Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-10-14 / 42. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET ] VILPI/I DOKTORÄSSZONY A kisasszony kétségbeesetten szaladgált a parkban, mire visszatért. A szemrehányások özönével árasztotta el, miközben tiszta harisnyát, cipőt adott rá. Aztán törülközővel nekiesett az arcának. Egy pillanatra meghökkenten nézte kisírt szemét, szokatlan volt ez számára. — Valami bajod van? — kérdezte kicsit enyhébb hangon. György csak a fejét rázta. Mit tudja ez a sipítozó teremtés, hogy milyen fájdalom szorítja össze a szívét? Mit tudja akár ő, akár apja vagy akár barátai, hogy mennyire szereti a madarakat? Milyen édesek azok a kis csupasz fiókák, amikor éhesen tátognak, s apjuk-anyjuk felváltva hordja az ennivalót. Nem beszél erről senkinek, kinevetnék ... A kis György elég korán megtanulta, hogy ha bármiféle érzelmet árul el, nevetnek rajta. Nevetnek, ha megsimogatja Marcit, a kutyáját, s a drága kis páninak, amit kilencedik születésnapjára kapott Fruzsina nénitől, csak titokban mer cukrot adni. Pedig Zsemle - így nevezte el szép zsemleszínéről — jobban megérdemli a cukrot, mint barátai. Zsemlével vagy Marcival jobban érzi magát, mint akár a fiúkkal, akár otthon. Otthon is mindig zsémbelődő hangokat hall, hol itt, hol ott csattan fel veszekedés, s a fiúk is mindig lármáznak, ordítoznak — igazi békesség csak az állatok között van. A kisasszony most már nem mert elmozdulni György mellől, ott ült mellette, mint a börtönőr, a legszívesebben odakötözte volna a székhez. — Olvass, ne bámulj a levegőbe! — mondta minden két percben, és a kisfiú engedelmesen belepillantott a könyvbe. Megváltás volt, amikor végre kocsizörgés hallatszott. Vilma szorongva nézett maga elé. Most meglátja a fiát, akitől el sem búcsúzott, s akiről még fényképet sem kapott. Vajon mit beszéltek neki róla? Vajon anyósa — aki bár az utóbbi időben gyengédebb volt hozzá, de sohasem szívelte — nem mondta-e azt rá, hogy gonosz, lelketlen anya? És ... és a kisfiának hiányzott-e? Ha nagyobb lesz, megérti majd, hogy el kellett mennie, s ha visszajön — mert visszajön —, akkor talán meg is bocsátja ezt a távollétet. A kis György a hintó elé szaladt, kutató szemmel nézte az útikalapos, fiatal szőke nőt. Idegennek találta. Emlékeiben élt egy asszony, aki mindig lassú léptekkel járt a házban, vagy lehajtott fejjel ült a nappali szobában zongorája vagy varróasztala mellett; arcára alig emlékezett, csak súlyos szőke hajkoronájára. Most pedig a fiatal, fekete ruhás nő gyors mozdulattal közeledett felé, levette kalapját, és a kalap alól nem tűnt elő az ismerős tornyos frizura. Csak amikor megszólalt, akkor volt ismerős a hangja ... — Gyunka, kisfiam! — Vilma hangja megcsuklott, és a szeme tele lett könnyel. A gyerek meghökkenten nézett rá. Nem látott még felnőttet sírni. Hát a felnőtteknek is fájhat valami? — gondolta kicsit elcsodálkozva. És hirtelen rokonszenvet érzett az idegen teremtés iránt. Belésimult a feléje nyújtott karokba, és arcát anyja jószagú arcához szorította. Aztán neki is kibuggyant a száján, kicsit szégyenlősen, félszegen: — Édesanyám! És mint aki ismeretlen, jóízű ételbe harap, azt kóstolgatja boldogörömest, úgy ismételgette többször egymás után: — Édesanyám, édesanyám! Vilma mélyen megkönnyebbülten sóhajtott. Érezte, a fiát nem vették el tőle, a fia az övé maradt. És most mór kiegyenesedve, csillogó tekintettel lépett be a házba. Most már nem félt Szilassy nagymamától. öt hétig maradt Vilma Pándon, s ezt az időt vakációnak szánta. Bár egy bőröndre való könyvet csomagolt össze Zürichben, most boldog volt, hogy nem jutott idő a tanulásra. A nap legnagyobb részét fiával töltötte. Az első pillanat varázsa mindkettőjüket hatalmába kerítette, s ettől kezdve nem szűnt meg a varázs, sőt még fokozódott. Vilma félt, hogy a benne felgyülemlett szeretettömeg terhére lesz a kis Györgynek, emlékezett fia fészkelődő mozdulataira, ha régebben becézve magához vonta, s most tétován nemigen-mert csókkal, öleléssel felé közeledni. Megpróbált ennek az értelmes, nyílt tekintetű gyereknek a pajtása lenni. Remélte, hogy a pajtásból idővel barát lesz, s ha vissza kell mennie, barátot hagy itt, oki megérti, hogy anyja sohasem hagyta el, s nem is fogja elhagyni. Idősebb Szilassyné fanyalogva fogadta Vilmát. Még a magára erőltetett szívélyesség is belefagyott, amikor megpillantotta rövid hajú menyét. — Úgy, ez a legújabb divat — mondta, és összeaszott arca még ráncosabb lett a keserűségtől —, különben ... - tette hozzá legyintve — nekem jó, ha az uradnak jó. Az, úgy látom, mindent eltűr... talán még azt is, hogy nem maradsz itthon, hanem tovább éled ezt a cigányéletet! Vilma egy figyelmeztető tekintetet vetett az öregasszonyra, a kis György ott állt mellette, és nagy bámuló szemmel nézett hpl anyjára, hol nagyanyjára. Idősebb Szilassyné vállat vont. — Jól van, jól van, lányom! Csináld, ahogy akarod! Ne légy tekintettel senkire sem! Én bezzeg világéletemben a családomért éltem, s nincs benne köszönet... Te tudod, hogy neveltem Fruskát, nem volt más gondolatom, mint az a lány. s most csak minden szent időben ír néhány sort az öreganyjának. És nem jön el soha! Nem baj, majd ti is megöregszetek egyszer, majd megtudjátok, mi az, öregnek lenni... Vilma szótlanul hallgatta végig az tmyósa kifokadásait, s szótlanul hallgatta férje indulatos-gúnyos szavait. Nem fájt semmi sem, hiszen reggeltől estig ujjongó boldogsággal töltötte el a fia. Kora reggel úgy ébredt, hogy kopogtatás nélkül, mezítláb, hálóingben, borzason megjelent a kis György, és nem tágított mellőle egész napon át. Miért is tágított volna? Hiszen az új anyuka (a kisfiú a három év előtti édesanyját régi anyukának nevezte, annyira más volt most Vilma), sokkal mulatságosabb pajtás volt, mint bármelyik pajtása. Nem kívánta tőle, hogy az ünneplő ruhájába bújjon, pedig ettől félt a legjobban, nem kellett harisnyát húznia, anyuka azt is megengedte, hogy mezítláb járjon. Megmagyarázta, hogy a patak partján vagy a mezőn nyugodtan lehet mezítláb, ott nincsen semmi piszok, de ha kimegy a baromfiudvarba vagy az istállók felé, cipőt kell húznia. És nem kellett eltitkolnia, hogy szokott a patakban fürödni, sőt anyuka is fürdőruhát vett fel, s tanította úszni. Sekély volt a patak, de azért lehetett benne kicsit tempózni. György elragadtatása nem ismert határt, cfmikor látta, hogy édesanyja is úszik a patakban. Ennek a kedvéért zúgolódás nélkül mosakodott reggel, sőt a fogát is megmosta, anyuka hozott szép, piros nyelű fogkefét. Pedig volt neki fogkeféje, de egyik kisasszony sem törődött vele, mossa-e a fogát vagy sem. És anyuka lovagolni is tudott. Igaz, csak egyszer lovagolt ki véle, többször nem jött, akárhogy hívta. Nem tudta, miért ment el a kedve tőle, amikor pedig olyan jókedvűen ügetett mellette ... A kis György nem tudta — hogyan is tudta volna? —, miért nem ült Vilma többé lóra. Amikor boldogan felfrissültén jött haza a lovaglásból, György már a tornácon várta. — No lám, újra lovagol? — kérdezte gúnyosan. — Valamire mégiscsak jó az itt hagyott Szilassybirtok? Ha másra nem, arra, hogy nagyúri passzióit újra kiélhesse. Zürichben nem hiányzott a lovaglás? — Nem — felelte Vilma, s igyekezett, hogy férje ne vegye észre: célba talált a sértése. — Zürichben nem jutott eszembe, hogy lovagoljak. Most sem azért ültem lóra, mert vágyódtam utána, hanem mert a fiammal akartam lenni. De ha úgy gondolja, hogy nem jár nekem ilyen nagyúri mulatság, könynyen le tudok mondani róla. És azontúl csak fürödni járt a fiával vagy sétálni. A mezőn minden virágnak ismerte a nevét, azokról magyarázott, és örült, hogy a kis Györgyöt mennyire érdekli a természet. Éppen úgy szerette a növényeket, mint az állatokat, és ha azokról mesélt, a gyerek szemében mohó érdeklődés csillant fel. Grimm és Andersen történetei annak idején csak unalmat váltottak ki nála, de a kitapintható valóságot nagyra becsülte és értékelte. Szilassy nagypapa virágoskertjéből sok növény kipusztult, mert nem gondozták rendesen a virágokat, de maradt néhány nagyon szép fajta, s a növényeken keresztül beszélt Vilma azokról a tájakról, ahonnan ezeket a virágokat küldték. A gyerek ámulva figyelt. IRÖ-OLVASÓ TALÁLKOZÓKRÓL Az újvidéki Híd múlt évi novemberi számában interjú olvasható Ottlik Gézával. Ottlik itt többek között Kosztolányit idézi. „Mit fecseg az — írja Kosztolányi —, aki érti az életet. Az igazi költő nem érti az életet, s azért ír, hogy az írással mint tettel megértse. (Nem azért, hogy másokkal, mint valami tanítómester megértesse.)” Nos, az idézet némi célzatos továbbcsavarásával, az emberek — hogy a fenti idézet szelleménél maradjunk — két csoportra oszthatók. Az egyik csoportba tartoznak azok az embertársaink, akik értik az életet, ök vannak többségben, ök azok,' akik nemigen vesznek részt író-olvasó találkozókon, viszont tagadhatatlanul leleményesen és ügyesen lavíroznak az élet, a mindennapok apró-cseprő gondjai között. Egyszóval ismerik a dörgést, tudják, honnan fúj a szél stb., hogy az ő nyelvükön fejezzük ki magunkat. Egy bizonyos. Nem kell tartaniuk tőle, hogy valaki a víz alá nyomja őket. A másik csoportba, egyelőre s föltehetően még sokáig, az a szerencsétlen kisebbség tartozik, amelynek tagjai — még vagy már — nem értik az életet, s akiknek olvasói közreműködése nélkül a könyvek feltehetően raktárok mélyén várnák az enyészetet, ők az írók, költők igazi szövetségesei. Ennek a kisebbségnek a töredéke jár író-olvasó találkozókra (is). Ok azok a boldog vagy boldogtalan kevesek, akik részesei egy csodálatos párbeszédnek, amit hétköznapi nyelven irodalmi kommunikációnak szoktunk nevezni. Igen ám, de mi van akkor, ha — mivel hát hál’istennek nem értik az életet — megkérdezik tőlünk, hogyan kell érteni az életet. Semmi kétség — nagy baj van akkor. Mert az irodalmi mű (ha jó) mindig dialógus. Nyelvével, grammatikájával, stílusával, konstrukciójával, szóval a maga sajátos eszközeivel felhívás. Felhívás arra, hogy az olvasó az adott szöveget egészítse ki a maga léttapasztalataival. Előfordulhat, hogy az író, költő művének olyan értelmezésével is találkozik ezeken az összejöveteleken, amelyről nem is sejtette, hogy rejtetten benne van a szövegében. Nincs ebben semmi különös vagy megbotránkoztató. Hiszen végső soron mindig az olvasón múlik, hogy az irodalmi szöveg konnotációi közül melyiket valósítja meg. Természetesen az ilyen párbeszéd legalább két dolgot föltételez. Először is azt, hogy az adott szöveget ismerjék a megjelentek. Másodszor: bizonyos spontaneitást. S ez ez, ami a mi író-olvasó találkozóinkon sokszor nincs meg. Elszoktunk a spontán megnyilatkozásoktól. Nálunk az összejövetelek zömének amolyan rendezvényszaga van. Túl sokat adunk a formára. Persze az is igaz, hogy a mi nemzetiségi szellemi életünkben az író sokszor kénytelen a nemzetiségi közösség szóvivőiéként föllépni, mi több, ágálni. így ha beismerné, hogy nem érti az életet, vagy nem hinnék el neki, vagy szellemi fogyatékosnak néznék. Abból a négy-öt író-olvasó találkozóból, amelyen részt vettem, többek között azért is az izsai a legemlékezetesebb, mert nem „rendezvény” volt, hanem sopntán beszélgetés. Az ilyen spontán, fesztelen beszélgetésekből kellene minél több. Kicserélni a véleményünket — minél többen, minél nagyobb körben, hogy oldjuk valamelyest kollektív magányunkat. GRENDEL* LAJOS (folytatjuk)
