Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-09-09 / 37. szám

nad Váhomban, de Pavlik Alzbeta SORSOK A magyarbéli (Velky Biel) szociá­lis otthon 1960 júniusában nyílt meg, kapacitása 237 személy. Lakói idős, magányos emberek, akik segítségre szorulnak, s valamilyen oknál fogva egyetlen menedékük az intézményes gondoskodás. A jelenleg gondozot­tak közül 157 ember beteges, közü­lük 83 fekvőbeteg. Három műszak­ban tizenkilenc egészségügyi nővér gondoskodik róluk (az érvényben levő kulcs szerint harminckettőre lenne szükség); az intézetnek össze­sen negyvenkilenc alkalmazottja van. A szociális otthon lakóinak átlag­­életkora — 72,5 év — aránylag ala­csony, mert az utóbbi években több a rokkant-nyugdíjas, aki még hat­vanadik életéve betöltése előtt ke-, rül ide. Az intézet fennállásának első tíz évében több volt a még jó egészségnek örvendő idős lakó, akit „szociális esetként“ vettek gondo­zásba. Akkor még ők művelték a kertet, ápolták a parkot; frissebbek voltak, nem érezték magukat fölös­legesnek, könnyebben heverték ki azt a megrázkódtatást, amit az ide­­kerülésük jelentett. Ma inkább egészségi állapotuk hanyatlása miatt kérik felvételüket, sok köztük a mozgásképtelen, a szklerózisos, a lel­kibeteg. Hogy mi a fő oka annak, hogy nemcsak gyermektelen, magatehetet­len öregek vannak az intézményben, azt a felvételt lebonyolító alkalma­zottak nem tudják. Csak sokkal ké­sőbb derül ki. I. Űjlaki bácsi 1971-ben került a szo­ciális otthonba feleségével együtt. Addig Éberhardon éltek, egy régi életveszélyessé vált vályogházban. A felesége időközben meghalt, Új­laki bácsi az intézetben újra meg­nősült. Ennyit tudunk róla, amikor beszélgetni kezdünk. — Nyolcvanéves vagyok, és han­gosan kérdezzenek, mert nem jól hallok. Lassan már húsz éve élek itt, vannak gyerekeim, de nekem itt jó. 1930-ban nősültem először, aztán megözvegyültem. Két gyerek maradt az első asszonytól, egy fiú meg egy lány; a fiú meghalt, a lányom Nyu­gaton van, néha küld valamit és meglátogat... Harmincnégyben megint megnősültem, az asszonyék­­hoz költöztünk, dolgoztam nekik, aztán amikor arról volt szó, hogy kié legyen a ház, nem az enyém lett. Közben három gyermekünk szüle­tett, az asszony meg negyvenötben meghalt, tüdőbajban. A gyerekek árvaházba kerültek ... Megfogadtam akkor, ha még egyszer nősülök, olyan asszonyt veszek el, aki nem szül már gyereket... Az, amelyik­kel idejöttem, jóval idősebb volt ná­lam, meg is halt nemsokára. Én meg nem akartam kiköltözni a közös szo­bánkból, negyedszer is megnősültem, itt. Csak ez már olyan félős asszony, öreg. A történet csak töredékeiből re­konstruálható, az évszámokban is nagy a zavar, események közti hatá­rok csúsznak el. Egy élet mérlege: négy házasság és négy gyerek, akik végsősoron idegenként nőttek fel, s idegenként szemlélték azt is, hogy apjuk szociális otthonba került. — Az egyik fiam meg a lányom a fővárosban lakik. A fiamnak négy gyereke van, a lányomnak egy fia. őket régebben meg-meglátogattam, de már öreg vagyok én is, nem tu­dok utazni, nem való nekem a busz, a lépcsők. Emlékei közt keresgél, mit mond­hatna még el. Néha elkezdi a törté­netet, amelynek nincs vége. Leg­utóbb a legkisebb gyereke lakodal­mára kért eltávozást. Hogy mikor volt, nem tudja. Pedig ő még az egészségesebbek közül való. II. Pavlikék tavaly novemberben köl­töztek be az otthonba, saját kíván­ságukra. Pavlik bácsi mozgásképte­len, vak, beszéde furcsa sípolás — tüdősérülést szenvedett a háború­ban. A felesége a tolmácsa. Azelőtt a trencíni járásban éltek, Stvrtok súlyos betegsége után nem marad­hattak ápoló, felügyelet nélkül. — Nem kellett volna ide jönnünk, mert az idősebb fiunk vállalta volna a gondozásunkat, de mi nem akar­tunk. ő is, a felesége is dolgozik, az unokánk meg tizenkét éves, csak terhűkre lettünk volna. Itt meg min­den szép, jó, törődnek velünk. A fiunk minden hétvégén megláto­gat bennünket, leviszi az apját is az udvarra ... Tudom, hogy dolgoznia kell. Csak a másik fiam! ő kapta tőlünk a többet, segítettünk neki házat építeni, a fia főiskolára járt, annak is mindig adtunk zsebpénzt. Most ő mégsem törődik velünk, meg sem látogat bennünket. Alacsony a nyugdíjunk, fizetniük kell — havon­ta százhatvan koronát, ő még arra sem hajlandó, azt mondja, van any­­nyi megtakarított pénzünk, hogy mi magunk fizessünk... Ez a másik fiú meg nem kapott semmit, most mégis ő jár hozzánk, még most is elvinne bennünket, ha mennénk. Volt idő, amikor Pavlikék nem hitték volna, hogy meggyűlölheti szülő a gyermekét. Sajnos, ezt az érzést nem a szociális otthon lég­köre termelte ki. Magukkal hozták. Itt már csak lecsapódott; mert dön­tésükkel további sorsuk biztonságát is megteremtették. — Mielőtt agyvérzést kaptam, ott járt az idősebbik fiam. Látta, milyen állapotban vagyok, elment a testvé­réhez, kérte, hogy nézzen be hoz­zánk néha, segítsen. De az nem jött. Pedig az apjuk már akkor is ilyen állapotban volt... Én meg reggel már az ablaknál ültem, a főút mel­lett laktunk, negyed hétkor szokott elmenni előttünk a fiam meg a me­nyem az autójukon... Ne jöttek be, pedig vártam ... Amikor kórházba kerültem, az apjukról is a szomszé­dok, az ismerősök gondoskodtak. És neveket sorol, gyakori „áldja meg őket az isten“ közepette. — Aztán Bratislavába kerültünk, onnan meg ide. Minden jól van így. De azt-még szeretném megérni, hogy a másik fiamnak is fizetnie kelljen, ha már arra sem képes, hogy meg­látogasson bennünket. A lakószobában, ahol Pavlikék él­nek, egy keretben négy fénykép lóg a falon. Az apa és az anya — jóval fiatalabbak —, az idősebb fiú katona­képe, és a kisebbik.,. — Akkor még nem volt ilyen, véz­na volt, gyenge, mindent megtettem érte, hogy életben maradjoh. III. Valach bácsi hetvenegy éves, a szociális otthon kultúrosa. Filmet vetít, mindenkivel törődik, a látoga­tókat is ő kalauzolja. Karlovy Vary­­ból jött. — Nagyon rossz egészségi álla­potban kerültem ide, súlyos beteg­ség, műtét után. Az orvosok azt mondták, meg vannak számlálva a napjaim. Gondoltam, hazajövök. Itt van a rokonságom, itt vannak el­temetve a szüleim, kerüljek közéjük én is. Aztán itt talpraállított az or­vos. És meg igyekszem hasznos len­ni, és már nem akarok visszamenni Karlovy Varyba a családomhoz. Ott él a lányom. A fiam is és a feleségem. A feleségem a fiammal él, mert a fiam nagyon beteg. Tizen­négy éve kezdődött a betegsége, az orvosok tizenöt évet adtak neki. Az egész teste sorvad ... A menyem el­vált tőle, a két unokámat meg ott hagyta neki. Azóta a feleségem ne­veli őket és ápolja a fiamat. A szociális otthonba kerülők szá­mára a legnehezebb az első néhány hét, amíg megszokják a környezetet, a házirendet, itt élő társaikat. Lelki­leg csaknem valamennyiüket meg­viseli, megtöri ez a változás. De ha kilábolnak a depresszióból, emberi körülményeket akarnak maguknak teremteni, megértik egymást, öregen is tanulják egymás nyelvét, magya­rul, szlovákul egyaránt társalognak. Csak a gyerekeknél figyelhető meg hasonló jelenség. A legtöbben saját akaratukból választják az otthont. De vannak olyanok is, akik nem. Náluk okozza a legsúlyosabb lelki megrázkódtatást az életük késői szakaszán bekövet­kező alapvető változás, mely kihat egészségi állapotukra is. Statisztika nem készül róla, hogy évente hányán fordulnak meg a ma­gyarbéli szociális otthonban. 1979- ben hatvankilencen haltak meg és ketten távoztak saját kérésükre az intézményből. Arra az alkalmazot­tak nem emlékeznek, hogy valame­lyik idős embert a hozzátartozói — gondolunk itt elsősorban a gyere­keikre — vitték volna haza. Az intézmény augusztus végén tartotta huszadik évfordulójának hi­vatalos ünneplését. A választás azért esett erre a dátumra, mert más években is ekkor szokták megünne­pelni a lakók kerek — hetvenedik, nyolcvanadik, kilencvenedik — szü­letési évfordulóit — az egyáltalán nem intézményesített egyetemes hu­manitás jegyében.

Next

/
Oldalképek
Tartalom