Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-11-04 / 45. szám
RASZUL GAMZATOV AZ ÉN DAGESZTÁNOM A nyelv Itt kisgyermek sír és nevetgél Még kicsi, így hát még nem beszél Egyszer majd elmondja, amikor megnő A világ miért lett, s kicsoda ő BÖLCSÖFEL1RAT Ha a világon szavak nem volnának a világ sem volna olyan, amilyen. A költő száz évvel született a világ teremtése előtt. Ha valaki nyelvtudás nélkül verset akar írni, az arra a bolondra hasonlít, aki beugrott az örvénylő folyóba, bár úszni nem tudott. Vannak, akik nem azért beszélnek, mert az agyukban már nem férnek el a fontos gondolatok, hanem mert viszket a nyelvük. Vannak, akik nem azért írnak verseket, mert szívükben már nem férnek el a nagy érzések, hanem mert... Még megmondani is nehéz volna, miért szánták el magukat a versírásra. Az ilyenek versei úgy hangzanak, mint a száraz dió csörgése a cserzetlen birkabőrből készített zsákban. Az ilyen emberek nem akarnak előbb körülnézni és meglátni, mi történik a világban. Az ilyen emberek nem akarnak odafigyelni és nem is kíváncsiak arra, milyen összecsengések, milyen énekek, milyen dallamok töltik meg ezt a világot. A kérdés, minek az embernek a szem, a fül és a nyelv? Az is kérdés, miért van az embernek szemből is kettő, fülből is kettő és nyelvből csak egy? Azért, hogy mielőtt arról az egy nyelvről bármilyen szó is elszáll, két szemnek kell látni, két fülnek kell hallani. A nyelvről elszálló szó olyan, mint a meredek és szűk hegyi \ ösvényről a tágas rónákra érkező ló. Kérdés még az is, kiejthetünk-e olyan szót, amely még nem volt a szívünkben? Nincsenek szavak, csak úgy egyszerűen. A szó vagy átok, vagy üdvözlés,. vagy szépség, vagy fájdalom, vagy szenny, vagy virág, vagy hazugság, vagy világosság, vagy sötétség. Ügy hallottam zordon hazámban: E világ egyetlen szóra lett. Mi volt e szó vajon, imádság? Eskü? Parancs? Milyen lehetett? Harcra kelünk ezért a világért, Világunk tépett, csupa seb. Egy szót kérünk, legyen bár imádság, Eskü vagy átok, csak mentse meg. Egyik barátom szokta mondani: én gazdája vagyok a szavamnak — akarom, komolyan veszem, akarom, nem. Lehet, hogy ez egy barátnak így is megfelel, de az író köteles igazi gazdája lenni szavainak, esküinek, átkainak. Az író egy dologra nem esküdhet kétféleképpen. Meg általában is, szerintem csak hazug ember esküdözik gyakran. Ha ez a könyv szőnyeg, akkor az avar nyelv sokszínű fonalából szövöm; ha subára hasonlít, akkor a birkabőröket az avar nyelv erős fonalával varrom össze. Azt beszélik, azelőtt, valamikor régen nagyon kevés szó volt az avar nyelvben. Az ilyen fogalmakat, mint a „szabadság“, az „élet“, a „hősiesség“, a „barátság“, a „jóság“, csak egy szóval jelölték, vagy hasonló hangzású és értelmű szavakkal. Mondjanak mások, amit akarnak, a mi kis népünk nyelvének szegénységéről. Én az én nyelvemen mindent meg tudok mondani, amit akarok, és a gondolataim, érzéseim kifejezéséhez nekem nincs szükségem más nyelvre. Dagesztánban van egy kis nemzetiségi csoport: a lakok. Lak nyelven talán ötvenezer ember beszél. Nehéz összeszámlálni, mert vannak gyerekek is, akik még tudnak beszélni, és vannak olyan idősebbek, akik már elfelejtették apáik nyelvét. Kevesen vannak a lakok, ennek ellenére a földkerekség majdnem minden zugában találkozhatunk velük. A köves táj csak szegényes életet biztosított nekik, és ez arra kényszerítette őket, hogy bolyongjanak a nagyvilágban. Mindannyian nagyszerű kézművesek — cipészmesterek, aranyművesek, ónozok, némelyek meg csak barangolnak a nagyvilágban és énekelnek. Azt mondják Dagesztánban: „óvatosan kell felvágni a dinnyét, hátha abban is lak üldögél.“ Amikor a lak anya hosszú útra készítette fiát, útravalóul ezt mondta neki: „Ha kását eszel városi edényből, nézd meg, nincs-e a kása alatt is egyik földink.“ AZT MONDJÁK: egyszer egy nagyvárosban, talán Moszkvában, talán Leningrádban bolyongott az utcán egy lak. Egyszer csak megpillantott egy férfit dagesztáni viseletben. Felébredt benne a honvágy, anyanyelvén támadt kedve beszélgetésre. Odasietett földijéhez, és lak nyelven megszólította. A földi nem éltette meg földije szavait, és csak a fejét rázta. A lak megpróbált először kumik, majd sorban tát és lezg nyelven beszélni... Bármilyen nyelven is igyekezett beszélgetésre bírni földijét a lak. egyikkel sem sikerült zöld ágra vergődni. Át kellett térnie oroszra. Akkor derült ki, hogy a lak avarral találkozott. Az avar elkezdte szidni, szapulni újdonsült ismerősét: — Miféle dagesztáni vagy te, miféle földim vagy te nekem, ha nem tudsz avarul! Nem dagesztáni vagy te, hanem műveletlen teve. Ebben a vitában én nem adok igazat nemzetiségbelimnek. Alaptalanul támadt rá a szegény lakra. Avarul beszélhet valaki, de nem kötelező. Á fontos az. hogy a lak ismerje saját anyanyelvét. Ráadásul még néhány másik nyelven is beszélt, amelyen az avar nem beszélt. ABUTALIB egyszer Moszkvában vendégeskedett. Valahol az utcán valami miatt meg kellett szólítania valakit. Talán azt kérdezte, merre van a piac. Abutalib éppen egy angolt állított meg. Nincs ebben semmi csodálnivaló — Moszkva utcáin sok külföldi járkál. Az angol nem értette, mit kérdez Abutalib, így hát visszakérdezte először angol, majd francia, aztán spanyol és lehet, hogy még valamilyen más nyelven is. Abutalib viszont először oroszul, aztán meg lak, meg avar, meg lezg, meg darg, végül kumik nyelven próbált magyarázni. Úgy váltak el egymástól, hogy egyik sem értette, mit beszél a másik. Egy túlságosan is művelt dagesztáni, aki angolul is tudott két és fél szót, később így igyekezett meggyőzni Abutalibot: — Látod, mit tesz a műveltség. Ha műveltebb lettél volna, akkor elbeszélgethettél volna az angollá, érted? — Értem én — válaszolta Abutalib. — Csak azt nem értem, miért kell az angolt nálam műveltebbnek tekinteni, amikor ő sem értett egy nyelven sem, amelyen én akartam vele beszélni. Számomra a népek nyelvei olyanok, mint a csillagok az égen. Én nem szeretném, ha az égen valamennyi csillag eggyéolvadna, és a fél eget betakaró nagy csillagot alkotna. Arra való a nap, hogy nagy legyen. A csillagok pedig csak ragyogjanak különkülön. Hadd legyen minden embernek saját csillaga. Én szeretem az én csillagomat — az én avar anyanyelvemet. Én hiszek azoknak a geológusoknak, akik azt mondják, hogy kis hegy is rejthet sok aranyat. Vegye el Allah gyerekeidtől azt a nyelvet, amelyen az anyjuk beszél — átkozta egyik asszony a másikat. Hát ilyen szörnyű átkok vannak. De minden átok nélkül is elveszíti a hegyekben a becsületét az, aki nem tartja tiszteletben anyanyelvét. A hegylakó asszony nem olvassa el fia versét, ha nem szép nyelven van írva. JEGYZETFÜZETEMBŐL. Egyszer Párizsban találkoztam egy dagesztáni festőművésszel. Nem sokkal a forradalom után kiment Olaszországba tanulni, megnősült, olasz lányt vett feleségül és nem tért haza. A hegyek törvényeihez szokott dagesztáni nehezen tudott hozzászokni új hazájának életéhez. Beutazta az egész világot, sok távoli idegen ország ragyogó fővárosának volt a lakója, de bárhová ment, honvágya mindenhová elkísérte. Szerettem volna színekben is meglátni ezt a honvágyat, megkértem hát a művészt, mutassa meg festményeit. Az egyik képnek a címe is az volt: „Honvágy“. A kép az olasz nőt (azt a bizonyos olasz nőt) ábrázolta ősi avar viseletben. Hegyi forrásnál áll, ezüstkancsót tart a kezében, a híres gocatlini mesterek munkáját. Szomorúan húzódik meg a hegyoldalon a kövekből épített avar falu, és még komorabban az aul fölött tornyosuló hegy. A hegycsúcsokat köd borítja. — A köd, a hegyek könnye — magyarázta a festő. — Amikor a lejtőket köd borítja, a sziklák ráncaiban világos, áttetsző cseppek kezdenek folydogálni, gurulni lefelé. A köd én vagyok. A másijí képen szúrós kökénybokron ülő madár látható. A kökénybokor kopár kövek közt áll. A madár énekel, és a ház ablakából szomorúan hallgatja egy hegylakó nő. A festő észrevette, hogy érdekel a kép. magyarázni kezdte. — Ez egy ősi avar monda motívumaira készült. — Melyik az a monda? — Fogtak egy madarat és kalitkába zárták. A kalitkában a madár éjjel-nappal azt hajtogatta: hazám, hazám, hazám, hazám, hazám, hazám ... Pontosan úgy, mint ahogy én is állandóan ezt sóhajtozom ... A madár gazdája kíváncsi lett: „Miféle hazája lehet neki, és hol van az? Bizonyára valamilyen gyönyörű virágzó ország lehet, ahol menynyei fák nőnek, ahol mennyei madarak énekelnek. Nézzük csak, hová repül a madár, ha szabadon engedem. Talán nekem is megmutatja az utat abba a csodás országba.“ Kinyitotta hát a kalitka ajtaját, és a madár egy pillanat alatt kiröpült rajta. Elrepült tízlépésnyire, és leszállt egyy kopár sziklák közt álló kökénybokorra. A kökénybokor ágai a madár fészkét takarták... Én is a hazámat nézem kalitkám ajtajából — tette hozzá befejezésül a festő. — Miért nem jön haza? — Már késő. Annak idején fiatal,' forró szívemet hoztam el szülőföldemről, most öreg csontjaimat vigyem vissza neki? Amikor Párizsból hazaérkeztem, felkerestem a festő rokonait, hozzátartozóit. Elcsodálkoztam, amikor megtudtam, hogy még az édesanyja is él. Szomorú szívvel hallgatta a száklyában összegyűlt rokonság elbeszélésemet hozzátartozójukról, aki elhagyta hazáját, elcserélte azt idegen hazára. Bár, úgy látszott, nem nehezteltek rá. örültek, hogy él. Aztán a festő édesanyja hirtelen megkérdezte: — Avar nyelven beszélgettetek? — Nem. Tolmáccsal. Én oroszul, a fiad meg franciául. Az anya eltakarta arcát fekete fátylával, mintha fia halálhírét hallaná. A száklya tetején kopogott az eső. Mi Aváriában voltunk. A föld másik végén — Párizsban — talán ugyanúgy hallgatta az esőcseppek kopogását Dagesztán tékozló fia. Hosszas hallgatás után az anya ismét megszólalt: — Tévedtél, Raszul, az én fiam már rég meghalt. Akiről beszéltél, az nem az én fiam. Az én fiam nem felejthette el azt a nyelvet, amelyre én, az avar anya tanítottam.
