Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-02 / 49. szám
családi kör MILYENEK VAGYUNK, LEGYÜNK? „Miért vagyunk mi mások, mint a felnőttek? Tényleg rosszabbak vagyunk náluk? Hogyan kellene viselkednünk, hogy a felnőttek elismerjenek bennünket?" Olvasván ezeket a kérdéseket, a probléma iránt felületesen érdeklődő olvasó csak legyint: már megint o fiatalok! Pedagógusok, nevelők, szülők, akik felelősek vagyunk az ifjúság jellemének, személyiségének, erkölcsi magatartásának formálásáért, a sokoldalúan képzett szocialista ember kialakításáért, már nem intézhetjük el a kérdéseket legyintéssel. Visszakér^ dezni szeretnénk talán a legszívesebben, hogy miért szükséges bizonytalanná tenni fiataljainkat, szárnyát szegni nyugtalan tennivágyásuknak, forradalmiságuknak, amely alapvetően különböztette meg minden korban az ifjú generációt az előtte járó nemzedékektől?! Ez nem jelenti azt, hogy nem kell formálni jellemüket, irányítani személyiségük fejlődését, erkölcsi magatartásformáikat, csak annyit, hogy nem követelésekkel, bizonyos fajta terrorral érünk el eredményeket és semmiképp nem közömbösséggel. Annak ellenére, hogy az alábbiakban a kérdésekre konkrétan szeretnénk válaszolni, s nem lélektanielméleti fejtegetésekbe bonyolódni, szükséges egy-két alapfogalmat tisztázni. Rubinstein szerint a „személyiség az adott egyénre jellemző és viselkedésében megnyilvánuló, vele született és szerzett, testi és lelki tulajdonságok összessége". A személyiség fogalmának a pszichológiában általános, társadalmi szinten értékelő jelentősége van. Dr. Hárdi István Lelki élet, lelki bajok című művében így ír a személyiségről: „A személyiség érettsége igen bonyolult és vitatott fogolom . . . általában a következő módon közelíthető meg: Biológiailag érett az ember, ha saját mogánok ellátásáról, táplálásáról, védelméről gondoskodni tud. Társadalmilag érett az egyén, ha képes alkalmazkodni a környezetéhez, annak tilalmaihoz és engedélyeihez. Pszichológiailag akkor érett, ha lelki igényeit a társadalommal összhangban tudja kielégíteni." A személyiség meghatározásával elsőként Hippokratész ókori görög tudós foglalkozott, aki négy alapcsoportba osztotta az embereket: — A szangvinikus (vér) típusú személy hirtelen lobbanékony, de hamar le is hűl, meleg szívű, könnyen barátkozó. — A kolerikus (sárga epe) típusú személy ingerlékeny, érzelmei gyorsan keletkeznek, tartósak: erős akarattal rendelkezik. — A flegmotikus (fekete epe) típusú személy érzelmei lassan keletkeznek, s tartósak; nyugodt, kiegyensúlyozott, kényelemszerető.- A melankolikus (nyál) típusú személyiség érzelmei lassan keletkeznek, nem hevesek; semmi sem izgatja őt, borúlátó, sokat foglalkozik önmagával. A svájci Jung két típust dolgozott ki: extrovertált csoportba osztotta az olyan egyéniségeket, akiknek az érdeklődése kifelé, a tárgyi világra, a természetre, s főleg az emberekre irányul, az introvertált típusú a befelé forduló személyiség. Az ilyen ember magával foglalkozik, félénk, kerüli embertársait. Pavlov a személyiség meghatározásánál az ingerületet és a gátlást vette alapul. Szerinte is négy csoportba oszthatók az emberek: erős, gyors, kiegyensúlyozott; erős, gyors, kiegyensúlyozatlan; gyenge, lassú, kiegyensúlyozatlan; erős, lassú, kiegyensúlyozott, aszerint, hogy a gátlás és ingerület. mint idegfolyamat, hogyan játszódik le az egyénben. Talán a nálunk is legelterjedtebb, legismertebb személyiség-típusokat mutattuk be, de megjegyezhetjük, hogy tiszta típus nincs. Ez őzt jelenti, hogy bármely típusba is soroljuk saját személyiségünket, eltéréseket mindig találunk. A bevezetőben említettem az erkölcsi magatartásformákat is. Az erkölcs az emberi társadalom kialakulásával párhuzamosan olakult ki. íratlan normák, szabályok összessége. A társadalmi tudót lényeges formája, kialakulásában elsősorban a társadalom anyagi viszonyai játszanak szerepet, de a művészi, politikai, vallási nézetek is. Tehát az erkölcsi szabályok betartását nem a törvény vagy egy társadalom erőszokszervezetei írják elő, kényszerítik a személyiségre, hanem az emberi közösség, az- a szűk társadalom, amelyben az egyén él, dolgozik. Az elmondottakat alapul véve térjünk rá a konkrét kérdésekre. „Miért vagyunk mi mások, mint a felnőttek?" A válasz nagyon kurta is lehet, pl.: „Mert a fiatalság mindig más, mint a felnőttek." — De most jön a miért?! A társadalom, a minket körülvevő világ állandóan változik, fejlődik. A felnőttek az ifjúság nevelése folyamán, átadják annak saját tapasztalataikat, világnézetüket, erkölcsi felfogásukat, s a személyiségükből is egy jó adagot, amelyeknek az alapján az ifjúság kialakítja saját világnézetét, erkölcsi felfogását, személyiségét. Az „amelynek alapján" azt jelenti, hogy a fiatalság nem veszi át maradéktalanul vagy kritikátlanul a felnőttek szemléletét. Ez a társadalom fejlődésének törvényszerűsége, a fiatalok számára egyben azt is jelenti, hogy a későbbi fiatalság ugyanúgy tagadja majd az ő nézeteik, szemléletük egy részét, mint ahogyan ők most a felnőttekét. Általánosnak, banálisnak tűnhet a megállapítás, hiszen elég gyakran halljuk. De szükséges, mert igaz; s a megállapításon túl sokkal fontosabb, hogy tudatosítsuk, mert másképp nem tudjuk nevelői munkánk alapigazságaként felhasználni, üres szólam, frázis marad. Persze a tételt nemcsak a nevelő nemzedéknek, hanem a neveltnek is alapigazságként kell elfogadnia. A mai fiatalság nem rosszabb, mint az a fiatalság, omely most már a felnőtt. Képzeljük csak, hogyha ez így lenne: „a mai fiatalság rosszabb, mint mikor mi - tehát a mai felnőttek — voltunk fiatalok"? Nagyapáink, nagyanyáink földre szállt angyalok voltak talán? Nem! Hiszen az ő korukban volt az első világháború, sőt „talált" gyermekek is futkóroztak az utcán, élettársi kapcsolatok is voltak, csak ezeket „összeállt” embereknek nevezték stb. Félő, hogyha a mai fiatalság nem szerez elég elméleti tapasztalatot, nem tud versenyt tartani a tudományos fejlődéssel, s ha felnőttek lesznek, talán még „rosszabb ifjúságot" érnek meg, mint a mai felnőttek. „Hogyan kellene viselkednünk, hogy a felnőttek elismerjenek bennünket?"- hangzik a következő kérdés. Jó szándékkal fiatalos hév diktálta lázadásnak nevezhetjük, de sok esetben felesleges sértődöttség, s előfordul, hogy hamis megalkuvás vagy alibizmus vezérli a kérdezőt: receptet vár, hogy pontos betartásával hivatkozási alap legyen egy-egy téves, vagy vitatható lépés esetén. Hiszen kizárja a társadalmi közeget, amelyben a „receptet" alkalmazza. Vajon nem láttok a mai fiatalok büszke anyukákat, apukákat, akik a segédlevél, az érettségi bizonyítvány vagy az oklevél átadása után felnéztek saját gyerekeikre? Ez csak egy példa, de sorolhatnám tovább is, kisebb eseményekkel, amelyek gyakrabban ismétlődnek az életben, s a felnőtt társadalom elismerését, dicséretét váltják ki. (Pl. helyátadás a buszon, vonaton, terhes asszony segítése stb.) Hogyon is válaszolnánk tehát, hogy milyen is legyen a mi ifjúságunk? Gyorsan szögezzük le: sarkított a kérdés, „recept" hiányában minden válasz hézagos, tulajdonképpen helytelen lenne. Azt semmi esetre sem szeretnénk, ha fiaink, lányaink önzők lennének, csak saját magukkal törődnének, megvetnék embertársaikat, s nem tudnák saját érdekeiket a társadalom érdekei alá helyezni, ha azt bizonyos szituáció megkívánja. Ezt ők sem akarják, amit a legjobban egy nagyon egyszerű tény támaszt alá: ideáljaikat a tévé, a filmek hősei, regények figurái közül választják, s azok ragadják meg leginkább a fiatalok képzeletét, okik minden körülmények közepette fegyelmezettek, magas felelősségtudattal rendelkeznek, becsületesek, s önzetlenül harcolnak az igazságért. Hogy mégsem mindig őket követik, az a társadalmi ítélőképességük hiányossága, ami nem teljesen az ő hibájuk. A harmincöt év alatt kitermelt társadalmi (főleg anyagi) javakkal o felnőttek sem bánnak egyöntetűen jól. A példa viszont ragadós. PUKKAI LÁSZLÓ KEDVES MARIA! „Két éve vagyok elvált, a gyerekek nálam vannak, de apjukkal jó viszonyban vannak továbbra is, el-eljárogatnak hozzá, néha ő jön értük. Ennek eddig nagyon örültem, de most, hogy a" volt lérjem újra nősült, lélek, nem lesz jó vége ennek a barátkozásnak — írja. - A gyerekek túlságosan el vonnak ragadtatva az új feleségtől... Persze, neki mindenre van ideje, ha odamennek a gyerekek, süt-lőz, játszik, barkácsol velük, s ők egészen lelvillanyozódva jönnek haza. Amilyen lelkendezve mesélik hogy volt, mint volt, mi mindent csináltak, szinte kiérzem hangjukból a szemrehányást, amit talán nemsokára majd ki is mondanak, hogy itthon miért nem olyan jó, mint apuéknál? Természetesen, itthon is szórakozunk, hancúrozunk, a mi otthonunk is vidám és szép, de több a kötelesség, a tennivaló, s egy dolgozó anyának minden óra számit. Félek, hogy a gyerekek lassan elidegenednek tőlem ...“ Egészen természetes, hogy az apa új házasságával előállt helyzet aggodalommal, és valljuk be, egy kis féltékenységgel tölti el. Az új asszony kedvessége, törődése és bánni tudása a gyerekekkel számukra kétségkívül bizonyos összehasonlítási alapot teremtett. Az ön féltékenysége is érthető, hiszen feltehetőleg a csalódás, a válás élményét még nem dolgozta fel, nem „emésztette" meg teljesen, vagy legalábbis olyan mértékben, hogy tárgyilagosan tudja felmérni a gyerekek örömét, lelkesedését. Ilyen lelkiállapotban könnyen elvakithatnak a negativ indulatok, s az ember jóvátehetetlen hibát, hibákat követhet el.., Nem kell attól tartania, hogy a gyerekek idővel esetleg „cserélni" szeretnének, elvégre nem az anyát hasonlítják össze az új asszonnyal, hanem csak a mindennapok megszokott rendjét-ütemét az alkalmanként megismétlődő kellemesen, gondtalanul eltöltött délutánokkal. Különben is, a gyerekek öröme, rajongása érthető: egyszer vagy kétszer havonként ők állnak a figyelem középpontjában, lesik a kívánságukat. S ha össze is hasonlítanak, a különbséget is érzik - tudják, hol az otthonuk. Ezt az is bizonyltja, hogy a látogatások élményeit nyíltan, őszintén megosztják önnel. S ez Így természetes, Így van rendjén. A legnagyobb hibát követné el, ha most igyekezne gyermekeit távol tartani az apától, az apa új családjától. A kicsik tanácstalanul, értetlenül állnának szemben a tiltással, mert úgysem tudná nekik megmagyarázni aggodalmait. Mindössze annyit érne el, hogy lassan, de biztosan eltávolodnának egymástól, s ezzel párhuzamosan a másik család vonzása erősödne. Esetleg olyannyira, hogy a gyerekek idővel lurfanggal, füllentéssel, csalással igyekeznének elérni a „tiltott gyümölcsöt".. ■ Ha pillanatnyilag nehezére esik is, mégse változtasson a dolgok eddigi menetén. Az újdonság varázsa nem tart örökké, s a gyerekek érdeke, hogy jó viszonyban legyenek az apjukkal, annak családjával. Egy kis fegyelemmel, főleg azonban idővel visszanyert tárgyilagosságával örülni is tud majd a gyerekek e „vasárnapi" örömének. Szeretettel üdvözli
