Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-02 / 1. szám

— Hát ahhoz mit szól kegyelmed. Erzsébet asszonyom, — mondja barótkozóan —, hogy épp Kollonics bíbornok a gyámjuk, aki legszívesebben minden (ölöstökömre magyart falna? Még gondolatnak is szörnyű, mi vár azokra a szerencsétlen árvákra !

— Kollonics . . . Kollonics! — tört ki Erzsébet száján, mint a fogcsikorgatás. — Magyarnak született, gyalázatos hitehagyott protentáns, aki katona lett, császár katonája magyar ellen, azután pedig nyitrai püspök. . . Föl se szentelték papnak, minek, csak egyszeribe püspök lett, magyar főpap, elég, hogy gyűlöli a magyart! Még a német protestánst se kell előírásból úgy gyűlölnie, mint a magyart.

Eszterházyné asszonyom még egyszer kinyúl az ezüsttálca fölé, és nagyobb darabot tör le a kalácsból. Milyen jó ez a foszlós. Biztos, hogy erdélyi szakács sütötte. . . Hát igen, Erzsébet csínján meghúzódik. Rákóczi létére Erdődy császárhű köpenye alatt kifogástalan, úri jó dolga van No, most egy kortyot abból a jó szagú kávéból. Felséges . . . Aranyért mérik, az igaz. gazdagok itala, de Erzsébet megteheti .. . Távozása előtt hadd szolgáljon még egy hírrel:

— Tegnap későn este jelentették hites uramnak — nyelte le gyorsan az utolsó kortyot —, hogy a kardinál estefelé elment az augusztinusok kolostorába, hová sógorasszonyomat és az árvákat vitték. Nem teketóriázott őnagyságával, mondható, nem is üdvözölte, csak kiparancsolta szobájából a gyermekeket. Azt mondta, elviszi őket őfelségéhez. Ferkó nem akarta elengedni édesanyját, ölelte, csókolta. Ilona sírt, de nem szólt egy szót sem. A kardinál Ferkót elráncigálta tőle. Gyöngéd kézzel nem ment, akkor hát durván .. .

DÉNES ZSÓFIA

mnísmt

38.

Elvitte mindkettőt, persze ' nem őfelségéhez, mert neki minden szava hazugság, hanem Júliánkét elsőnek az Orsolyák zárdájába — és mikor ez a fogatban nem akart öccsétől megválni, elkezdte rugdosni tulajdon kegyelmes lábával, és a zárdakapuig rugdosta, gorombán, keményen. Ott megragadták az Orsolyák . . . Ferkó a hintában szivet tépően sírt. Öt Kollonics a jószágigazgatója házába vitte. Badinyi és Körösy uraimék vártak ott reá, és akkor a fiú kissé megnyugodott éjjelre vele maradtak.

— Coniungere lacrimas! Hogy együtt sírjanak! — tört ki a szánakozás Erzsébet asszonyomból, de aztán görcsbe szorult a keze. Felállt, mivel Esterházyné épp búcsúzásra készült, és álltában Erzsébet egyszerre csak meghajolt valaki láthatatlan felé. — Lesz még ennek nagy ára, császár uram — mondotta hajlongva —, nagy ára, felséges uram! — Arcán büszke mosoly áradt szét — Rákóczi-ára, felséges uram . . .

Esterházyné asszonyom sietve suhant ki szobájából.

Gyógyíthatatlanul patetikus — gondolta —, de a kávéja, a kalácsa jó.

Ott ül a bécsi Orsolyák kolostorának vendégszobájában, az ablaknál ül, és gyöngyöt öltöciet a leányának készülő kajszi selyempártára. Három sor gyöngyöt harminc öreg szemmel — oldalt a halánték felett rubintos boglárral. Be szép lesz vele Juliánka, gyöngyvirágszál a pataki kertből . . . Pataki kert? Ezt a szót, hogy pataki kert, csak az ő csúfolására találhatta ki gondolata.

— Orsika, te — emeli fel szemét a gyönyhimzésről, és néz merően a mellette zsámolyon ülő, őszülő halántékú nőre —, eszembe jutott Patak. A pataki kert. Lorántffy Zsuzsanna nagyasszony virágoskertje. Emlékszel?

Orsi kezében megáll a tű az aranyszállal, térdére nyugtatva a kis kajszi selyemtarsolyt, melynek fedőlapjára cirádát hímez.

— Hogy emlékszem-e? Patakra .. . A kertre.,, A mi pdlotánkra . . . Amikor először mentünk le Gombos felé a szőlőbe nagyasszonyommal ... A cseresznyefák ippeg virágoztak. Esvány hozott kosarat utánunk kalácscsal, süteménnyel. Leültünk a fűbe, sütött a nap. Nevettünk, örültünk. Nagyságod énekelt, osztón elküldte Esvónyt fuvolásért. . .

A nagyasszony bólint:

— Esvány, aki azóta hites

urad. Lenn van valahol o rác határon . .. Még csak levél se iő mostanában tőlük. De nem baj. A végén — meglátod, Orsi — minden jóra fordul. Tudnod kell, sokkalta jobban állunk, mint 1688-ban — két éve, amikor

erővel dirigáltak ide Bécsbe. A francia megint erősen veri a németet, az új vezír az új Körpili megint elvette tőlük a rác és a bolgár tartományokat. Apafi Erdélyben meghalt. Fiát Bécs nem ismeri el fejedelemnek, és a szultán a mi urunknak adta vón az üres széket, így beszélik. Hogyon boldogulna ezzel — halkul el Ilona szava —, az más kérdés.

— Láttam én is — bólogat élénken Orsi—, hogy a bécsiek

igen lógatják az orrukat, mivel újra győz a török, és ők a nagy hadakat mégis Nyugatra kell küldjék.

— No, lásd, ekként vagyon nekünk reménységünk, hogy még valamennyien együvé kerülünk. De nem is a nagy távolság az igazi baj. Mert hiszen az én egyetlen édes fiam nem is oly messze Bécs városátul, eddig Csehországban, Neuhausban élt, most került el az univerzitásra Prágába — ez az út nem o világ, és én mégse láthatom. Az igazi ellenkezés, tudod-é, Orsi, az emberekben lakozó rosszakarat. A hitvány, hitvány rosszakarat . . . Nekünk Kollonics kardinál gonoszságát kell kivárnunk. Hogy az pusztuljon el már egyszer az utunkból.

— Penig — szalad ki Orsi száján vigyázatlanul, de biztonsággal, mint akit kitanítolt a tapasztalat -, márpenig őkegyelme azt csinál, amit akar!

Új fonalat fűz tűjébe, úgy beszéli a bennfentesek mindentudásával, mert hiszen sok futár, hírvivő, messziről jött ember fordul meg a gazdasági udvarokban és a konyhában, ahová ő bejáratos.

— Azt mondják egyesek, hogy a kardinál őkegyelme mindenáron csak szerzetest akar faragni a mi kisurunkból, jezsuita szerzetest. Kévánja, hogy felejtse el családját, hazáját, nyelvét, ne beszéljen az másként, mint németül meg latinul. Mór csak azért sem engedi közelébe nagyságodat. Jártak errefelé fráterek, azok mondották el — ha én frissiben nem is mertem róla nagyságodnak szólani, és most meg is követem, hogy elmondom —, eleinte ogyonsírta magát a. mi drága Ferkó úrfink, úgy fájt a szíve a nagyasszonyom meg a kisasszonyka után. Aztán lassan megnyugodék. Badinyi és Kőrösy uraimékat is ippenséggel ezért küldték vissza hazájukba.

Zrínyi Ilona fölveti fejét.

— Azt lesse Kollonics! Az én fiam ne emlékezzék reám?

Szeméhez kap, keze fejével megtörli, csak úgy, mintha véletlen mozdulata volna.

Ismét a gyöngyök között keresgél. Nyugalma visszatért. Nem félti ő a fiát Kollonics mesterkedéseitől. Orsi is nagy buzgalommal domborítja magasra a tarsoly cirádája aranyszirmait, de közben, talán éppen a kis tarsoly okából, Juliánka leánykára száll gondolata.

— Éppen úgy lehetetlen az is

— kiált föl Orsolya —, hogy a mi kisasszonyukból német apácát gyúrjanak! Hogy a mi májusi gyöngyvirágunk, a mi pünkösdi rózsánk ebben a dohos zárdában hervadjon el! Mert hiszen látjuk azt eleget, hogy járulnak elébe a máterek, vagy penig miként tartják fúriával kordában, hogy neki világi gondolata ne legyen, csak mindétig apáca módra éljen... Ne menjen férjhez, ezt kívánják, ne legyen neki se családja, bárkije, fő, hogy az ő kincses öröksége, a Rákóczi-uradalmak, várak, földek, egyebek, egytől egyig az Orsolyákat gazdagítsák. Ez az egy gondjuk van! Semmi, hogy élő-elevenen fektessék kriptába mind a két Rákóczi-gyermeket! (folytatjuk)

A vizsgálóbíró azt mondta a jegyzőnek:

— Küldje be a vádlottat, aztán hagyjon magunkra. Többre mehetek vele, ha négyszemközt vallatom.

A vizsgálóbíró neve: Dr. BN 37. BN 37 különben vörös hajú, fehér bőrű, érdekes arcú nő. Igen jó növésű, ami természetes is, mert hibás vagy gyenge szervezetű emberek tenyésztését az orvosi tanács nem engedélyezi.

Midőn egy pillanatra leteszi szemüvegét, hogy megpihentesse a sok olvasástól fáradt szemét, kitűnik, hogy nemcsak a termete, de a szeme is szép.

A vizsgálati fogoly belép.

Fizikuma szempontjából igen sikerült emberpéldány. Azonban nyugtalan tekintetében, de főleg kapkodó modorában van valami, ami arra enged következtetni, hogy szellemi nevelése kevésbé sikerült.

Dr. BN 37 ismerte ezt a típust. Visszaütés a barbárkorba, egyike a kultúrképteleneknek, akik semmiképpen sem tudnak beleilleszkedni a modern világrendbe, és azt hiszik, minden kőfal arra való, hogy fejjel menjenek neki.

A vizsgálóbíró hivatalos arccal lapozgatott írásaiban.

— Ha nem csalódom, az ön neve 13 XX? — kérdezte.

A fogoly elmosolyodott.

— Valóban nem csalódik, édes szívem.

A bíró hidegen mérte végig.

— Az én intellektuális minősítésem különb, mint az öné, tehát hagyja ezt a hülye megszólítást, ön nem az édes szive, hanem a bírája előtt áll.

— Rendben van — szólt békülékenyen a fogoly. — A fő az, hogy nem csalódik, tiszteletre méltó BN 37, én ugyanaz az XX vagyok, aki magát tavaly megcsókolta a tárgyalóteremben, és akit hatóság elleni erőszak címén három hónapra becsuktak.

— Reményiem, a három hónapot arra használta, hogy elmélkedjék azon, amit tett.

— Elmélkedtem, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy három hónap egyáltalában nem sok a maga csókjáért. És ha most megint háromhónapi szabadságot vehetnék magamnak . . .

BN a csöngettyű gombja után nyúlt.

— Ha nem fogja nekem megadni azt a tiszteletet, amely megillet, akkor az őrség jelenlétében folytatom a kihallgatást.

A fenyegetés hatással volt a fogolyra.

— Csak azt ne! Az őrök ronda vénasszonyok, némelyik bajuszos is.

A vizsgálóbíró vállat vont.

— Jellemző önre nézve a szertelen fontosság, melyet az emberek külsejének tulajdonit. Hanem térjünk a tárgyra, 13 XX! A rendőrség jelentése szerint ön tegnapelőtt, azaz 1987. évi május 5-én, előre megfontolt szándékkal elpusztította a Szépművészeti Múzeum egyik remekművét, Leonardo da Vinci Antinous című festményét. Késsel kivágta a képet a keretből, darabokra tépte, földre dobta, és lábbal tiporta.

— Szóról szóra így történt, édes BN 37!

— Midőn letartóztatták, ön több ízben azt kiáltotta:

„Választójogot a férfiaknak!’’

— Igenis, azt ordítottam. Hozzátehetem, hogy egy felsőbb leányiskola növendékei, akik akkor éppen a képtárban jártak, megtámadtak, és meg akartak lincselni.

— Sajnálatos kihágás — mondta a vizsgálóbíró —, bár emberileg érthető. De menjünk tovább! önnek cinkostársai is voltak, akik meg akarták szöktetni a merénylet után. A rendőrség' jelentése szerint aeroplón keringett a múzeum körül. Csak akkor menekült el, midőn már közeledtek a légi cirkálók.

A fogoly elmosolyodott.

— Maga most azt akarja, hogy eláruljam a barátaimat? — kérdezte.

A vizsgálóbíró legyintett a kezével.

— ön az úgynevezett lovagi típus képviselője, és azt, amit ön barátságnak nevez, többre becsüli a közérdeknél.

— Igaza van — szólt a fogoly. — A közérdek tőlem tótágast állhat, esetleg cigánykerekeket hányhat.

— A merénylet mellékkörülményeiből arra kell következtetnem, hogy ön tagja annak a politikai frakciónak, melyet a Férfi Liga harcias szárnyának szokás nevezni, önök azt reményük, hogy terrorisztikus föllépésükkel megfélemlítik a közvéleményt.

XX úr arcát elfutotta a pír. A szemében pedig fanatikus tűz lobogott. Az a tűz, amelyet dr. BN jól ismert, hiszen máskor is akadt már dolga szüfrazsettekkel.

— önök, tisztelt hölgyek — kiáltott a vizsgálati fogoly —, önök nagyon tévednek, ha azt reményük, hogy börtönbüntetésekkel elnémíthatnak minket! Harcolni, rombolni és gyújtogatni fogunk mindaddig, míg a fér-