Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-08-19 / 34. szám

KERTÉSZ ERZSÉBET VILM/I DOKTOR/ISSZOHY Vilma megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Fruzsinát kfkísérte a pá­lyaudvarra, s Fruzsina is örült, hogy elutazhat. A vasúti fülkében agyba­­főbe dicsérte barátnőjét ismerősei­nek, akik hitetlenkedve hallgatták Fruzsina beszédét. Először el sem akarták hinni, hogy a rövid hajú, keskeny arcú, egyszerűen öltözött diáklány honfitársnőjük, méghozzá grófnő, aki férjét és kisfiát hagyta otthon, hogy Zürichben tanulhas­son. Fruzsina elutazása után Vilma el­ső útja a könyvtárba vezetett. A könyvtáros örömmel üdvözölte, mostanában ritkábban látta, azt hitte, hazautazott karácsonyra. Vil­ma tagadólag rázta a fejét, moso­lyogva mondotta, hogy nagyon költ­séges mulatság lenne hazautazni vakációra. Führsprech Sulsbergerné kis karácsonyfát állított fel a hall­ban, a penzióbeliek mind otthon töltötték az estét, igyekeztek vidá­man, elfogulatlanul beszélgetni, de az erőltetett beszélgetés lassan ab­bamaradt, és ahogy csendben ül­tek az ünnepinek szánt vacsora mellett, mind hazagondoltak. Pul­­herija váltig hangoztatta, hogy Oroszországban csak tizenhárom nap múíva esedékes az ünnep, s kis bánattal a hangjában jegyezte meg, hogy így nem is egyszer, két­szer kell éreznie azt a szorongó­fájdalmas érzést, amely minden ün­nepkor elfogja. Vilma a régi kará­csonyokra gondolt, köztük legélén­kebben arra az estére emlékezett, amikor Györgyöt megismerte. Le­hunyta a szemét, maga előtt látta a hatalmas fát, amelyet annyi igye­kezettel díszítettek, orrában érezte a fényő illatát, a kandallóban pat­togtak a hatalmas fahasábok, a nehéz damasztselyemmel, csillogó ezüsttel, hajszálvékony porcelánnal, metszett kristállyal, virággal díszí­tett asztalra finom ételek kerültek, mindenki mosolygott rá, mindenki szerette, kényeztette. És a tavalyi karácsony. . . György mogorván néz­te a készülődést, zsörtölődött, hogy minek a sok ajándék, minek ez a felesleges pazarlás, pedig mennyi­re igyekezett, hogy minél keveseb­bet költsön. Maga készítette a dí­szeket, az ajándékokat mind saját holmijából adta, nővéreinek, édes­apjának, Kálmánnak kézimunkákat küldött, csak a kisfiúnak hozatott Pestről játékokat. A gyerek tapsolt, kacagott örömében: puíkát, kardot, csákót kapott. Másnap a kis György megbetegedett, férje kije­lentette, hogy a sok felesleges édesség ártott meg neki. Vilma at­tól rettegett, hogy diftériát kapott. — Maga mindig a legrosszabbra gondol, túl sók orvosi könyvet ol­vasott! - vetette oda a férje. - Vagy talán valami diftériás béres­gyereket ápolt? Vilma három napig remegett, amíg végre alábbhagyott a láz. Hiába nyugtatta meg az orvos, hogy a kisfúnak egyszerű mandula­­gyulladása van. Amikor a kis György meggyó­gyult, Vilma lett beteg. Két napon át magas láza volt, de nem akart orvost hívatni, a doktor harmad­napra váratlanul állított be, még egyszer meg akarta nézni a kisfiút. Fejcsóválva vizsgálta meg Vilmát, akinek akkorra már elmúlt a láza. Egy darabig tűnődve nézett maga elé: milyen orvosságot is ajánljon? Végül azt tanácsolta, hogy járjon gyakrabban Pestre, szórakozzon töb­bet. Vilma halvány mosollyal bólo­gatott, majd amikor a doktor már távozni készült, megkérdezte: — Mondja, doktor úr, jó orvos lenne belőlem? Káváss doktor egy pillanatra meghökkenten hallgatta a váratlan és szokatlan kérdést, aztán elgon­dolkozott. — Feltétlenül — felelte kis habo­zás után —, majdnem minden tu­lajdonsága megvan ahhoz, hogy jó orvos legyen. Intelligens, jó megfi­gyelő, csők egyetlen hátránya len­ne pályáján: túlságosan érző szive van. De hát ez a kérdés teljesen elméleti méltóságos asszonyom! Káváss erősen hangsúlyozta az utolsó két szót. Vilma arcába szö­kött a vér. Az orvosnak igaza van. Felesleges ilyen ostoba kérdéseket feltenni. Hogyan is lehetne belőle orvos? És lám, nem is telt bele egy év, s ami akkor lehetetlennek tűnt, most lehetségessé vált. Igaz, még nem orvos, de ha kitartóan dolgozik, évek múlva orvos lehet. Vajon hány év szükséges hozzá? El tudja-e végezni öt év alatt az egye­temet? Le tudja-e tenni mind a szi­gorlatokat? Lesz-e elég ereje a megfeszített tanuláshoz, s főként lesz-e elég pénze? Amikor eladta az ékszereit, kis bőrzacskójában ezreseket őrzött, ő akinek sohasem kellett pénzzel bán­nia, pénzzel gazdálkodnia, azt hit­te, nagyon-nagyon gazdag. De amint megérkezett Zürichbe, be­iratkozott az egyetemre, tandíjatfi­­zetett, könyveket vásárolt, penzió­számláit fizette, hamarosan rájött, hogy nagyon kell takarékoskodnia, ha öt-hat évig ebből a pénzből akar élni. Ha gyümölcsöt vagy ke­nyeret vásárolt, kis mosollyal gon­dolt a pándi gyümölcsfákra, ahol több volt a lehullott, fel nem hasz­nált gyümölcs, miot amennyit az egész üzletben láthatott. És a de­kára mért kenyérről eszébe jutott a pénteki kenyérsütés, amikor a konyhalányok kora hajnalban kezd­tek neki a dagasztásnak, s délfe­lé egymás után emelték ki a ke­mencéből a pirosbarna héjú illatos cipókat. És a konyhában reggeltől estig sütöttek-főztek. Csak most tudja, hogy milyen bőségben élt. Lakótársnői ugyanilyen aggályos gonddal osztották be a hazulról kapott filléreket, némelyek közép­­iskolásokat tanítottak. Schultess tanár úr neki is felajánlotta, hogy szerez tanítványt. Vilma köszönettel visszautasította az ajánlatot, nem akarta egyik társától sem elvenni a keresetet. Hiszen neki még van pénze, ráér majd akkor tanítványt vállalni, ha elfogy az ékszerek ára. Addig inkább takarékoskodik, ke­vesebbet eszik - a sok evés amúgy sem jó a szervezetnek. Elhatározta, hogy csak a szobát béreli a pen­zióban, az étkezésről egyedül gon­doskodik. így feltétlenül olcsóbb lesz. Nemrég olvasott egy cikket az újságban, amely a vegetáriánus életmódot dicsérte. Megpróbál csak növényi koszton élni; mindenkép­pen erőpróba lesz, erőpróba ho­gyan tud a szervezeten uralkodni, hogyan tudja gyomrát és ínyét le­szoktatni a finom falatok ízéről. A hazaírt levelekben nem emlí­tette, hogy áttért a növényi és ha­marosan a nyers kosztra. Hol is tu­dott volna főzócskézni? Frau Führ­­sprech Sulzberger nem engedte volna meg, hogy a konyhájában pepecseljen. De még ha megen­gedte volna is, akkor sem tette volna. Sajnálná a ráfordított perce­ket. Hiszen a pénz mellett az idő volt a legveszedelmesebb ellenséq. Kegyetlen gyorsasággal repült, szinte száguldott. Néha úgy érezte a nap huszonnégy órája egyetlen múló pillanat volt csak. És amint tavaszodott, még kín­­zóbbá vált az időhiány. Hiszen úgy szeretett volna kirándulni a hegyek közé, felmászni a csúcsokra, s haj­nalban onnan nézni a napfelkeltét. De úgy érezte, még nincs ehhez joga. Csak akkor engedhet meg magának ilyen kikapcsolódást, ha Schultess tanár úrral pótolja a kö­zépiskolai anyagot. Ha latinban, matematikában, ásványtanban, nö­vénytanban nem bukkan sehol sem hézagra. Akkor. . . akkor a lányok­kal egy hétre elmennek egy közeli menedékhózba, s bebarangolják a környéket. Pulherija fesz a vezető­jük, ő már ötödik éve él itt. so1'' lé megfordult, még a Jungfrauig is eljutott. Igaz, alaposan megkoplal­ta ezt a nagy élményt. Hetenként egyszer írt haza, min­dig vidám, derűs leveleket. György azonban havonta legfeljebb egy­szer válaszolt. Mostanában már a kis György is ráírja verébbetűkkel a nevét. Vilma kis sóhajjal nézte az ákombákom írást, eltöprengett raj­ta, vajon a kisfia megszerette-e most már a betűt? Milyen a tanító bácsi, akiről férje beszámolt, s aki hetenként háromszor jön ki Káté­ról, hogy az első osztály anyagára tanítsa a kis Györgyöt? Néha arra gondolt, hogy megkérdi férjétől a tanító címét, és levelet ír neki. Megkéri, hogy nagyon sok szere­tettel bánjon a kisfiúval, s magya­rázza meg neki, hogy az életben a legtöbb szépet a betűkön át kapja. De elvetette ezt a gondolatot. A tanító meglepődne a levélen, ta­lán beszélne róla, mutogatná, és a kisvárosban, a környéken híre kelne, hogy Szilassyné, aki nem ót­­allotta otthagyni a családját, ál­szent módra levelekkel zaklatja a tanítót. Hiszen ő a „világ”, a ro­konság, György barátai és ismerő­sei körében szívtelen, gonosz asszony, aki otthagyta a gyerme­két. SIMKÓ TIBOR A „Cseszmegi sírver sek“ 'bői Tövist Hajt csak Pagács Anna. Sírjáro mit ki jis anna? A ruhád is beakanna, a kannád is kilukanna ... Vótam Szabó Szabina, eekapott a masina, \ tőbű levágto ja lábom. Jobb léssz tán a másvilágon. Pénzes Ernő, Pénzös Eszti bánotunkot csak növeszti — szülejit várjo ikrejink párjo. Gőg Iza má Liza nem mégy lagziba, nem vészi ee a Jóska: fű nyőll rajta még sóska. Goda Péter e két métér hosszú teleknek lakója; lábotörött házo fölött búsan kelepel a gója. Ide tértem Baka Etus, csontomon má rohad a hús. Kisfiamot ki éteti, ki ód énnyi, innya néki? • Nyáron hoszták haza Nácit. Mellin sárgo csillag láccik. Itt pusztát ee, alig meggyütt. Nyugoggyon há velünk éggyütt. • Rózsár Marisnak né higgy, a hamisnak, várhodd sírva: fekszik a sírba.

Next

/
Oldalképek
Tartalom