Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-11-11 / 46. szám
I J|* o bajod, kérdeztem magamtól IVII m'nc*járt oz út elején, mi a fene a bajod, mikor a kerekek jól forognak, az út is száraz, reggelire megettél egy egész narancsot, s most nézheted ezt a pompás téli tájat, amely olyan megadóan fekszik eléd, mint a legszebb, leghűségesebb szerető . . . Hát mi az ördög bajod lehet ilyen fényes reggelen?! Tudom, s nyomban belátom, hogy ez nagyon ostoba kérdés, s igazság szerint nem is lett volna szabad feltennem, már csak azért se, mert eleve biztos voltom benne, hogy válaszolni rá képtelenség. Mert mi baja is lehet az embernek, ha reggelire egy egész narancsot felfalhat? Ha józanobbul végiggondolom, akkor azt kell mondonom, hogy aki ilyen reggeli után ostoba kérdéseket tesz fel magának, az valamilyen módon maga is ostoba. Ennek ellenére feltettem magamnak a kérdést. Mert higgyék el, én mór olyan vagyok, hogy akkor is megteremnek bennem a kérdések, ha semmi okom sincs a kérdezésre. A kérdések tulajdonképpen én vagyok. Hát nem fura dolog ez? Mert ki az ördögnek kellenek az én kérdéseim? Ki vesz kérdéseket? Búzát, disznót, marhát, azt igen, azt megveszik. Nyers vagy feldolgozott állapotban. De kérdéseket?! így van ez, kérem. A kérdések a kutyának se kellenek. A kérdések csak nekem kellenek, de hogy mire. őzt magam se tudom. S most itt van az o legutóbbi, hogy „Mi bajod van?" Mi bajom is lehetne nekem? Főleg a narancs utón! Az út jó, száraz, s ez a vén tragacs is derekasan nyeli a kilométereket, hát igazán nincs okom panaszkodni. S mégis... Valami nincs egészen rendben, mert a világon ok nélkül semmi sincs, még egy kérdés se. Ha pedig a kérdésnek oka van, azt az okot illene felderíteni. Nézzük csak, hogy állnak a dolgok. Az éjszaka jól oludtom, ezt onnan tudom, hogy egyáltalán nem emlékszem az éjszakára. Mikor felébredtem. bosszankodtam ugyan egy GÄL SÁNDOR --------------------kicsit, mert a vízcsap hörögve adta tudtomra, hogy kiszáradt, de a mosakodásból sohasem csináltam gondot. Azután pedig megettem azt a bizonyos narancsot, amit mór említettem. Ha távolabbra megyek vissza, már több az esélyem, hogy a kérdés okát megközelítsem. Mert tegnapelőtt például alaposan berúgtam. Ritkán fordul elő velem, de tegnapelőtt megtörtént. Tegnap, persze, mint mindig, ha iszom, rettenetesen fájt a fejem. Nem tudom, ismerik-e ezt a fajta fejfájást, ha ismerik, akkor felesleges részletesen elmondanom, ha meg nem ismerik, akkor hiába is írnám le, mivel ez a fejfájásnak egy olyan különös változata, amelyet csak átélve ismerhet meg igazán az ember. S nincs rá orvosság. Még a citromos feketekávé sem segít; tapasztalatból mondom ezt, mert kipróbáltam. Ezért, hacsak lehet, ne öntsenek fel a garatra. Vagy pontosabban csak akkor, ha elkerülhetetlen. Na de hogyan lehet azt tudni, mikor elkerülhetetlen? Ez megint egy olyan kérdés, amelyre aligha lehet válaszolni. Hogy miért? Kérem, én anyagbeszerző vagyok, s ha tetszik, ha nem, az ivás hozzátartozik a hivatásomhoz. Mert, például, ha reggel jönnek, hogy eltörött egy kúpkerék, ugye, akkor nekem kell szereznem az új kúpkereket. De általában o kúpkerék hiánycikk, akárcsak az ékszíj vagy a dinamó. S ilyenkor mit tehet az anyagbeszerző? Azt mondja, hogy rendben van, fiúk, felhajtom valahol őzt a nyavalyás kúpkereket, de kell hozzá egy demizson bor. Az elnök persze káromkodik egy cifrát, a könyyelő pedig kiutaljo a bort. Mert kell a kúpkerék. A demizson bort aztán beteszem ebbe a tragacsba, amit jobb időkben autónak is neveztek, startolok, és elindulok felhajtoni a kúpkereket. Azért emlegetem a kúpkereket, mert tegnapelőtt amiatt szedtem be. De csak azután, mikor mór itt pihent mögöttem a hátsó ülésen kék csomagolópapírba burkolva. A főraktáros ugyan kijelentette, hogy nincs kúpkerék, de a helyettesének megsúgtam, hogy odakint o tragacsban egy árva demizson gazdára vár. Hát így lett kúpkerék. Most pedig egy tengelyt hajszolok. Fogyogat az út a kerekek alatt, de a kedvem csak nem akar felderülni, mivel az előbbi kérdés vissza-visszatér, mint tavaszodván a fecskék, gólyák, Lehetséges, hogy a kérdések is vándormadarak? Miért is ne lehetne? Ez o világ — higgyék el nekem — olyannak teremtődött. hogy minden megeshet benne. Még az is, hogy ilyen mogamfajta világgá szalasztott anyagbeszerző narancsot reggelizzék. Persze, nem ez a narancshistória a lényeges, ezt csak úgy mondom, mikor megfordul bennem egy-egy kérdés. A fődolog az, hogy döcög ez a Noé bárkája velem, s ho minden rendjén megy — s miért ne menne —, akkor holnap, de legkésőbb holnapután már hazafelé kocogok egy zsíros vasdarabbal, amit tengelynek becéznek, s ami mindig akkor törik el, amikor a legnagyobb szükség volna rá. Na, de most egy kis időre ki kell kapcsolni a gondolkodási szerkezetet, mert egy kaptató következik, amely megkívánja o tökéletes odafigyelést. Ha itt elmélázik az emberfia, akkor megeshet, hogy többé soha nem reggelizik narancsot, de egyebet se. Ezért most inkább kifelé s nem befelé kell, hogy figyeljek, bár a befelé figyelést sokkal jobban kedvelem. Abban semmi hamisságot sem lehet találni. Ellenben kívül sok hamisság leselkedik a figyelmetlen halandókra; az út egy síkos darabja, egy szembejövő outó, amely a kanyar mögül szökik elő, vagy akármi más; mondom, van itt kívül elég komiszság, sokkal több, mint amennyire szükségünk lenne. Persze tudom azt is, hogy ez ellen aligha tehet valamit a magamfajta anyagbeszerző. Mert a komiszság olyan, mint a gyom, megnő, ha nem vetik is, kivirágzik anélkül, hogy gondoznák ... Még egy kanyar, és fent leszek a domb tetején. Ha erre járok, itt fent mindig megállók nyújtózni egyet, cigarettázni. Meg azért is, mert szeretem ezt a dombot, mely inkább már hegy, mint domb. Az út jobb oldalán tölgyek állnak a hóban, feljebb erdeifenyők, s még feljebb borókabokrok. Különösen ezeket a borókabokrokat szeretem nézegetni. Mert ilyenkor télen olyanok, mint a kifordított báránybőr kucsma, nyáron pedig egészen haragosra zöldülnek a napon. No, már itt is vonnak, ügy, ahogy az imént felsoroltam. Ez is egy érdekes dolog, hogy oz ember a tájnak egy dorobjót így megszeresse. Főleg ho olyan emberről van szó, amilyen én is vagyok, a le s föl futkározó, menjélhozzál életével. Mert én aztán annyi hegyet, völgyet látok hogy az két embernek is elég lenne, s mégis ezt* a darab dombhátat kedveltem meg. Itt valahogy már o kövek is ismerőseim, s néha azon csodálkozom, hogy nem köszönnek, mikor ideérkezem. Persze, az is lehet, hogy köszönnek a maguk módján, csak én nem veszem észre. Gondolkodtam már erről is néhányszor, de itt nem látok világosan. Nem ismertem jól a dolgok természetét, a kövekét különösképpen nem. De azt tudom, hogy vannak emberek, akik o köveket is megértik, anélkül hogy egy szót is váltanának velük. Szem kell hozzá, amely lát, meg jó tapintás. Viszont ónnál jobban ismerem az embereket; az emberek között igazán jól eltójékozódom. Egy perc alatt meglátom, kiben mi lakik, s azt is, hogy kitől mit várhatok. Az én szakmámban ez o legfontosabb tudnivaló. Ha látom, hogy olyan emberrel állok szemben, aki ha van, amit kérek, egyből odaadja, vagyis tisztességes, és nem vár ellenszolgáltatást, azt akkor is megbecsülöm, ha azt mondja valamire, hogy nincs, mert ha ezt mondja, tudom, hogy úgy is van. Az ilyen ember nem nézeget a vállamon túlra, ki az utcára, hogy gyalog jöttem-e vagy autóval. Az ilyen ember rám néz, s egyszerűen azt mondja; nincs. Viszont van — s ez a többség -, aki előbb vakaródzik, izegmozog, forgatja a szemét, s hol a földet nézi, hol az eget, szóval, ha ilyennel állok szemben, akkor azt se hiszem el - még ha megesküszik is rá -, hogy az ükapja mór a temetőben alussza örök ólmát. Embernek ez a rosszabb fajta, de kereskedőnek ez a jobb. Mert ennél mindig akad olyan holmi — természetesen némi ellenszolgáltatásért -, amilyen oz előző fojtánál, vagyis a tisztességesnél, nem található. S akármilyen furcsának is tűnjék fel, én ezt az utóbbit nem szeretem, pedig tőlük szerzem meg nagyobbára azt, amire szükségem van. De a demizson bort szívesebben adnám azoknak, akik egyenest a szemembe néznek. Csak hát akkor én lennék a legrosszabb anyagbeszerző a világon, s kiraknák a szűrömet. Ezért kell nekem sokszor kényszerjezsuitává lennem. Kérni ott, ahol adni nem tudnak, s adni ott, ahol nem érdemlik. De mit csináljak? Kell a tengely? Kell! S ez a kell belekényszerít abbo, hogy lelkiismeretemmel szemben cselekedjem. Lehet, hogy ezért érzem rosszul magamot akkor is, ha tulajdonképpen semmi bajom sincs. Vagyis hogy nem a reggelire megevett narancsnál kezdődik az én bajom. S meglehet, hogy az előbb elmondottak miatt támad bennem nyugtalanság, ho látszólag nincs is okom nyugtalankodni. S ilyenkor jönnek a kérdések, melyekre hiába keresem a választ. Tudom, most akadnak, okik azt mondják: egy anyagbeszerző ne a lelkiismeretével tanácskozzon, ne álszenteskedjék, hanem kerítse elő azt a koszos tengelyt. A világnak tengelyre van szüksége, nem pedig arra, hogy az anyagbeszerző hogy vélekedik a világról. Lehet, hogy akik ezt mondják, igazuk van, de hogy volóban igazuk von-e, azt eldönteni nem az én dolgom. Ezenfelül pedig már ideje, hogy induljak. Az idő nem vár. Fényes reggel RÄCZ OLIVÉR Szülőföldem Ez itt a Hernad. (Vagy a Bodrog.) Csöndes folyo: a legnagyobb; három lépéssel altallépem: tükrén keklö fények rezegnek, s mohos zugokból rám nevetnek a partját moso. kis habok. Regi dolgokról zug meséket, lágy esteken, hús hajnalon — Dunának. Oltnak egy a hangja — a tét a let forró kalandja. s én ezer ere hallgatom Papirhajot sodor a habja, s amit mesél, nincs annak masa. s nem hallja más. csak aki latja a parti tüzek lobogasat. csak aki ma is hallva hallja — Dunának, Oltnak egy a hangja — a föld szivének dobogását. Vázlat én azt a tájat én azt a tájat szeretném én azt a tájat szeretnem megfesteni neked amelyen lángolnak a fák a rétek ligetek amikor te arra amikor te arra kószáltál énvelem hogy ne felejtsd hogy soha ne felejtsd velem kószáltál át a reteken a harkály ott csak nekünk kopogott s a tó tükrén ringott a mosolyod mert azon a tájon mert azon a tájon őrzi még a rét a tó a fák a szél üzenetét vigyázz ha majd köd üli meg a partot s a bokrok közt halk pora gomolyog csak álarc lesz az arcod ha lehull róla mosolyod
