszott volna el olyan sok ezer holdja. Ha fiatalabb lenne ... De hát ötvenkét éves . . . ötvenkét éves vén fejjel hiába keresne állást. . . Leho gasztott fejjel, némán állt, az ajtófélfának dőlve. Vilma, ami­kor rápillantott, s meglátta, milyen elesett, milyen gyámoltalan, hirte­len nagyon elszégyellte magát. Szégyellte nyers szavait, szabad­jára engedett indulatát. Érezte, ma már nem helyénvaló ez a hang. Ma már nincs ellenfele, akivel harcolnia kellene. Férje talajt vesz­tetten lézeng a kis lakásban, munka, elfoglaltság és örömök nélkül. Ilyen embert nem szabad bántania. Méq akkor sem, ha bér­­zenkedik a bábaság ellen. Hiszen lelke mélyén ő is berzenkedik. Nagy hetykén kimondta, hogy táblát szögez a kapu alá, de va­jon valóban megteszi-e?- Ne haragudjon, György - Vilma békítőén tette kezét férje kezé'e -, ne bántsuk egymást! Inkább igyekezzünk, hogy valami kiutat találjuk ebből a nehéz hely­zetből. Nemcsak magunk, hanem a gyerek miatt is. A gyereket fel kell nevelnünk, s valami kenyeret kell a kezébe adnunk!- Igaza van, Vilma - Szilassy fásultan legyintett -, ara kérem, ne szégyenitsen meg még jobban a jóságával, engedékenységével. Inkább legyen ilyen harcias, pat­togó! Talán az volt a baj a házas­ságunkban, hogy maga sosem ve­szekedett, sohasem zsörtölődött! Mindent lenyelt, mindent eltűrt! Túlságosan szelíd a természete. Vilma elmosolyodott.- Miért nem panaszkodott soha emiatt? Miért hallgatott mindig? Istenem, ha meggondolom, a va­­sadi meg a pándi évek alatt de sokat hallgattunk! Talán ha akkor beszélünk ... Az asszony várta, hogy György megszólaljon. De Szilassy, mint aki szégyellj az előbbi kitárulko­zását, csak megcsókolta Vilma ke­zét, és magára hagyta. Az pedig újra elővette az előbb a fiókba rejtett szülésznői oklevelét, nézte, nézte, s aztán — nem tehetett róla — peregni kezdtek a könnyei .. . De gyorsan letörölte őket.- Nem adom fel a harcot - mondta makacsul -, és megcsi­náltatom azt a táblát! Kiszögezem a kapu alá. Hadd lássa mindenki: dr. Hugonnai Vilma bába lett! A tábla elkészült, helyet kapott a többi tábla között: egy fogász lakott a házbon, egy varrónő meg egy kaloposnő, sőt a földszinten borbély cintányérja hirdette a mesterségét. Gyurka, amikor haza­jött az iskolából, s meglátta a szerény kis réztáblát, elámult. Mit szólnak majd a pajtásai, ha el­olvassák a feliratot? - gondolta elszontyolodottan. De aztán fel­kapta a fejét. „Csak merjen vala­melyik is szólni - szorult a keze ökölbe -, majd ellátom a baját!" A Szilassy rokonság hamarosan tudomást szerzett a „szégyenről", amit Vilma a fejükre hozott. Iré­néhez és Irmához is eljutott a hír. Sópítoztak, megbotránkoztak, Iréné nagy felháborodásában vonatra ült, és felkereste húgát. Nem lát­ták egymást édesapjuk temetése óta, s noha Vilma már február óta Pesten volt, eddig nem jutott Iré­né eszébe, hogy ideutazzon. Elha­tározta, hogy alaposan megmond­ja a véleményét, és kikéri, egyene­sen kikéri magának, hogy így meggyalázzák a Hugonnai nevet. De amikor belépett a sivár bér­házba, összeszorult a torka. Es még jobban elcsendesedett, amikor hú­­qa sápadt arcára nézett. A szü­lésznői tábla ekkor már négy hete függött a kapu alatt, a betegek lassan felfigyeltek a táblára: a házból keresték fel először, majd a szomszédból, aztán egyik beteg a másiknak adta a címet. És jöt­tek a -égi ismerősök, barátok is, nagyrészt kajánságból, kíváncsi­ságból, kárörömmel. Vilma méq mindig nem tudta megszokni azt, hoav a bábaoklevél fedezete alatt orvosi munkát folytat, még minden ideaszála tiltakozott a meqalázás ellen. És amikor meg­látta nővérét, belesápadt a lát­ványba, mert érezte, nem_a test­­vé i sze'etet hozta. Iréné szinte félt leülni a ,,-ende­­lőb'sn". félszeqen csak a szék szé­­lé'e húzódott, és onnan nézett Vilmára gyámoltalanul, és az előre elkészített felhábo-odott mondatok mind benne rekedtek. Végül Vilma törte meq a csendet:- Kihez jöttél, lréne? A testvé­redhez voqy az orvoshoz? I'éne örült a kérdésnek, úgy knDoszkodott bele, mint egy men­tőövbe.- Mindenem fáj, Vilma. Regge­lenként olvan fáradtan éb'edek. alia bírok felkelni. Pedig rengeteq a dolgom! És End-e megköveteli, hoav mindennek utánanézzek. Ha valahol fennakadás van. harsog az eqész ház a lármájától. Amióta n felesége lettem, kivéve a gyerek­­szüléseknél, egy napot sem feküd­tem. Azt nem tűrte volna. „Nekem egészséges asszony kell! - mond­ta mindig. - A beteg asszony csak teher meg nyűg."- Vetkőzz le — mondta Vilma eqvszerűen —. megvizsgállak. Az előre eltervezett nagy össze­­rsanásból orvosi vizit lett. I'éne el is felejtette, hogy húga vizsgálja meg.- Fogytál az utóbbi időben? - kérdezte Vilma.- Nem tudom — vont vállat Iré­né —, azaz . . . most, hogy felvet­tem az útra az ünneplő ruhámat, észrevettem, hogy bő a szoknyám.- Sejtettem - bólintott Vilma. - Meg kell mondanom, hogy ezt az életmódot nem szabad folytat­nod. És el kell utaznod valahová, magaslati levegőre. Iréné 'iodtan hallgatta Vilmát.- Endre nem fog elengedni! - mondta elsápodva. - És mi lesz addig otthon? A cselédek kilopják a 'Szememet! Éppen dologidőben menjek el? Most kezdődik az ara­tás, s ha nem voqyok otthon, ki főzet az aratóknak? Vagy keveset kapnak, vagy - ha nem nézek a szakácsnő körmére - az egész éléskam'át feleteti velük. (folytatjuk) Tudja ezt a köz­mondás is, hát hogy­ne tudnák az embe­rek, akik a közmon­dásokat csinálják. De tudjuk azt is, hogy napjainkban sok min­dennek megváltozott az értéke. Ami régen törvény volt, ma ta­lán csak kispolgári moralizálás, s ha leltárt készítünk erkölcsi nor­máinkról, azt tapasztaljuk, hogy az illemszabályok közül sok „kiment a divatból". Különösen a fiata­lok körében, az ö viselkedésükön kell elgondolkod­nunk. bár a középnemzedék néhány tagja sem mindig tartja be a jó ízlés határait, és sajnos, az idős generáció jónéhány tagja is ki-kirúg a hámból. Pedig az illem, illem. Nem ártana tudni; mit illik, mit nem illik — kérdezni, elmondani, kibeszélni stb. Tengerpartról hazatérő, jó modoráról ismert ismerősöm élménybeszámolója után — egy csendes, meghitt beszélgetésre invitált. ..Bizalmasan“ akart elmesélni valamit, amit mással nem oszthat meg. Kérdése meglepett: „Illik-e nyaralás idején meg­csalni a férjet annak legjobb barátjával?“ S el­mondta még. hogy vele ez történt. Nem akarom részletezni, kibeszélni, mert — (ha nem venné észre az igen tisztelt és nagyra becsült értelmű olvasó) — en ezt nem tartom illőnek. Ismerősömnek azonban nem válaszoltam semmit. Olvasóink is biztosan tudnak rá feleletet. A leg­jobb hozzászólók közt öt illemtan-könyvet sorso­lunk ki. Várjuk leveleiket! A legutóbbi számunkban közölt „Neveljük együtt gyermekeinket“-kérdésre — Mit tegyünk a másfél éves gyerekkel, aki anyu papucsát próbálgatva a bal lábára a jobb. a jobb lábára a bal papucsot húzza? — érkezett hozzászólások értékelése még folyik, ezért a szerencsés nyertesek nevét csak következő számunkban közöljük. Kedves OLvasóink! Barátnő... Ugye milyen meghitten hangzik e szó? Barát és nő... Több mint barát, mert érzelmeivel is közelít hozzánk. Akit ezzel a szóval kitüntetünk, nagyon közel áll hozzánk. Mint édesanyánk, ha nem kérdezzük őt hiába, ha válaszol minden kérdésünk­re. Tizenéves lányok bizonyíthatnák, életre szóló kapcsolatok, hogy gyakran nagyobb bizalom fűz bennünket a barátnőhöz, mint édesanyánkhoz. Mert a barátnő minden kérdésre megpróbál választ adni. Miért is van ez így? Miért nincs másképp? Tudjuk, nem minden esetben van ez így, hiszen környezetünkben is akad példa arra. hogy az édes­anya barátnő is egyben. De túl sokat tétlenkednek még, tétováznak, nem találják meg a megfelelő hangot gyermekükkel, nem tudják úgy nevelni, irányítani, befolyásolni őt, hogy barátnője is legye­nek . . . Talán mert az édesanya-feleség-dolgozó nő­barátnő szerep túl sok idejüket köt le... Talán felemészti türelmüket, erejüket... Talán mert a társadalmi munka, a tisztségek, a tömegszerveze­tekben vállalt feladatok is elvesznek szabad idejük­ből, s otthon, a házimunka mellett már csak a pi­henésre, alvásra gondolnak? És csak akkor sajdul beléjük valaminek — a bizalomnak — a hiánya, ha gyermekük rossz útra tévedt, ha nem olyan, ami­lyennek látni szeretnék? Ha mások figyelmeztetik őket, hogy gyerekük nem adja meg a kellő tiszte­letet az idősebbeknek, esetleg terhes...?! Talán mert a pihenésre, olvasásra sem jut idejük, nem­hogy gyermeknevelésre?! Meggyőződésem, hogy vannak családok, ahol megfelelő a légkör, a bizalom, ahol kevesebb a szülő és a gyermek gondja... Pedig dolgozik az anya, tisztségei vannak, gyűlésekre jár... Az olvasókörbe lányát is magával viszi... De úgy szervezik a csa-

Next

/
Oldalképek
Tartalom