Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-10-28 / 44. szám

KERTÉSZ ERZSÉBET

í|t lé VILM/I

DOKTOR/ISSZONY

— Mi van veled, Vilma? — Isabelle fürkészve nézte a visszatért Vilmát.

Vilma önkéntelenül igazgatni kezdte a ruháját, kivette körfésűjét, és végigfésülte a haját. Még tükröt is előszedett a táskájából.

— Igen, a hajam kicsit megnőtt - mondta mentegetőzve —, amíg otthon voltam, nem mentem fodrászhoz. Tudod, meglehetősen körülményes lett volna . . .

Vilma elmosolyodva gondolt arra, hogy csak kétszer járt Pesten, akkor is sietett vissza a fiához, nem akarta a rövidre szabott időt feleslegesen elpocsékolni. És a hajvágás — egybekötve a fodrász kétségbeesett könyörgésével, hogy ne tegye tönkre magát — legalább két órát vett volna igénybe.

— Ö, nem a hajadra gondoltam!- Isabelle legyintett, és beleborzolt Vilma hajába. — Nem. Valami furcsa vonás van az arcodon! Te .. . — kérdezte meghökkenten - csak nem szerettél bele valakibe? Talán a férjedbe? — tette hozzá, amikor Vilma tagadóan rázta a fejét.

— Nem, igazán nem? Ez lehetetlen — Isabelle mutatóujját orrára téve, töprengve nézett maga elé —, az én szemem nem csal. Ha nem is tudod, hogy szerelmes vagy, akkor is az vagy! Meglágyult az arcod s a szemed . . . Te, olyan furcsán csillog a szemed! Vilma, ne titkolózz! Mondd meg, ki szeretsz!

— A fiamat - buggyant ki Vilma ajkán a vallomás -, a fiamat... Amikor elmentem, kis vadóc volt, került engem, kinn csatangolt a mezőn, a legnagyobb esőben sem akart bejönni; emlékszem, egyszer az ablakból néztem, hogy tapsol és nevet a viharban. Most pedig . . .- az emlékezés boldog mosolya lágyította meg Vilma arcát - most pedig együtt voltunk, mindig együtt voltunk. így megváltozott!

— Vagy te változtál meg! — A francia lány kis vállrándítással intézte el társnője problémáját. — Bizonyára sokkal jobb kedvű voltál, azért ragaszkodott hozzád. A gyerekek nem szeretik a szomorú embereket. Emlékszem, amikor gyerekek mellett voltam mint nevelőnő; ha jókedvű voltam, szerettek a gyerekek, és könnyen boldogultam velük. De ha bánkódtam, s mg chérie, gyakran volt okom a bánatra, a gyerekek elhúzódtak tőlem.

Vilma eltűnődve nézett Isabellere. „Mennyi természetes esze van a kis franciának! — gondolta elismerően. — Isabelle nem tűnik ki társnői közül sem szorgalmával, sem vizsgaeredményeivel, mégis több esze, no meg jobb ösztöne van, mint valamennyiüknek itt a penzióban. Lám, a lányok közül egy sem vette észre, hogy milyen öröm fűt. . ."

Vilma most még nagyobb lelkesedéssel tudott dolgozni, s ha nagyon elfáradt estére, nemcsak a napközben felmerült klinikai esetek

jártak a fejében — megnyugvásnak, üdülésnek hazagondolt. Újra meg újra végigélte a kis Györggyel együtt töltött órákat, és gondosan elkerült minden kellemetlen emléket. Ha előtérbe tolakodtak, elhessegette őket. Miért gondolt volna az étkezésekre, amikor kénytelen volt végigenni a dús lakomának beillő ebédeket; nem akart egyszerű nyers kosztjával tüntetni. Még a megdöbbenését is sikerült elpalástolnia a sok nehéz étel láttára, pedig néha fizikai rosszullét környékezte. A szobalányok egyik fogást a másik után hozták be, hatalmas tálban gőzölgött a leves, húsz ember jóllakhatott volna belőle. Háromfajta hús került utána az asztalra, mind zsírosán, erősen fűszeresen elkészítve, utána sült tészták, torták, fagylalt, s természetesen minden étkezéshez sört és bort szolgáltak fel. Vilma szabadkozott, amikor a pincéből nemes borok kerültek az asztalra, kérte, hogy miattta ne bontsák ki a palackot, nem szereti az italt. György csak mosolygott gúnyos mosolyával, és megjegyezte, hogy úgy látszik, már elfelejtette, Szilassyéknál mindennap kibontanak legalább egy üveg bort.

Fgyszer kérdezte csak meg a férjétől, hogy miért kell ilyen nagy konyhát vezetni, mi szükség van erre a sok ételre, amikor a felét sem tudják megenni, és a személyzetnek mindig külön főznek, így hát az otthagyott ennivaló mind pocsékba megy. György ránézett, vállat vont, aztán kijelentette, hogy amióta az eszét tudja, mindig ilyen konyhát vezettek, s arra a rövid időre már nem érdemes változtatni rajta. Vilma aztán töprenghetett rajta, hogy mit értett a férje a rövid időn. Az élet hátralevő részét vagy azt a pár esztendőt, amit még Pándon töltenek? Mert György nem titkolta, hogy előbb vagy utóbb meg kell válniuk a birtoktól. Vilmát ez nem bántotta, s remélte, hogy mire ez bekövetkezik, kezében lesz a diplomája, és akkor ö lesz a pénzkereső. Pulherija is kapott állást, ha nem is Péterváron, de Ogyesszában. Anna hívta oda — igaz, mindketten járványkórházban dolgoznak, de mégsem tanultok hiába, nem kell szegre akasztaniuk a diplomájukat.

Pulherija levele is arra ösztönözle, hogy minél többet dolgozzon. A délutánokat Rose professzor klinikáján töltötte, s egyetlen műtétet sem mulasztott el. Legfőbb vágya az volt, hogy gyakorlóévében a professzor mellett dolgozhasson. Valóságos hőst látott Roséban, aki szinte egész nap a klinikán tartózkodott, gyakran éjjel is bejött, s ha szükségesnek látta, éjjel végezte az operációt. Pénzt sohasem fogadott el a műtétért, ha valaki ajándékot küldött, azt visszaküldte, az ennivalót, virágot szétosztotta a betegek között.

Vilma minden műtétről jegyzeteket készített, elhatározta, hogy disszertációjául a professzor gégeműtétjeit választja. Amióta a professzor gégeműtéteket végzett, sokkal nagyobb volt a diftériás betegek gyógyulási aránya, mint régente. Az operáltak felét meg tudták menteni.

„Ez statisztika — gondolta Vilma, amikor jegyzetei fölé hajolva vizsgálta az adatokat —, a statisztika az előbbi évekhez képest kedvező, az orvostudomány elégedett lehet vele. De az anyák, akik kétségbeesve, reménykedve hozzák be gyerekeiket, s nem viszik haza őket, nem nézik a statisztikát." Vilma igyekezett az ápolónők előtt eltitkolni megrendülését, ha meghalt egy-egy gyerek. Komoly, szenvtelen arccal írta be jegyzetfüzetébe az adatokat, s csak ha egyedül maradt, akkor tört ki belőle a sírás. „Jaj, ha az én fiam feküdne itt" — qondolta, és szívét kegyetlen fájdalom markolászta. De sietve törölte le könnyeit, mert a folyosón feltűnt a főnővér, aki már többször megrótta érzékenységéért. Egyszer meg is említette az egyik orvosnak, hogy a maayar nőt gyakran kisírt szemmel látia. „Mindiq megsiratja, ha env betea meghal“ — tette hozzá vádlóan. Az osztályos orvos, amikor meghallotta, hogy Vilma magyar, meqértően bólintott. „A magyarok különös emberek, nővér — mondta —. másfajták, mit mi vagyunk. Hevülékeny, romantikus nép. Ne csodálja Frau Hugonnait, és ne rója meg az érzékenységéért! Egyébként tehetséges, jófejű teremtés. A professzor is nagyon szereti. Pedig mostanáig nemiqen lelkesedett a nőhallgatókért."

A negyedik évet is jeles eredménnyel végezte Vilma. Mint minden esztendőben, az idén is kis ünnepséget rendeztek a sok jeles szigorlat örömére. Alfonso is megjelent az estén; sem ő, sem Isabelle nem mondtak le arról, hoqy a derék spanyol kitartása. állhatatossága eayszer csak célt ér. Vilma azonban édeskeveset törődött vele. Egyszer meg is mondta lsabelle-ne, hogy miért nem próbálja inkább a maqa számára megszerezni a bőkezű lovaqot. Isabelle a vállát vonogatta, s kijelentette, hoqy ezen már ő is töprengett. „Azt hiszem, a szőkeséged vonzza olajos bőrű barátunkat- mondta végül. — Talán ha szőkének szülétek, több az esélyem! Nem bai, majd csak akad nekem is valaki, ha nem is egy unalmas svájci, hanem valami kedves, vidám olasz vaqy esetleg amerikai. Elmegyek vele a tengerentúlra is, még azt se bánom, ha tengeribeteg leszek a ha ión!" •

A Phönix-penzió szemeszter végi ünneoén ez évben Lydiát búcsúztatták. Lydia elvégezte az egyetemet, szerves kémiából doktorált, és hazakészült Viborqba. Fogalma sem volt, mit kezd újdonsült diplomáiéval, sejtette, hoqy ha vegyészként akar dolqozni. ott kell hagynia családját és szülővárosát. Svédországban talán el tud helyezkedni. Csak azt nem tudja, szülei beleegyeznek-e. hogy otthagyja őket.

„Mindenütt ugyanaz a probléma

— gondolta elszomorodva Vilma, amikor kikísérte társnőivel együtt Lydiát a pályaudvarra. - Először harcolnunk kell, hogy tanulhassunk, s ha elvégeztük az egyetemet, harcolnunk kell, hogy dolgozhassunk."

(folytatjuk)

CB e]

EMIL BOLESLAV LUKÁC

(November elsején lenne nyolcvanéves a tavaly elhunyt jelentős szlovák költő; a magyar—szlovák irodalmi és kulturális kapcsolatok ápolója, a modern és klaszszikus magyar költészet avatott tolmácsolója.)

Évek

Ha elragadnak, hajrájuk kedve szélparipák szárnyával ér fel: az egyik hulló virággal lep be, a másik jégveréssel.

Az egyik elhalmoz tűzzel, daccal, hogy küzdj a sorssal lázadozva, a másik, mint kit szeszélye sarkall, ráncot lop homlokodra.

És van, amelyik karod kitárva, szerelmes szóra nyitja ajkad; a másik lesújt a telt pohárra, és véget vet a dalnak.

Az egyik kevély igét ír dérrel karcsú, hűs gránitoszlopokra, a másik közömbös, durva kézzel a porba dönti lopva.

Ó, évek, kegyetlen karmú rémek: ha adtok, kétszer veszitek el.

Minek örülni aranyló délnek, ha az est fagyot lehel?

Ó, évek, igaz-e hát az átok: denevér- és keselyűszárnyak sötét rajával amerre szálltok, a ma tegnappá sápad?

Nincsen menekvés, meddők a könnyek, hasztalan minden vád és panasz, az évek téged is meggyötörnek: rabjuk vagy, s az is maradsz.

Nincsen menekvés, nincsen vértezet: az évek rád törnek orozva, és úgy mardossák szét az életed, mint ércszobrot a rozsda.

Bűvös hatalmuk mindent gúzsba köt, embert, állatot, virágzó fákat, önkényük úgy borong a lét fölött, mint ártó, rossz varázslat.

És nincs berek vagy távoli sziget, ahol az ember oltalmat talál: a halhatatlanságért megfizetsz, s egy ára van csak: a halál.

RÁCZ OLIVÉR fordítása