Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-09 / 50. szám
A hosszú türelem Olyan az asszony, mint a mély viz, amelynek az ember nem ismeri az örvényeit. Vizir Ptahhotep: Asszonyokról szóló intés. I. e. 2600 — Mit mondtál? Ismételd meg! — Könyörgök, vedd vissza az áldásodat! — Nem értelek - szakította félbe az aggastyán. - Nem tudod, mit beszélsz. Arcát továbbra is a tenyerébe rejtve, az asszony jobbról balra, balról jobbra ingatta a fejét: — Nem! Nem!... Elég!... Ennyi elég! Egy csomó gyermeket látott maga körül, akik rávetik magukat, mint a sáskák. Száz meg száz kezük van, s ezek karmokká, csalánlevelekké lesznek, a ruháját cibálják, a húsát marcangolják - érzéketlen görönggyé változtatják öt. — Nem! Nemi... Nem bírom tovább! Fuldoklóit a zokogástól: — Vedd vissza az áldásodat. Zekr, akit kővé dermesztett az asszony merészsége, ott állt előtte, és ki se nyitotta a száját. — Az áldások Isten kezében vannak, nem tudom őket megváltoztatni. — De tudod... vissza kell vonnod! Hódzs Oszmán megvetően lebiggyesztette az ajkát, és elfordította a fejét. De az asszony tovább zaklatta: — Vond vissza az áldásodat! Válaszolj nekem! Vissza kell vonnod az áldásodat. ökölbe szorított kézzel lépett eléje: — Válaszolnod kell nekem! Az öregember visszalökte: — Nem. Nem vonok vissza semmit. Az asszony megbokrosodott, újból odalépett a szent ember elé. Ugyanaz az asszony volt, aki az előbb lepényt hozott neki? — Vond vissza az áldásodat! - kiabálta. ANDRÉE CHEDID-----------------------Honnan szedte ezt a hangot, ezt a tekintetet? — Akkor minek szelídítik meg a folyót? Miért ígérik, hogy több lesz a termés? Többezer új szájat kell majd táplálni! Láttad a gyermekeinket? Láttad, milyenek? Vetettél rájuk legalább egy pillantást? Szélesre tárta a viskó ajtaját és bekiáltott: — Borszúm, Fatma, Oszmán, Nagi! Gyertek, gyertek, ide mind! A nagyok hozzák ide a kisebbeket! Gyertek ki, mind o kilencen! Mutassátok meg magatokat! — Bolond vagy! — Mutassátok meg a karotokat, a vallótokat! Emeljétek föl a ruhátokat, mutassátok meg a hasatokat, a combotokat, a térdeteket! — Visszautasítod az életet! — háborodott föl az aggastyán. — Ne beszélj az életről! Te nem tudsz az életről semmit! — A gyermekek - ez az élet! — Nagyon sok gyermek - ez a halál! — Amina! Te káromkodol! — Majd dönt az Isten! — Isten nem hallgat meg téged. — Meg fog hallgatni. — Ha én lennék a férjed, megbüntetnélek. — Senki, ma senki sem fog rám kezet emelni! Elkapta Hádzsi Oszmán karját: — Még te sem! ... Vond vissza az áldásodat, vagy nem engedlek el többé! Megrázta, hogy kényszerítse, vegye vissza a szavait: — Tedd, amit mondok: vond vissza az áldásodat! — Megőrültél! El innen! Ne nyúlj hozzám! Én, én nem vonok vissza semmit. Bár az aggastyán többször szólt hozzá, Zekr néma és mozdulatlan maradt. Azután hirtelen Amina felé indult. Ráveti magát és megveri, ahogy szokta? — Térdre, Zekr! Magyarázd meg neki te is! Könyörögj! Velem együtt! A szavak kifutottak a száján. Hogy merte őket kiejteni, és ezen a parancsoló hangon? Hirtelen remegés fogta el, rátört a régi félelem, ujjai elengedték az aggastyánt; a lába megroggyant. Fölemelte az öklét, hogy az ütések elől megvédje magát, és odatapadt a falhoz. — Az asszonynak igaza van, szent ember. Vond vissza az áldásodat. Amina nem hitt a fülének. Sem a szemének. Zekr meghallgatta őt! Zekr itt térdel az aggastyán lábánál! A kiáltozásra minden oldalról odacsődültek a szomszédok. Zekr Amina tekintetét kereste. Az asszony mellette térdelt, és túláradt benne a hála. — Szent ember, vond vissza az áldásodat! — Együtt könyörögtek neki. Szoros gyűrű alakult körülöttük. Azt hívén, hogy a tcjneg az ő oldalán áll, az aggastyán lábujjhegyre emelkedett, és fenyegetően rámutatott a házaspárra: — Ez a férfi és ez az asszony visszautasítja az Isten áldását. Bűnösök! Kergessétek el őket! Különben szerencsétlenség szakad a falura. — Még hét gyerek! Még hét gyereket kívánt nekünk! Mit fogunk csinálni velük? — siránkozott Amina. Fatmának, az unokanővérének már nyolc gyermeke volt, Szoádnak hat. Fótijának, aki mindig magával vonszolta rossz fogú, riadt tekintetű legkisebb gyermekét, négy fialván és három leánya. És a többiek? Azoknak is!... Mégis, a félénk asszonyok habozva, bizalmatlanul meredtek Aminára. — A születések Isten kezében vannak - szólt Fatma az aggastyán és a férfiak helyeslésére számítva. — A mi dolgunk eldönteni, hogy akarunk-e gyerekeket - jelentette ki Zekr, és fölugrott. — Ez istenkáromlás — tiltakozott egy Halifa nevű fiatalember, akinek elállt a füle. — Baj fog érni bennünket. — Kergessétek el őket! — unszolta a szomszédokat az aggastyán. - Meggyalázzák ezt a helyet! Amina testvéri mozdulattal rátette kezét a férje vállára. — Hádzs Oszmánra kell hallgatni; ő szent ember — mormolták nyugtalanul a szomszédok. — Nem, énrám hallgassatok - kiabálta Zekr. - Énrám, aki olyan vagyok, mint ti! Aminára kell hallgatni. Amina olyan asszony, mint az összes többi asszonyok. Mit kezdene még hét gyerekkel? Mit csinálnánk mi, valamennyien? Lángolt az arca. Nagyon távolról, mint valami félénk visszhang, valaki megismételte: — Mit csinálnának? A szavak szájról szájra szálltak, egyre hangosabban. — Mit csinálnának? — Ne legyen több gyerek! — rikácsolta váratlanul egy vök kislány, anyja szoknyájába kapaszkodva. Mi lett ebből a faluból? A lakóiból, ebből a völgyből? Hádzs Oszmán fájdalmasan csóválta a fejét. — Ne legyen több gyerek! — kiáltozták az emberek. A féllábú Mahmúd, mankói között, odaugrált az aggastyánhoz, és a fülébe súgta: — Látod, nem bírják tovább! Vond vissza az áldásodat! — Nem vonok vissza semmit. A szent ember átkozódott, és a könyökével akart magának utat törni a tömegben; dühében meglökte a nyomorékot, aki elejtette a mankóit, és lerogyott a földre. Ez volt az utolsó csepp! Fikri rávetette magát az öregre. Hogy bosszút álljon a féllábúért. Zekr is odasújtott. Közeledett Szaláh, a bambuszbotját suhogtatva. Zűrzavar: ütlegek, kiáltozás. Hodó Varga Lajos illusztrációja odafut egy darab öntözőcsővel. Egy kisfiú kitép a földből egy határjelző cöveket. A nagyanya letör egy szomorúfűzágat, és beleveti magát a kavarodásba.- Ne legyen több gyerek!- Vond vissza az áldásodat!- Nem bírjuk tovább!- Élni akarunk!- Élni! Estefelé a csendőrök megtalálták Hádzs Oszmánt, elterülve, arccal a föld felé, egy széttoposott lepény és egy darabokra tört korsó mellett. Fölemelték, leporolták a ruháját, és bekísérték a legközelebbi kórházba. Másnap razzia volt a faluban. Elvitték a szürke rabszáflítóban azokat a férfiakat, akik részt vettek a zendülésben. Az autó döcögött, lassan haladt végig a földutakon a rendőrőrs felé. Amina és társnői összegyűltek a falu végén; ragyogó szemmel, hosszan bámulnak a rabszállító után. A porfelhő nem akar elülni. Hiába viszik a férjüket messzire, egyre meszszebb . . . soha nem érezték őket olyan közel magukhoz. Soha. Ez a nap nem olyan volt, mint a többi. Ezen a napon vége szakadt a hosszú türelemnek. RAYMAN KATALIN fordítása GBQ
