Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-06 / 6. szám
43. — Fogjad, fiam a jó hírért. Rákóczi Ferenc ez idén lett nagykorú. Tizenkilencedik évében jár. Adjon Isten erőt, egészséget, és mi viszontlátjuk édes hazánk földjét! — Ügy legyen! — kiált fel lelkesen a bujdosó fejedelme előtt. Thököly arckifejezését varázsütésre átvette. Van hát remény, hogy az élet majdan élet lesz!- Megyek - mondja Thököly, miközben kibiceg szobájából -, megyek a nagyasszonyhoz, elmondom neki.. . Mire kimosdóztál, kuruc gúnyát öltöttél, magad beszéld el a fejedelemasszonynak, mi történt veled. . . Elmondod az úrfi dolgát is Zrínyi Ilonának. ..- Zrínyi Ilonának! - ismétli fennhangon a bujdosó, amint a ház küszöbét átlépte. Lekapja rossz süvegét, összekulcsolja kezét, megremeg a keze, úgy mondja: — Zrínyi Ilonának! KIKELT A MAG A Boszporusz tengerszoros partján csillogtak a fehér márványpaloták a tavaszi napsütésben. A hatalmas császári palota kikötője alatt, a pérai és galatai vizeken horgonyoznak a szövetséges országok fegyveres gályái, a török fővárosba kiküldött követék, orátorok hajói.. . Kinn, a nyílt tengeren, a Fekete-tenger tükrén sürögnek a verőfényibena teherszállító vitorlások. Élelemszállító kis hajók ezrei, amint hozzák a húst, gabonát, bort és gyümölcsöt a fényes porta kifogyhatatlan éléstárából, az áldott földű ázsiai tartományokból Konstantinápolyba, a birodalom gyomrába. Thököly Imre bujdosó kuruc fejedelem palatkima udvarán ma kivételesen nagy élet folyik. A palota régebben Dukáé, a havaselvei vajdáé volt, és így szem-DÉNES ZSÓFIA Ili® HA revaló rezidencia. Thököly idején elcsendesedett, de ma mégis emberrel és ünnepi zsongással telt meg. Az történt: két nappal hamarább a fejedelem futára jelezte, hogy vendég érkezik Magyarországról. Kiváló vendég lehet, mivel a fejedelem - kinek udvartartása manapság már igen szerény, hiszen jövendelemforrásai elapadtak - ma egybehívta házába bujdosó kuruc híveit, és kirendelte az udvarra megmaradt palotaőrségét a Tbököly-zászlókkal, a fehér kornétákkal és ezüstdobokkal, hogy tiszteletet adjon a befutó vendégeknek. Ő maga is kinn várakozik a palotaudvaron. Elnehezedett testtel, gondosan takart lábbal ül Zrínyi Ilona mellett a napon. Amióta Zentánál múlt ősszel, a lefolyt ütközet után, ahol Savoyai Eugén a nagyvezért tönkreverte, és ő, Thököly, a csatamezőn napestig a hullák között hevert, hogy halottnak higgyék, majd pedig a sötétben átúszta a Tiszát, a jéghideg -vizű őszi Tiszát az ő köszvényével, azóta elhatalmasodott a baja, és már alig áll a lábára. Európából pedig kiszorította a német győzelem. Két esztendeje, hogy el kellett hagynia Palánkat. A bécsi udvar feltételül szabta: őt vigyék beljebb kurucaival Törökországba. Nem tűri meg a magyar határ közelében, mert a Felvidéken, az ő volt uradalmaiban a nép most már túlságosan emlegeti. Sőt, mintha most kapna csak igazi hévvel őutána, amióta eltűnt a távolban. Egyszerre-egyszerre mintha csak zászlóvá válna' a neve. Ő felkelt, ellenált, kurucaival együtt forrongott — őket ma visszakívánja és várva várja -a nép. Hiába minden! A zsoldoscsapatok adóprése elviselhetetlenné vált, és a tortúra lett a porcióbehajtás mindennapi eszköze. Most erdők rejtekén, cserjések vadonába n fölzeng a neve, alakja legendává nő, és a vergődő, elvérző szegény nép tőle várja, hogy megszabadítsa kínzóitól. Ezért kellett neki eltakarodnia a határról. Minél messzebbre vele! De ez élteti is. Ez és a hit, hogy ifjú Rákóczi Ferenc - Zrínyi Ilona fia — úgy érez, mint ők. A német még egyelőre hatalmas. A császár, aki őt Konstantinápolyig kergette, bilincsbe veri otthon Rákóczi Ferenc kezét. De ő, Thököly, tudja, hogy az is... az is leikéi majd egyszer, és felveszi a harcot. A sorsfordulathoz pedig manapság még csak a reménysége van meg: komorabb lett az arca, koravének a vonásai, és nagyra nőtt szakálla deres. Csak a szemében ég még a büszke fény, s amint ül támlás székén a napsütött udvaron, a nyusztprémes fejedelmi palástnál is jobban kitünteti a reáboruló önérzet. Mert nagy kuruc vezéri magatartás és akaraterő jelzi ma is eltörődött, beteg testét. Zrínyi Ilona, a nagyasszony, nem változott sokat. Csupán a termete lett vékonyabb, szeme, ha lehet, még nagyobb és arca márványsápadtságát még gondosabban takarja a reáírt pír. Se megteremteni, se megörvendeztetni nem akarja az embereket. Ha szenved, és titkolt rosszullétekkel küzd - az az ő dolga, nem terhel vele senkit sem. Hogy néha elfogja valami száraz köhögés..., és sokszor úgy érzi, hogy erőtlen... Majd kiheveri! Csak Thököly ne vegyen észre semmit! Elég annak a saját baja.- Lehozok kegyelmes aszonyomnak még egy köpönyeget... Kis alattomos szél indult.. . Meg méltóztatik fázni - hajol hozzá aggádóan, halk szóval Komáromy uram, aki széke mögött áll. Komornyikja helyett ő strázsál ott. A kis szekretárius az ő leghívebb embere.- Ne menjen kegyelmed, nem fázom. Ez a konstantinápolyi nap már igen meleg. De gondolja, szekretárius uram, hogy hamarosan megjőnek? Mivel a várakozás. .. Thökölyre néz. Magával nem törődik, de élettársát, azt félti. Azt kímélgeti, óvja, miközben magáról megfeledkezik. De nem kell már soká várnia, a palatium kapuja robajjal kitárul, és fáradt, poros lovakon belovagol egy kis csoport. Az őrség fegyvert prezentál, a kornéták üdvözlőt fújnak, az ezüstdobok peregnék, és az udvarban felsorakozott kurucság torkából felharsan a vívót. A vendéqnek szól. Napbarnított homlok, egyenes nézésű, meleg tekintetű szem. Nyugodt paraszti arc, melyet a félhosszú haj, a hasított ócska süveg s a kopott ködmöngallér egyszerűen keretez. A szabályos metszésű száj fölött lefelé konyuló, vékony bajusz. Thökölyt két szolga talpra segítette. Ilona is felállt. Az utasok leszálltak lovukról, a fejedelem elé ketten lépnék, Végardó falu volt parasztbírája, a Rákóczi-uradalom jobbágya, Szalontay György és Orlai Miklós kuruc vitéz, a bujdosó sereg kapitánya.- Jelentem alássan kegyelmes uramnak, elhoztam őkegyeimét, kuruc bajtársunkat a máramarosi havasról! - tiszteleg feszesen Orlai kapitány fejedelme előtt. Thököly merően néz a távolból iött emberre, miként generális a katonájára, ki az ostrom hevében felkúszott a toronyba, s oda kitűzte a zászlót. Nem kommendálta senki. Hogy életét kockáztatta: az ő érdeme. A fejedelem kinyúl az egykori jobbágy keze után, és ideges, vékony ujjú kezével megszorongatja annak acéltenyerét.- Isten hozta kegyelmedet, minálunk, vitéz uram! Zrínyi Ilona nagyasszony és én örvendünk, hogy elérkezett házunkba. Kelméd nagy vitézségű pataki várvételének, hősi bátorságának, nagy buzgólkodásáriak híre mihozzánk is eljutott. Majd későbbben, délebédután megkérjük, mondja el nekünk apróra a tojaki felkelés egész történetét. A mi ügyünk, a mi szívügyünk! Még ha vérbe is fulladt egyelőre, kendtek nagy érdemét, akik vezették a németen való sikeres rajtaütést, nem csorbítja semmiképp!... El kellett bujdosnia :minálunk otthonra talál. A fedél, a vitézi mundér, az ágy, a prebenda kelmédnek nálunk éppúgy kijár, mint jómagunknak. Csak éppen kegyelmednek még külön megbecsülés is jár sorainkban! (folytatjuk) KASSÁK LAJOS Egy Az őszi napok kissé összébb nyomták a családot. A város szürkén lecsendesedett, az elrongyolódott inasok visszaálmosodtak a falak közé, s csak a madarászás kezdete volt az, ami újra kedvet és lelkesedést hozott közénk. Esténként a családban együtt ültünk a lámpa körül, s hetenként kétszer-háromszor is eljöttek hozzánk a rokonok. A lánykák ott hemperegtek az asszonyok ölében, és kényesek és nyafogósak voltak, mint a beteg macskák. A férfiak cigarettáztak, pipáztak, mindenkinek volt egy kis üveg ital a zsebében, néha előhúzták és az asszonyok felé hunyorgatva kortyogattak belőle. — Mihály, Mihály, már megint nem tudod, mikor elég a jóból! — sopánkodott a Giza néni. — Lássa, mama, ennek az embernek még mindig nem jött meg az esze! Ezt a vánkosokkal föltámogatott nagymamának mondta. Sávos szemében már látszottak a könnyek, s az öreg segített neki az ember ellen. — Isztok, isztok, és elisszátok az eszeteket! Miért nem hallgatsz a feleségedre, Miskám! — s hirtelen a másik fia felé. — Csak te se nevetgélj! Teneked meg éppen meglenne az okod, hogy vigyázz magadra! Lajos bácsi, a nagymama másik fia, egy gúnyos, félszemű ember volt. Hogy az egyik szemét elveszítette, annak is a részegeskedés volt az oka. Vasúti bádogos volt, egy napon részegen állt oda pléhet faragni, egy szálka beleugrott a szemébe, s még ott a helyszínen megvakult. Sokáig szinte eszelősen szenvedett. Alig volt harmincéves, . egészen összetöpörödött, de hogy kissé talpra állt, még jobban nekilátott az ivásnak, s bántón kötekedő volt mindenkivel. A felesége, akit Julcsa néninek hívtunk, hosszú, sovány asszony volt, sokszor szembeállt vele, s ilyenkor, mint két elszánt ellenség, kegyetlenül összeverekedtek. Mindenki úgy tudta nálunk, hogy ez az asszony nem szereti az urát, s hogy a Lajos bácsi miatta lett ilyen ember. Volt bennük valami büszkeség, s ez a természetük valósággal ellökött tőlük. — Igyon maga is, mama! — mondta kajánul. — Eleget ült már ebben a fészekben, talán megint szaladni kezd tőle. Az asszonyok rosszallóan leintették. A Mihály bácsi heccelődőn nevetett: — Hát te iszol-e, Lajki? — Köszönöm szépen! — mondtam szégyenkezően. — Nekem még nem szabad innom. — Hát az már meglátszik rajtad, hogy egyszer vénkisasszony lesz belőled. Nevetett, s a fogai mint valami szép fehér kövek látszottak ki a tömött, fekete bajusszá alól. öt szerettem legjobban a rokonok között. Szép, nagy szál fekete ember volt. Kazánkovács, s ő is a vasúton dolgozott. Tömör, kerek feje már kopaszodott, s a még megmaradt hrja s kurta, vastag bajusza melegen fénylett. mintha állandóan ki lett volna pucolva. Szerettem a közelében lenni, még a szaga is m?s volt, mint a többieké. Azt mondták, szereti a lányokat, s hogy a felesége féltékenyen vigyáz rá. Mindig így mondta neki: „Mihály, Miskán" apácskám“, s én sokszor láttam, hogy majdnem megeszi őt a szürke, alázatos szemeivel. Ezek az esték sok mindent megmutattak nekem. Néha egészen elveszítettem gyerekségemet, s mint komolyan számba vett felnőtt éltem a felnőttek között. Mikor elmentem tőlük, anyám egyszer sem mulasztotta el figyelmeztetően elmondani: — Látod, fiam, milyen kár ezekért a derék, szép emberekért, hogy ennyire szeretik azt az átkozott italt. Ügy élhetnének, mint a boldog