Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-05 / 32. szám
Ádám Attiláné rimaszombati (Rim. Sobota) olvasónk felvétele Családi (fotó-)kör pályázatunkra érkezett. Illetlen kérdések? Harminchárom éves, háromgyermekes anya vagyok. Gyermekeim 12—11—6 évesek. Engem a szüleim úgy neveltek, ahogyan őket a nagyszüléim. Ösztönösen, a vallás parancsolatai és a szülői érzés, a falunkban élő szokások szerint. Emlékszem, nyolcéves lehettem, és elvesztettem a babámat. Kétségbeesve kerestem és azt mondogattam, hogy elvitte az ördög, hát adja viszsza. Ez a nevelés feltétlen engedelmességet követelt és kétszínűségre szoktatott, amit később is nehezen tudtunk levetkőzni. Az élet hozott magával mindent, amit a szülői nevelés nem tudott megadni. Nálunk falun nem volt ritkaság, sajnos ma is előfordul, hogy tizenhat-tizenhét éves lányok is férjhez mennek, mert „muszáj“. Mély megdöbbenéssel olvasom, hogy némelyik szülőnek milyen elutasító a véleménye a gyermekek őszinte nevelését illetően. Milyen nehéz az ilyen gyermekek sorsa, akik az iskolában materialista nevelést kapnak, otthon idealistát — a szülők butasága miatt kénytelenek kétszínű emberré, képmutatóvá Válni. Mert valamelyik nézetet elfogadják, a másikkal csak színlelik az egyetértést. Szerény véleményem szerint a gyermekek felvilágosítását már kicsi korukban el kell kezdeni, értelmi szintjüknek megfelelően. Ök már az atomkorban nőnek fel, számukra a vallási nevelés elveszti érvényét. Tehát korszerű nevelési módszerekkel kell formálni személyiségüket. Ehhez nem elég az iskola, a szülőnek is céltudatosan kell nevelnie, nem ösztönösen. Elsősorban olyan őszinte kapcsolatot kell gyermekével kialakítani, hogy a fiatal bizalmába fogadja szüleit, akkor a tilalmak helyet a megelőző felvilágosítás, tanácsadás módszerével hathatnak gyermekükre. Ami a szexuális felvilágosítást illeti, sokan talán azt hiszik, arról van szó, hogy a szülő azt mondja el fiának, lányának — mit hogyan csináljon. Ez tévedés! Ez csak egy része a lényeges mondanivalónknak. Felelősségre kell nevelnünk elsősorban, arról beszélni, hogy minden fiú és lány felelős tetteiért, partnerkapcsolatok esetén a másik emberért ; úgy kell élnie, kapcsolatait alakítania, vállalnia, hogy ne tegye tönkre általa, vele a másik ember életét. Talán, ha minden szülő így nevelne, kevesebb lenne az apa nélkül felnövő gyermek, a korai abortusz, a szerencsétlen házasság. Jó lenne, ha minden szülő tudatosítaná, hogy a hibák többnyire a gyökerekből erednek — tehát a fiatalok hibáiért az övék a felelősség. ZAHOREC ANNA, Ipolyság (Sahy) Bár'én még fiatal vagyok, a gyermekeim kicsik, ilyen probléma akad nálunk is. ötéves kislányomat is érdekli, hogyan született ő vagy a kisöccse és a többi gyerek. Fölöslegesnek tartom, hogy hazudjak neki, mert idővel úgyis rájön, hogy nem mondtam igazat, s talán csalódna bennem, ez mindkettőnknek kellemetlen volna. Megvásároltam a Sehány éves kislány valamint a Gólya hozza? című könyvet, ezek segítségével egyelőre annyit megmagyaráztam neki, amennyi érdekelte. így nyugodt vagyok, és nem félek attól az időtől, amikor komolyabb kérdésekre is felelnem kell. Elég szakirodalom áll rendelkezésünkre, hogy eligazodjunk ezekben a kérdésekben. Szerintem helytelen a fiatalokat ezektől a kérdésektől elzárni, mert minden egészséges emberben él a kíváncsiság, és ismereteit esetleg helytelen módon és titokban gyarapítja. Ez pedig valóban a tanulás rovására mehet serdülőkorban. Ezért kiskorától kezdve lépésről lépésre ismerje meg az emberi testet, annak funkcióit, idővel pedig a szexualitást, a családalapítás felelősségét. Legyen ez számára természetes, ne pedig valami misztikus ködbe burkolt hétpecsétes titok. Köszönöm figyelmüket. Nagyon helyeslem az ilyen és ehhez hasonló vitákat, hiszen az újság arra hivatott, hogy a tömegeket tájékoztassa és nevelje! Kérem, ha levemet közlésre érdemesítik, elégedjenek meg monogramom közlésével, mert az én környezetemben sem értenek még nevelési elveimmel nagyon sokan egyet. J. E. Érsekújvár (Nővé Zámky) Érdeklődéssel olvasom a különféle véleményeket az Illetlen kérdések című vitában. Rá is fér a szülőkre, hogy legalább valahol megmondják nekik a magukét, mert a mai fiatalok tényleg nagyon furcsa helyzetben vannak. A szülők egyáltalán nem bíznak bennük. Az iskola normálisnak tartja, hogy közös kirándulásokat, táborozásokat, nyári brigádokat szervez. Együtt ülünk az iskolapadban, együtt játszunk, vitatkozunk, táncolunk, marháskodunk, dolgozunk. De ez még nem jelenti azt, hogy boldog-boldogtalannal összefekszünk, ha nincs rajtunk a szülők szeme. Hol voltál? Kivel? Miért nem értél haza pontosan (nyolcra, kilencre, tízre)? Mintha éppen egy órán. fél órán múlna az ember tisztessége, mintha a baráti puszi, amit egymásnak adunk, azt jelentené, hogy k... az ember lánya! Hát ilyenek a mai szülők nézetei. Aztán olyasmit vernek a fejünkhöz, hogy bezzeg az ő idejükben, amikor még a tízparancsolatot komolyan vették, akkor így meg úgy volt. Meg hogy máma mennyi az abortusz! Hogy akkor mennyi volt az „angyalcsináló'1, meg a „meghűléstől“ elpusztult fiatalasszony, arról nem „illik“ beszélni! Nagyon álszent erkölcs volt az övék! Fáj nekik az őszinteségünk. Inkább hallgatni — akkor minden rendben van?... Csak mondják meg nekik, mi nem akarunk hazugságban élni! Mi örülni akarunk. És vagyunk olyan erkölcsösek, mint ők voltak a mi korunkban! Kérem, a nevem ne írják ki, mert többé haza sem mehetnék, ha a szüleim elolvasnák ezt a levelet. G. K.. Kassa (Koíice) KEDVES OLVASÓINK! Kérjük, ha vitánkhoz hozzá kívánnak szólni. levelüket a lapunk megjelenésétől számított tíz napon belül küldjék el szerkesztőségünkbe, mert vitánk összegezése után, szeptemberben indítjuk új sorozatunkat, amelynek összeállítását a vitánkba érkező vélemények határozzák majd meg. A borítékra írják rá vitánk címét: „Illetlen kérdések?“. „Kétség és bizonytalanság“ jeligére „Harmincnyolc éves vagyok, öt évvel ezelőtt özvegyen maradtam három kisgyerekemmel, akik most kilenc, nyolc és öt évesek. Nagyon nehéz volt megszoknom az önállóságot. de ma már rendezett körülmények között élünk. Bár betanított munkásnőként dolgozom, és nincs valami fényes fizetésem, jó beosztással megvagyunk; a lakásunk is megfelelő, háromszobás szövetkezeti. Az utóbbi évben azonban egyre jobban gyötrődtem, hogy a gyerekek apa nélkül nőnek föl, és én is mind nyomasztóbbnak éreztem a magányosságot. Rokonaink nincsenek, egy családfenntartó dolgozó nőnek nemigen van lehetősége és ideje szórakozásra, baráti kör kialakítására. így én is az apróhirdetéshez folyamodtam. Ezen az úton megismerkedtem egy negyvenéves .férfival. Megtetszett, nem utolsósorban azért, mert nem akart mindjárt „ajtóstól rontani a házba“. Egy-két hétig kettesben találkoztunk, aztán meghívtam, hogy a gyerekek is megismerhessék. Apró figyelmességekkel kedveskedett, keresetlen, baráti hangot ütött meg a gyerekeimmel, sokat sétáltunk együtt, hétvégeken kirándultunk, a moziba mentünk, otthon tévéztünk. Ügy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, így semmi akadályát nem láttam, hogy hozzánk költözzék. Azóta minden megváltozott! Vége lett a sétáknak, a közös programoknak, a figyelmességnek, és annak ellenére, hogy nagyon szépen keres, mindössze havi háromszáz koronával járul hozzá a kosztpénzhez, a lakbérhez egy fillérrel sem. Ha hazajön a munkából, lefekszik „pihenni“, este nem nézhetünk tévét, mert öt zavarja a „sok fölösleges hülyeség“, állandóan csak keresztrejtvényt fejt, vasárnap sem jön velünk sehova. A két nagyobbik fiam nem a legjobb tanuló, de ö most egyszerre mintatanulókat akar belőlük faragni. Néha éjfélig is gyötri őket, a gyerekek szinte rettegnek tőle, s ha szólok, rám kiabál, hogy menjek ki a konyhába, ott azt csinálhatok, amit akarok. Házasságról hallani sem akar, azt mondja, nem vagyunk már fiatalok. Talán mégis jó lenne, ha összeházasodnánk, mert nem tudom, van-e így értelme ennek az egésznek?“ Azért idéztem ilyen hosszan a leveléből, mert válaszolni csak nagyon röviden fogok. Én ehhez a férfihez nemhogy feleségül akarnék menni, hanem minél előbb kitenném a szűrét a házamból, hogy soha többé oda be ne tegye a lábút. Most már teljesen mellékes, hogy ön volt olyan elvakult, hogy nem vette észre, kivel van dolga, vagy ö férkőzött agyafúrtan és céltudatosan az önök bizalmába. Tény, hogy befészkelte magát egy keserves gürcöléssel kiépített, kellemes, meleg otthonba, aminek javait csupán élvezni óhajtja, ám gyarapítani nem. Megjósolhatom, hogyha még két-három évig „kétség és bizonytalanság“ közepette megtűri, két tizenéves serdülő fia szökik majd meg ebből az „otthonból“. Kedves olvasónk, ne töprengjen, hanem cselekedjen. minél előbb. SJf - Szeretettel üdvözli