Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-16 / 3. szám

DUBA GYULA

Prósza, biracs és más finomságok

Nem tartozom sem a nagyevők, sem az ínyencek közé, a gyomrom és étvágyam diákmenzónkon és üzemi konyhák étkein nevelődött. Úgy tudom magamról, hogy ételek terén igénytelen vagyok, reggelizni ritkán van időm, s az ebédek és vacsorák ugyan erőt adnak, de bármily finomak voltak is, azonnal megfeledkezem róluk. Főzni is csak teát tudok. (Meg forralt bort néhanapján.) Ezért érthetően elgondolkoztatott, amikor a Nő szerkesztősége felkért, hogy írjak valamit gyerekkorom vagy későbbi éveim ínyencségeiről, anyám, nagyanyám — esetleg feleségem — főztjeiről, finom falatokról és receptekről, talán még szakács - mesterfogásokról is. Amikor egyetlen mesterfogást sem tudok. Katonaságnál egy őrség alkalmából egyetlen nyers tojást is kaptunk a szárazkoszthoz, rántottét akartam belőle készíteni, de ahogy feltörtem a tojást, a sárgája a csajka helyett a tűzbe hullott és porrá égett. Ilyen tapasztalatok és élmények után hát gondolkozni kezdtem, hogyan váltsam be könnyelmű ígéretemet.

S ahogy gondolkodni kezdetem, emlékezetem mélyéről váratlanul felmerültek a régen elfeledett ízek, színek és illatok, eltűnt ételek, sőt ínyencségek árnyképei. Mindjárt az első: repedezett héjú, tenyérnyi, sárga, pogácsaszerű sült tészta; prósza, mondja a nagyanyám és nyújtja felém. (Négy-ötéves lehettem.) A prósza langymeleg, frissen sült, puha, illatos és édeskés ízű, kukoricalisztből készült, kis cipő. „Kukorica, édes máié...“ mondja a dűl, de bizony az én gyerekkori prószám nem máié volt, abban bizonyos vagyok, de akkor mi lehetett. Hiába töröm a fejem, itt már csak a Pallas Nagy lexikona segíthet! Meg is találom először benne ezt a címszót: „Máié; forrázott kukoricalisztből készített, lepényforma sütemény, melyhez hasonlít a zsírral és tejjel készített, cipó alakra szakasztott görhe“. Eddig a lexikon tudománya, csakhót az én prószám nem lepény volt, de talán a görhe... A prószónál viszont azt mondja a Pallas, hogy: „Lásd LevelensüK". Nézzük hót a címszót: „Levelensült: lepényféle vékony sütemény, mélyet káposztaleveleken szokták a kemencébe vetni s úgy megsütni, ilyen a tejjel kukoricalisztből csinált görhe v. görhöcs, a Dunán túl: prósza." Hát megvan az én prószám mégis, s még az is kiderült róla, hogy nem pogácsa volt az, ahogy én képzeltem, hanem sütemény, parosztgyerekek csemegéje, vendég kínálására alkalmas finomság. S amikor ezen elmélkedtem, már tolakodott is elő a messzi múltból a másik ínyencség, amely koratavasszal árasztotta el édes ízekkel a gyerekérzékeket; a biracs. De ebben az ügyben már a Fallas sem tudott segíteni, nem ismeri a biracsot, hát magamnak kell elmondani róla annyit, amennyit tudok. Mindenekelőtt azt, hogy kemencében , sütötték s mégsem tészta volt, hanem vastag „bőrrel" bevont pépes étel, talán részben a pudinghoz hasonlítható. Készítéséről ennyit tudok: Hurkamosó teknőben búzát csíráztattak, s amikor a csírák dúsan befedték a barna magvakat, az egészet megőrölték vagy összetörték, úgy emlékszem, hogy fehéres-sárga pép lett belőle. Ezt serpenyőkbe, kalácssütő cserépformákba - szív és virág alakú babakalácsot süttötek máskor bennünk -, vagy sütővasakba tették és kemencében megsütötték. Az étel a felső „bőr" alatt aranysárga és mézédes volt, ahogy a cserépedények mélyére ástunk benne, a mélyedésben rövid időn belül édes nedv gyűlt össze, a biracs leve.

Tavaszi csemege volt a biracs, míg a sült tök vagy a sült krumpli ősz végén és tél elején töltötte meg illattal a meleg szobát. A tök kukoricatörés idején játékszer volt, vége-hosszat görgettük a kertben a nagy sárga tököket, melyekből vicsorgó töklámpásokat is készítettünk, de sok óriási, paradicsomra emlékeztető, zcldesszürke „úri tök" is szórakoztatott, míg apám fel nem rakta őket a juhakol ferde cseréptetőiére, hogy beérjenek. Az volt a finom közülük, amelyiknek a húsa sütés után nem volt szálkás, hanem emlős, mint a sült gesztenye, de sokkal édesebb.

Anyám mór „civilizáltabb" finomságokkal kínált, nem holmi prószát, hanem „igazi" süteményeket sütött. Sütött ő kalácsot is, túrósat, mákosat, lekvárosat, vagy „puszta" bodakot, „hajtványt" vagy négy szélen összecsípettet, s néha túrós lepényt, de vendégmarasztaló szenzációi a sütemények voltak, s azokból is két fajta, melyek most az emlékezés délibábjában úgy derengenek fel előttem, mint egy-egy jelenés. (Pedig a mai cukrászdái bőség korában bizony egyszerű süteményeknek tűnnének.) Az emlékem annyi róluk, hogy piskótatésztóból lehettek, az egyik vaníliával a másik kakaóval ízesítve és színezve, pléhben megsütve, megcukrozva, kis téglalapokra vágva, úgy ültek a süteményestálón sárgán és barnán, mint a földi élvezetek apró téglái, melyekből az emberi gyönyörűségek várát lehet felépíteni.

flUD

SZAKACSKONYVEBE

De anyám derelyéjéröl is szólnom kell. (A faluban „didellé-nek" mondják, s ezért egyedül az otthoniak felelősek; sokszor megállapítottam mór, hogy mindent másképp mondanak, mint másfelé. De erről más alkalommal!) Tehát a didelle. Túrós, mákos, esetleg diós. Nagyon szerettem, de ennél a készítés módja is megragadott. Elnéztem, ahogy anyám vékony, kerek lappá nyújtja a tésztát, majd pontosan a közepén összehajtja. hogy a két félkör fedje egymást, s újra kiegyenesíti. Aztán a lap egyik felére, a felezővonalon alulra apró pöttyökbe rakja a lekvárt, mintha katonák sorakoznának egyenes, fegyelmezett sorokban, somikor felsorakoztak, anyám a tészta másik felét rájuk hajtotta, és letakarta őket. Akkor következett a réz derelyeszaggató: cizellált vékony kar két végén réz fogaskerekek. S olyan pontosan vágják el a katonák sorait egymástól, először egyenes hosszanti, majd keresztvágásokkal, hogy végül minden elrejtett lekvárkatonácska egy önálló szigeten őiködik a tészta belsejében, s még csak ki sem szabadulhat onnan, kimenőre sem mehet, mert a szaggató fogaskereke összepréselte á derelye szélét. Már csak ki kell főzni!

Itt most meg kell állni a felsorolásban, mert kiderült, hogy eddig csupa édességről, csemegéről, finomságról esett szó. Ezek bizony a gyerekkor emlékei, hát - kérdezhetnék -, hol maradtak a savanyú bablevesek. melyekben füstölt kolbász vagy oldalas úszkált, hol az aszaltszilvaleves, a disznótoros pecsenyék és a káposztaleves, amely a disznótor fénypontja volt, vagy a menükezdő húsleves, mely fontos, hogy erős legyen? S hol a rántott krumplilevesek, melyekbe a mezőn kukoricakapáláskor - a nagy fehér tál a kör közepére téve - szemtelen, öhgyilkos szöcskék ugrottak, hogy kanállal kellett kihalászni őket?

Lám, a gyerek az édességekért lelkesedett. A diákmenzák és üzemi konyhák, a katonaszakács kondérjai nem szoktatták igényes és komolyabb falatokra. A „felnőtt" ételek ízére és illatára azóta ügyel fokozottabban, mióta családot alapított és a gáztűzhely mellett feleségét figyelheti, aki mindent kitűnően főz. Levest. húst, édességet, elő- és utóételt egyaránt. Vendégek sora bizonyíthatná, hogy ez így igaz. Egy dologról azonban külön szólni kell: a tortáiról, öreg papírokról, régi - anyai - írással irt szövegekből lesi el a titkukat, egyedül méri hozzá az adagokat, keverőgéppel - mixerrel - sem szívesen keveri, talán az íróra bízza néhanapján, hogy kézzel keverheti a nyers tésztát, de a krémhez ő sem jut hozzá, csak ha már tortán díszeleg. Igen, a torták... Lám a prósza korszaka óta majd öt évtized telt el, s íme: újra az édességeknél vagyunk.

/

>\

Dl

Egyre több évzáró taggyűlésről, év végi számvetésről, új tervekről beszámoló levél érkezik rovatunkba, melyek nőszervezeteink eredményes tevékenységét dicsérik. HANULIAK JÚLIA a nyárasdi (Topofníky) nőszervezet 1979. évi tevékenységéről és az évzáró taggyűlésről küldött tudósítást: „Alapszervezetünk december 12-én tartott gyűlésén Németh Jolán megnyitója után a járási bizottság küldötte, Horváth Márta ismertette a Csehszlovák Nőszövetség kongresszusának határozatait, az elkövetkező időszak feladatait, majd Kocsis Ilona számolt be az 1979. évi tervteljesítésről. Az év folyamán rendezett-szervezett kisebb-nagyobb akciók szinte feledésbe merültek, mindennapi gondjaink közt kevesen tartották számon, mikor, mit csináltak. Ezért is volt jó újra és egyszerre áttekinteni egész évi munkánkat. Hogy csak néhányat említsek, a nemzetközi gyermekévben és a

gyermeknapon 500 gyereket ajándékozott meg szervezetünk, felavattuk az 1978-ban született gyermekek rózsakertjét, a pionírszervezet megalakulásának 30. évfordulója alkalmából köszöntöttük és vendégül láttuk a legaktívabb pajtásokat; 29 magányosan élő idős embert látogattunk és ajándékoztunk meg; 180 hetven éven fölüli nyugdíjasnak rendeztünk ünnepi összejövetelt, melyen az alapiskola tanulói kultúrműsorral szerepeltek; meglátogattuk falunk legidősebb polgárát, Dömény Zsófi nénit. Az ünnepeltek gondosan készített tablója a hnb épületének bejáratánál is őrzi ezeket az eseményeket. A helyi népkönyvtár vezetője. Csicsay Mária és az olvasókör tagjai sikeres író-olvasó találkozót rendeztek Dénes Györggyel. A nőszervezet Rócz Olivér „Megtudtam, hogy élsz“ című könyvével kedveskedett az önkéntes véradásba bekapcsolódó asszonyoknak. Természetesen ezek az akciók a helyi tömegszervezetek támogatósával és segítségével valósultak meg.

Az 1980. évi munkatervet Német Lenke ismertette. A hazánk felszabadulásának 35. évfordulója jegyében tett kötelezettségvállalásokon kívül minden hónapra terveztünk egy-két érdekes akciót. Többek között: az Olvasómozgalom megszervezését, fiataloknak a Kis családi iskolát, a SZISZ alapszervezettel együtt működve sütő-főző tanfolyamot, szociális otthon meglátogatását, képviselőnőkkel való beszélgetést. Az évzáró gyűlés vitájában Dömény Mária kongresszusi tapasztalatairól beszélt, Kubik Béla, a pártszervezet elnöke pedig a falufejlesztésbe való bekapcsolódásról.

A gyűlést Kocsis Ilona bizakodó ígérete zárta: Az igényes munkaterv nem marad csak terv, mert munkára szükség van, figyelnek ránk, segítenek nekünk, hogy egy év múlva még eredményesebb évzáró számvetésnek örülhessünk. Ez után, rendhagyó szórakoztató programként „Az ünnepi sültkrumpli" című szovjet filmet láthattuk."

SZARAZ MARIA párkányi (Stúrovo) levélírónk a nemzetközi gyermekév tapasztalatait összesíti. „A kulturális rendezvények, kiállítások, közös kirándulások, előadások öröme legszebb emlékeink közé tartoznak. A nőszervezet éneklőcsoportjának és az alapiskola tanulóinak közös műsora ezek közt is a legemlékezetesebb. Kötelezettségvállalásunkat teljesítettük, gyermekintézmények, játszóterek igazolják törekvéseinket, s azok a láthatatlan eredmények, amelyek gyermekeink nyugodt, boldog életének biztosításáért, a velük való foglalkozás közben szülöttek."

PLAVEC PÁL levelében az érsekújvári (Nővé Zámky) járásban működő szakszervezeti nőbizottságok feladatairól, küldetéséről ír a közelmúltban megtartott járási tanácskozás kapcsán. „A nőbizottságok létrehozása tovább szélesítette a szakszervezet hatáskörét, lehetővé tette, hogy a zömében nőket foglalkoztató üzemekben, vállalatokban rugalmasabban, körültekintőbben oldják meg a dolgozó nők problémáit, több beleszólásuk legyen az őket is érintő döntésekbe, üzemi konyhák, üzemi bölcsődék, óvodák, bevásárlóközpontok létesítéséért emelhessenek szót; hogy hatékonyabb politikai nevelőmunkót fejthessenek ki a dolgozó nők közt."