Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-11-04 / 45. szám

1. Vlado Kavciak rendező, Eva Dalkowska varsói színésznő, Bakóss Annus néni és Jónosy Katalin segédrendező. 2. Annus néni birkózik a szereppel. 3. Jelenet a filmből. Fotó: T. Stano ROBIN COOK Egyre kevesebb a zokszó, egyre jobban szájára simul a szöveg, s a felvevő­gép előtt már nem játszik, átéli mama Hudecová szerepét... Sír, amikor fia, Ondro (Vlado Müller) egy évi házasság után hirtelen meghal, magára hagyva várandós feleségét, Karlát (Éva Dalkowská). S könnyein keresztül sugárzik a boldogság, amikor megérkezik a kis Ondrej, akit apja már nem láthatott. Menye második, Pavlovskyval (Zdenek Hradilák) kötött házasságának felbom­lása után, anyai szeretettel fogadja vissza Karlát és unokáját. Mire a mozik a filmet úgy december táján műsorra tűzik, Annus néni szá­mára mama Hudecová szerepe — már csak kedves emlék. Eszébe jut majd, mennyire félt a puskától, nem merte megfogni a ravaszt, amikor lőni kellett, milyen hajmeresztő dolog volt a meredek hegyoldalon lefelé futni, az unokája után. Vagy az a kedves epizód, amikor nagyot kacagtak Éva Dalkowskával. Mikor megkérdeztem tőle, min nevettek olyan jóízűt, azt mondta: — Nem tudom, ő mondott valamit lengyelül, én válaszoltam magyarul... és mind a ketten nevettünk. JANOSY KATALIN ben a királyi parkok igazgatója meg­­hosszabbittatta és így jött létre az Elyseu­­mi Mezők sugárútja, amely 3 kilométer hosszú, a Tuilériáktól a Place de la Con­­corde-tól a Diadalívig. Meg-megáílunk kirakatot nézni és lassan megszokjuk, hogy a fényes kirakatok beugróiban né­ha toprongyos párizsi „clochard"-ok, néha egészen jólöltözött, de elpilledt turisták szundikálnak. A következő napon az Eiffel-toronyhoz indulunk. Lifttel feljutunk a legmagasabb kilátóba, hogy megtekintsük Párizst, a hangyányi emberek és játékautók szé­dületes forgalmát, a vékony ezüst fonál­ként csillogó Sajnát, a Tuilériók szabá­lyos, szép virágágyásoit és a város tanka színeiből komoran kiemelkedő FIAT autó­gyár 36 emeletes fekete felhőkarcolóját. Az Eiffel-torony konstrukciója lenyűgöző, tövében a turisták tömege nyüzsgő bogár­világnak hat. Izgalmas élmény következő állomá­sunk, a POMPIDOU-CENTRUM, ez a komplex kulturális és műszaki létesítmény, amely a volt elnök, George Pompidou elképzelésének realizálása. Kívülről és belülről is inkább modern vegyi üzem­nek néznénk. Az áramvonalason tekergő állványzatok között először elveszettnek érzi magát az ember, azután rájön, hogy átgondolton és ökonomikuson van el­rendezve. Mozgólépcsők visznek az egyes szinteken elhelyezett részlegekbe, a mű­helyekbe, ahol o gyerekek szabadon barkácsolhatnak, festhetnek, naponta 30 szobrász, festő és más mester irányításá­val; az ipari központba, ahol tanácsokat is adnak; a kérdésekre elektrönikus tele­fonon vagy levélben is kapható válasz; a könyvtárba, amelyet naponta átlag 10 ezer ember látogat; a gazdag modern képtárba, ahol minden eddiginél több Picasso-képet látunk. A Louvre látoga­tóktól, jövés-menéstől forgalmas előcsar­nokában szemléltető táblák: hol, melyik emeleten, melyik teremben, mit találha­tunk. A széles lépcsők tetején a hellén művészet fennmaradt csodái hívogatnak; egy, fej nélküli szárnyas nőalak torzóként is elbűvölő. Mestere i. e. 305-ben Sa­­mothrace szigetén egy tengeri csata győ­zelmének emlékére alkotta. Megilletődve járkálunk teremről terem­re, a képzőművészet korokat jellemző, korokon átívelő és korokat összekötő mestereinek alkotásai között. Szomjasan isszuk magunkba az eddig csak repro­dukciókon látott művek eredeti színeit, formáit. Reimsen és Strassbourgon át vezet az utunk vissza az NZSK-ba és immár haza­felé. Reimsben természetesen megnézzük a híres dómot, amelyet még 1211-ben kezdtek építeni, a 15. században fejezték be, és egységes stílusával az ország, sőt a világ legszebb gótikus építményei közé számít. Gyönyörűek a benne lát­ható szobrok - kereken száz és minde­gyik más —, valamint a színes üveg­festésű ablakok. A föhajó végében Cha­gall ró jellemző, meseszerű biblikus jele­netekkel 1974-ben festett ablaka gyö­nyörködtet. Feltekintek az utcáról a katedrális tornyaira, és felötlenek bennem Villon Haláltánc ballodájá-nok idevágó sorai: ........ Pestiscsengőkkel jött a dögvész, s a reimsi szentegyház előtt húsvét vasárnapján délben, derékon kapta a hájas püspököt...“ Megnézzük még a reimsi Képzőművé­szeti Múzeum kincseit, Granach, Holbein és más nagyok remekeit, azután Strass­­bourgba indulunk éjszakázni. Ebben a szép, régi városban nagyon sok a látni­való, mi azonban rövid városnézés után továbbsietünk München felé. Amikor a gyanútlan látogató belépett, a szeme először is a salátákon akadt meg, melyek ropogóssága az ázott vécépapíréval vetélkedett. Hogy a do­log még étvágygerjésztőbb legyen, a salátás tálakat egymás tetejébe rakták. A melegpulton rejtélyes készételek sorakoztak. Mindnek egyforma íze volt. Csak a répa és a morzsolt tengeri íze volt más. A répáé kifejezetten rossz a tengerié viszont semmilyen. Susan kivett egy fejes salátát, ráné­zett a fonnyadt levelekre, és azonnal visszatette. Bellows mindjárt a szend­vicsekhez ment, és elvett egyet. — Kettőkor előadásunk van - mond­ta Bellows tele szájjal. - Tömd jól tele magad. — Mark! — Tessék — mondta Bellows, és egy hajtásra kiitta a tej felét. — Mark, nagyon a szívedre vennéd, ha kihangynám az első sebészeti elő­adást? — kérdezte, és Bellowsra ka­csintott. Bellows éppen bele akart harapni a szendvicsbe, és Susanra nézett. Az volt az érzése, ki akar kezdeni vele, de aztán elhessegette magától a gondo­latot. — Nem. Miért? — Nem tehetett róla, de úgy érezte, hogy manipulálják. — Nem hiszem, hogy ebben az álla­potban végig tudnék ülni egy előadást - mondta Susan, és kinyitotta a tejes­flakont. — Kissé megviselt ez a Berman­­ügy... Az ügy nem is éppen a leg­megfelelőbb szó. Egyszóval tényleg na­gyon ideges vagyok, nem bírnék ki egy előadást. Ha viszont dolgozhatnék, ha­marabb összeszedném magam. Arra aondoltom, bemegyek a könyvtárba, és olvasaatok egy kicsit az altatással járó komplikációkról. így egyrészt mindjárt nekiláthatnék „kis kutatásaimnak", más­részt módom lenne megemészteni a mai nap eseményeit. — Nem akarod inkább velem meg­beszélni? - kérdezte Bellows. — Nem. Magam is megemésztem. - Susant meglepte és meghatotta Bellows váratlan jóindulata. Az ebédlőt elhagyva Susan már job­ban tudott tájékozódni, mint délelőtt. Bár egyelőre még fogalma sem öolt róla, hogyan fogja megoldani az alta­tás utáni prolongált kóma problémáját, érezte, hogy olyan intellektuális feladat­tal került szembe, amelynél tudomá­nyos módszereket és érveléseket alkal­mazhat. Most először érezte, hogy az egyetemen eltöltött két év mégsem volt hiábavaló. Kutatásaihoz forrásnak a könyvtárt és a betegek, ..különösen Nancy Greenly és Berman kórlapjait fogja használni. Az intenzíven az újraélesztési kísérlet előtti csend fogadta. Az erős fényt ismét sejtelmes homály váltotta föl. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, ugyanaz a félelem fogta el, a hozzá nem értésnek ugyanaz az érzése, mint az első alkalommal. Most is azonnal távozni akart, mielőtt még történik valami, és föltesznek neki egy egyszerű kérdést, amire csak azt tudná felelni, hogy „nem tudom", és ez igencsak de­moralizáló lenne. De nem ment el. Most legalább tehet valamit, ami egy parányi önbizalmat ad neki. Nancy Greenly kórlapjáért jött. Ellenálhatatlan kíváncsiságtól hajtva az ágyához ment. Nagy erőfeszítésébe került, hogy le­­küzdje érzelmeit, és a személyes kap­csolatot a minimumra csökkentse. Ami­kor ránézett, alig tudta felfogni, hogy nem egy alvó embert, hanem egy agyi funkciók nélküli vázat lát. Szerette volna megrázni a vállát, hogy föl­ébressze és elbeszélgessen vele. Megszorította Nancy Greenly kezét, mintha kezet fogna vele, előrehajlította és kiegyenesítette a csuklóját. Nem ta­pasztalt ellenállást. Aztán ütközésig lehajlította a csuklót, így az ujjak az alkarra feküdtek. Biztos volt benne, hogy érzett némi ellenállást, nagyon keveset, az igaz, de mégis valamit. Megpróbálta a másik kézen is; ugyan­az. Tehát Nancy Greenly nem teljesen béna. Susan szellemi örömet érzett: a felfedezés gyönyörét. Más neurológiai vizsgálaton törte a fejét. Adott esetben csak a fájdalom­­érző-reflex vizsgálatok jöhettek szóba. De mikor megmarkolta Nancy Greenly Achilles-inát, semmiféle választ nem kapott, akárhogy szorította is. Aztán csak azért, hogy lássa, nagyobb-e a fójdalomérzékelés az agyhoz közelebb eső területeken, belecsípett Nancy combjába. Rémülten hátrahőkölt. Azt hitte, a lány föl akar kelni: teste meg­feszült, karja fölemelkedett, fájdalmas róngással befelé fordult. Szája a füléig szalad, álla rágó mozdulatot tett, mint­ha ébredezne. Egy pillanat múlva ugyanolyan élettelenül feküdt, mint annak előtte. Susan elkerekedett szem­mel a falig hátrált, és nekidőlt. Fogal­ma sem volt róla, mit csinált és hogy csinálta. Csak annyit tudott, hogy olyan dolgot művelt, mely meghaladja jelen képességeit, tudását. Kellemetlen érzés fogta el, mintha valami rosszat tett volna, omiért bár­mely pillanatban megbűnhődhetik, ta­lán éppen azzal, hogy Nancy Greenly újra a klinikai halál állapotába kerül. Elhatározta, hogy amíg komoly elméleti tanulmányokat nem végez, a további betegvizsgálatoktól tartózkodik. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom