Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-09 / 50. szám
ODOR LÁSZLÓ Itthon Balázs megáll az asztalom előtt, nagy, tágra nyílt szeme seprős szempillái udvarában. — Mit csinálsz? Fordítasz? öt és fév éves, aligha tudja, mit jelent igazából fordítani. (Hogy rákérdezek - két nyelvbe rekedten — ezt mondja: ami németül van, azt magyarul leírod, ami magyarul van, azt németül.) Nemrégiben egyszer itt gubbasztott a fotel sarkában, én meg egy regény mondatát morzsolgattam a számban, hogy magyarul is legyen értelme, hangzása, lüktetése. Megszólalt halkan, tisztelettudóan, mint ahogy templomban szokás beszélni: miért mondtad el ezt háromszor? — és ismétli a mondatomat. Mit jelenthet nefci tehát a fordítás? Talán szóforgácsolást? Vagy homlokráncolva ülni egy könyv meg egy darab papiros fölött? Vagy dühödten verni az írógépet? Testvére, a két évvel fiatalabb Bólint bizonyosan téved: ő is volt már többször a fordító dünnyögés néma tanúja, s tudom, szabad világnak véli azt a számára érthetetlen zsolozsmát, ami a fogak meg az ajkak közti résen előbugyog, mert lányosán félrebillentett fejjel, azon a selymes hangon, melyet a legnagyobb vágyai kimondására tartogat, így szólt: papa, fordítsál bele engem is! És akkor mondanom kellett egy mondatot úgy, hogy Bálint neve is belekerüljön. Balázs meg most itt áll előttem a kérdésével: mit csinálsz? Mint a gyermekszületés titkaiban, a Mikulás meg a Jézuska mágiájában s a többi csodában a legkönnyebb szülői megoldás a tiszta szó, az egyenes beszéd; a gyerek úgyis arra csángói el gondolatban, amerre a vágya viszi: a mese világába. Egyszerre képes hinni és tudni a dolgokat. A Mikulás egyszerre mese: igazi, messzi hegyekből idecseppent, nagy szakóllú öreg óriás és valóság: beöltözött bácsi. Én nem lennék szívesen Mikulás — mondta tavaly Balázs —, mert nagyon meleg az a kabát és a szakáll csupa vatta. - Hogy-hogy Mikulás lenni — csapok le rá a mese világából -, nem lehet csak úgy mikuláskodni. Mikulás vagy. vagy nem? Erre Balázs elhallgatott, de Bálint javított, bátyja szellemében: én nem szeretnék Mikulásnak születni. Mert a mesének is van realitása. Ezt mi felnőttek már aligha értjük: elfelejtettük. Vele a természetesség nyugalmát, hogy mindenről gondolattisztán, a körülmények latolgatása nélkül forgathatjuk a nyelvünk. Mit csinálok hát? Rólad írok könyvet. Arról, ahogy beszélni tanultál. — Aha — fintorít, és indul ki a konyho felé. Fejét visszadugjo még az ajtónyílásból: de ne írd bele, hogy tudok németül. — Miért, tudsz? Nevet és megrántja a vállát. Tudom, hogy maga sem tudja. Megtanult már a felnőttkor egyik varázsszerével bánni. Hogyha ingoványra érünk, nevetünk. Halálosan megoldhatatlan dolgokban a leghangosabban. Vagy amiről tudni se, hallani se akorunk. A sírógörcs előtti utolsó próbán. Balázsnak ez a kétnyelvűség. Ha ideges, üvölt a német szó miatt. Ha nyugodt, tréfálkozik. De én nem hagyom békén, ho csak néhány mondattal is, naponta fúvom-élesztem a német nyelv világát benne. A beléragadt idegenséget. A gyerekfejjel beléhasadt felismerést: a tárgyilagosságot. Gib mir das Brot. - Mit? - szemében a megértés öröme és a dac haragja: a drótot? - és az állólámpa zsinórjára mutat. Nein, ich will das Brot. — Aha, a drótot kéred. Kikényszeríti az igazságot. Hogy először az anyanyelvéről írjak, az igazi otthonáról. Amivel - Kosztolányi Dezső Lélek és nyelv-beli bizonyságtétele szerint - sohasem lehet jóllakni, mert tőle nem kapunk sohasem csömört: „csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk". Anyanyelv. Misztikum rakódik köré, talán amióta ember él. Olyan sajátjuknak tekintették „primitív" vadászó embereleink, mint kezüket, fülüket, szájukban mozgó nyelvüket. Hozzájuk tartozó volt a szó, amelyen szóltak, mint a lélegzet s a sebből kiszökő vér. A szláv népeknek a más nyelven beszélő néma volt (itt a német szó eredete - magyar átvételben is); a középkorban idegen ajkú tárgyalók nyelvet hozattak maguknak, ha szót akartak érteni egymással. A tolmács szó a török elleni háborúk zsákmánya Európában. Tőlünk, a törökkel közvetlenül tárgyaló magyaroktól vitték el: egyetlen szó európai szétvillanyzásán megmutatkozik népek törökellenes harci vállalása: a csehbe, a lengyelbe s a németbe is — a német etimológiai szótár szerint - egy kicsi nép fiai vitték magukkal. A vendek, az NDK mai szorbjai. Hiába tanulunk később idegen nyelvet gyötrő akarással: az anyanyelv nyelvünk alatt démoszthenészi kavics. Kiköphetetlen, kivághatatlan. Emigránsok, külföldön élők hadai bizonygatják: nyugtalonsóguk oka, hogy képtelenek az idegen nyelv folytonos zsinatolásában otthonra lelni. Hogy elengedni magukat — „csak oz onyonyelv csöndjében lehet"! Misztifikálás azért ez. Mert ha nem az volna, tíz- meg tízmilliók élnének mo a világban hasadt tudattal. A magasabb kultúrába (Afrikában, Ázsiában) vagy a más országba emigrálák. Kocsis János szepsi (Moldova nad Bodvou) olvasónk felvétele a Családi (fotó) kör pályázatunkra érkezett. T a többségi nyelvekre kényszerítettek. A lelki-nyelvi hazátlanok, az önként vállaltan vagy kényszerből kétlakiak. Élnek, beszélnek két nyelven, de álmodnak az anyanyelvükön. És azon számolnak, káromkodnak és ha vérbeli költők: verselnek. Gyermekkorom egyik jótékony áltatása volt édesapám meséje: hogy diákkorában ausztriai nyaralásból hazatérvén Szombathely utcáin minden németül villant az agyába. — Németül gondolkodtam, nehezemre esett magyarul megszólalni, is. Akkor ámultam; s ösztönző legenda volt ez a néhány mondat, nem azért, hogy elfelejtsem a magyart, hanem hogy megtanuljuk idegen nyelveket. Késő már, hogy megkérdezzem apámtól: akkor, azon a nyárutón elhitte-e, hogy németül valóban tud. Valahogy idegen nyelven — bármilyen simán pörög is a nyelvünk — begyakorolt automatizmusnak ösvényein vándorolgatunk. Kívülről halljuk a saját hangunk. Sok emberrel találkoztam külföldön, magyarokkal, akik azt panaszolták, hogy odaérkezésük első hónapjaiban jobban beszéltek a helyi nép nyelvén, mint. utóbb. Hallgattam csak őket, néztem a tétován rezgő szembogarukat. Igaza volna Kosztolányinak, hogy két anyanyelvért való birkózásban, az ösztön és az értelem közti harcban, oz ösztön egyszer csak felülkerekedik? És az idegen nyelv benső szemléléséért gyötrődő ijedten tapasztalja, hogy vágyott tárgyától elrugaszkodik, és zuhan, föltarthotatlanul az anyanyelv biztos tájéka felé: mintha túljut egy hegycsúcson, és onnan már csak lefelé mehet? Ezt nevezi Kosztolányi a lélek anyanyelv utáni honvágyának. Most mór tudom, hogy van ilyen honvágy, és olyan erős, mint idegen földön a hazatérés előtti napokban - a test zsivajlása. És azt is tudom, hogy erre a rontó gravitációra oz idegen nyelvet tanulónak csak egyetlen ellenszere lehet: hogy belátja és elfogadja az onyanyelv primátusát. Mert zsákutcába viszi az én gyerekkori legendám, az önáltatás: az, hogy annyira tudna már idegen nyelven, hogy feledi tőle az anyanyelvét is. Ma már tudom, hogy csak az felejtheti el az anyanyelvét, aki igazán sohase tudta. „Miért van ez így?11 jeligére Azért van ez így, mert az ember, nyilván jó dolgában, olykor már megválaszolt kérdéseken töpreng és veszélyessé válható esetleges eshetőségekkel kacérkodik. Azt tanácsolom, hogy ezt a pillanatnyilag (még) megmosolyogni való „love storymeséld el a férjednek, és az alkalmatlankodó lovagot erélyesen utasítsd rendre. „Kell, hogy várj“ jeligére Ha még mindig érdekel a Hú, keresd meg a módját, hogyan találkozz vele, s mondj el neki mindent úgy, ahogy leveledben leírtad. Nézeteltéréseket nem lehet „szúrós" megjegyzésekkel sem tisztázni, sem megoldani, s ha túl sok van belőlük, egyszer a legtürelmesebb partnert is megvadítják. „Sürgős“ jeligére Gondolom, hogy már nyoma sincs a kellemetlenségnek, ami ért. De ha még mindig éreznél fájdalmat, netán a seb nem gyógyult volna be, leltétlenül fordulj orvoshoz. Attól nem kell lélned, hogy kigúnyol, az orvosi gyakorlatban az ilyesmi nem tartozik a ritka esetek közé. A szégyenkezést le kell győzni, a partnert pedig óvatosságra inteni. „Őszinte élet" jeligére írod, hogy édesanyáddal jól megértitek egymást, biztos vagyok benne, hogy meg fogja érteni választásodat. Amikor közlöd vele, kérd meg, hogy csak akkor ítéljen, ha már megismerte a fiút. „Kábítószer“ jeligére Kérjük olvasónkat, küldje be teljes nevét és címét, hogy segíthessünk. Tévedés elkerülése végett ne lelejtse el ugyanezt a jeligét feltüntetni. „Én a 333-as" jeligére Bár kérdései rendkívül pontosan voltok megfogalmazva, a plasztikai sebészeten „látatlanban" egyikre sem tudtak válaszolni, viszont biztosítottak, hogy a személyes megbeszéléskor, illetve vizsgálatkor a pácienst mindenről kimerítően tájékoztatják. Jelentkezni lehet minden csütörtökön 11,00 órától a következő címen: II. chirurgia, Klinika plastickej Chirurgie, Bratislava, Partizánska 2. „Egy váratlan meglepetés“ jeligére Azt még megértem, hogy oz eset lölöttébb Iölzaklatta, de azt már kevésbé, hogy miben akar dönteni, s mire értette, hogy egyáltalán tehet-e valamit. Mit kellene tennie??? Talán üdvös lenne megszívlelni a régi jótanácsot, miszerint a pletyka csak akkor árt, ha észrevesszük és belebonyolódunk azzal, hogy viszont-pletykákot terjesztük, esetleg bosszút esküszünk. A másik régi jó tanács: a „pija alatt“ levő embert, akárki legyen is, kikerüljük, s ha már késő, az első sértő szónál faképnél hagyjuk, nehogy a többit is meg kelljen hallgatnunk. És még valamit: vannak családok, ahol következetesen ragaszkodnak hozzá (ez o regula), hogy akár a húszéves gyerek is otthon töltse az éjszakát. Ezt respektálni kell, s ha a liú, a kapcsolat fontos számunkra, időben hazoküldjük. Üdvözlettel:
