Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-06-10 / 24. szám

KERTÉSZ ERZSÉBET

vilpi;i

DOKTORÄSSZOttY

Édesapja nagyon elszomorodott ezekre a szavakra, és a fiát okolta, csakis a fiát. Nem úgy a felesége. Asszonyi szemével ő még hamarabb meglátta Vilma megkeskenyedett, fehér arcán, időnként megrebbenő tekintetén, hogy a házasság nem sikerült. És ezt Vilmának rótta fel bűnül. Úgy érezte, nem tudja lekötni fiát, csakis magára gondol, a saját szórakozásaira, saját örömeire. Hogy miféle szórakozásai lehettek Vasadon, az elhagyott pusztán, arra már nem gondolt idősebb Szilassyné. s várta, összeszorított ajakkal várta, hogy Vilma panaszkodjon. Akkor majd ... akkor majd megmondja a menyének, akit hozomány nélkül vett el a megye első családjából való vagyonos Szilassy György, hogy a .házasság nem rózsaágy”!

De Vilma nem panaszkodott. Igyekezett mindig mosolygó arcot mutatni, ha anyósa ránézett, s igyekezett ugyanúgy élni, mint menyasszony korában. Délelőttönként kinézett a konyhába, megkérdezte: nincs-e szükség segítségre, de a szakácsnő erélyesen visszaparancsolta azzal, hogy ilyenkor árt a konyha gőze, vagy esetleg megégeti a kezét. Csak maradjon benn, a jó melegben, kötögessen, hímezzen, de azt se nagyon sokat, nehogy megfájduljon a szeme vagy a háta. Vilma csodálkozva fátta, hogy a személyzet mennyi szeretettel veszi körül; sokkal több gyengédséget és figyelmet kapott tőlük, mint a rokonoktól.

Februárban tartották Fruzsina esküvőjét. Vilma csak az ebéden vett részt, utána visszavonult szobájába; nem bírta sem az erős dohányfüstöt, sem a hangos kurjantozást meg a bor szagát. Szilassyné most az egyszer úgy találta, helyesen viselkedik a menye, ilyenkor már nem illik társaságban mutatkozni.

Egy héttel a lakodalom után megszületett a legifjabb Szilassy György. Vilma szerette volna, ha orvost hívnak, de anyósa kijelentette, hogy a nagykátai bábaasszony ügyesebb sok orvosnál. György nem volt otthon, amikor a tudás asszonyságot hívatni kellett, az inast küldték be lovon érte, aztán a kaszinó elé siettek, hogy Szilassy kocsiján kimenjenek Pándra. Csakhogy nem találták ott a kocsit, mert Szilassy György ez alkalommal nem a kaszinóban kártyázott. Az inas értelmes ember volt, ismerte a gazdáját, kocsit bérelt a bábának, ő pedig Marsapusztára ügetett. Sejtette: ott találja az urát.

Igaza volt, György valóban Marsapusztán volt. Házassága előtt gyakran járt Katalin bárónőhöz, s mióta visszaköltöztek Pándra, hetenként kijárt a már nem

fiatal, de még mindig szép aszszonyhoz. Amikor meglátta az inast, elkomorodott, de szótlanul felállt, s menni készült. Csak magában nyomott el egy cifra káromkodást, amikor elbúcsúzott.

A négy és fél kilós apróság olyan gyorsan megszületett, hogy a bába szinte sértve érezte magát. Megszokta, hogy úriasszonyoknál nagy szükség van bölcs nyugalmára, türelemre intésére, szerette, ha a folyosón izgatott férjek topogtak, s minden alkalommal, amikor érdeklődnek a feleségük állapota iránt, egy-egy aranyat nyomnak a markába. Itt még az úr sem volt otthon, a fiatalasszony egy cseppet sem jajgatott, olyan gyorsan szült, mint valami parasztasszony.

— Tulajdonképpen rám nem is volt szükség — jelentette ki, amikor már megfürösztötte a kisfiút. De aztán megenyhült, mert a fürdővízben egy arany tízforintost talált, idősebb Szilassy György csempészte oda. Addigra már ifjabb Szilassy György is hazaérkezett, apja szemrehányó pillantására nem felelt, de amikor anyjának kezet csókolt, s az tréfásan meghúzta a fülét, zavartan elmosolyodott. Aztán bement Vilmához. szertartásosan megcsókolta a kezét, és egy briliáns karkötőt csatolt a karjára.

Vilma kimerültén és nagyon boldoqan mosolygott férjére.

— Nézze meg, milyen szép! — suttogta. — Sokkal szebb, mint más csecsemő.

György csak egy futó pillantást vetett a bölcsőben fekvő vörös arcú kis jószágra, és udvariasan igent mondott. Aztán leült egy székre, és azon töprengett, hogy mit is illene mondani. Úgy rémlett, hogy ilyenkor boldognak kellene éreznie magát, hálával és alázattal tekinteni a feleségére, aki gyermekkel ajándékozta meg. Elnézte a sápadt, karikás szemű teremtést, s hála és alázat helyett valami sajnálatfélét érzett iránta. De akárhogy erőlködött, az apai szeretetet nem tudta magában felfedezni. Többször elismételte önmagában, hogy most már apa, gyermeke van, és várt. Várta, hogy egyszerre megtelik valami nagy, boldogító érzéssel, ehelyett türelmetlen volt. lehangolt, zavarodott, és lelke mélyén nagyon szégyellte magát.

Végül felállt, odament a bölcsőhöz, és figyelmesen nézte a csecsemő ráncos képét, merev szemét és cserepes száját.

— Igen, nagyon szép! — ismételte kevés meggyőződéssel. Aztán Vilmához fordult: - Hogy érzi magát, drágám? Nagyon ... nagyon sokat... — megakadt, nem merte megkérdezni, hogy sokat szenvedett-e.

Vilma azonban megértette, és

végtelenül hálás volt ezért a ki nem mondott kérdésért.

— Ó, nem, nem... — mondta kicsit szégyellősen — és olyan nagyon-nagyon boldog vagyok. Ugye, amint elmúlik a tél, visszamegyünk Vasadra?

— Vissza akar menni? De hát nem könnyebb itt magának? És én is jobban tudok a gazdasággal törődni. Azt hiszem, nincs sok értelme, hogy visszamenjünk.

— Ahogy gondolja, György — felelte Vilma —, de nem tudom, nem zavarja-e majd szüleit a kisgyerek.

— Ugyan, miért zavarná? Bizonyára nagyon jó gyerek lesz — mondta György kényszeredetten.

Szilassyné dugta be a fejét.

— György fiam, kimented Vilmát — mondta parancsoló hangon —, magára kell hagynod! Majd a második, harmadik gyerek után megtanulod, hogyan kell egy újdonsült apának viselkednie!

György hálós volt édesanyjának, hogy kihívta a szobából, úgysem tudott volna mit beszélni. Titokban nagyon haragudott magára, hogy sohasem találja meg a megfelelő szavakat, sohasem tud a feleségének néhány kedves szót mondani. Igaz, gyönyörű ékszert vett. Kár, hogy Vilma nem szereti az ékszereket. Bezzeg Katalin hogy örült volna neki ...

Vilma nem értette, hogy miért kell dajkát fogadni a fia mellé, amikor ő is szoptathatta volna. Vilma megkérdezte anyósától, hogy nem szoptathatná-e ő a fiát Szilassyné lesújtó pillantást vetett menyére, és kijelentette: családjukban még nem fordult elő. hogy bárki is ilyent tett volna. És úgy tudja, hogy a Hugonnai családban sem dívott ez a szokás. Vilma így kénytelen volt beletörődni, hogy elvették tőle a kisfiút. Mert Zsuzsanna, az örökké daloló, széles jókedvű Zsuzsanna nemcsak szoptatta, hanem ringatta, fürösztötte, tisztába tette a kis Györgyöt. Vilma pedig tétlenségre volt kárhoztatva.

Ott ült díszes selyempongyolájóban a tágas szalonban, a karosszékét még külön kipámázták, lába alá kis zsámolyt raktak, így fogadta a vendégeket. Mert vendég akadt elég.

Vilma hát elhallgatott. Olt tovább a karosszékben, s úgy érezte, hogy lassanként minden tagja megmerevedik. Olvasni nem tudott, vagy vendégek zavarták, vagy Fruzsina vette ki kezéből a könyvet, s valami divatlapon lelkendezett, vagy valami .érdekes" kolozsvári történetet mesélt. A zongorához nem ülhetett le. azt mondták, nem szabad a hátát erőltetnie. Eltűnődve ült a „kismama "-karosszékben, és azon töprengett, kihez forduljon segítségért. Hiszen ha sokáig ezt az életmódot kell folytatnia, megőrül. Még tizenkilenc éves sincsen, és tétlenségre kárhoztatták, szántszándékkal vesznek el tőle mindent, ami örömet szerezne.Miért szült gyermeket, ha még a kezébe sem veheti, miért nem engedik sétálni, amikor erősnek, egészségesnek érzi magát? Györgynek a múltkor említette, hogy nem bírja már ezt a tehetetlen életmódot, de György csak legyintett, és oda sem figyelt a szavára.

(folytatjuk)

nappaliban énekelni kezdett a beszélőóra: Tik-tak, tik-tak, hét óra, ébredjetek szép szóra! — mintha attól félne, hogy senki sem ébred. A ház üresen állt a reggelben. Az óra tiktakolt, és újra ismételte a szavakat a nagy ürességnek. A negyed nyolcat veri, készen áll a reggeli ...

A konyhában a tűzhely sziszegett és sóhajtozott, és forró belsejéből kitálalt nyolc szelet tökéletesen barna pirítós kenyeret, nyolc tükörtojást, tizenhat szelet szalonnát, két kávét és két pohár hideg tejet.

— Ma 2026. augusztus 4-e van — mondta egy másik hang a konyha mennyezetéről — Allendale városában, Kaliforniában. — Háromszor ismételte a dátumot, hogy meg lehessen jegyezni. — Ma van Mr. Featherstone születésnapja és Tilita házassági évfordulója. Esedékes a biztosítás, a víz-, a gáz- és a villanyszámla.

Valahol a falban relék kattantak, memóriaegységek futottak elektromos szemek előtt.

Tik-tak, tik-tak, nyolc óra, figyeljetek a szóra, mindenkinek járjon lába, munkahelyre, iskolába, tik-tak, tik-tak, nyolc óra...

De nem csapódtak az ajtók, a szőnyegek nem nyelték el gumisarkok puha lépteit. Kint esett az eső. Az időmondó doboz a külső ajtón nyugodtan énekelte: Eső, eső el nem állt, esernyő kell és kabát... Es az eső visszhangosan kopogott az üres házon.

Kint harang kondult a garázsban, a garázsajtó felemelkedett, és feltárta a várakozó kocsit. Hosszú várakozás után az ajtó ismét becsukódott.

Fél kilencre a tükörtojás összezsugorodott, és a pirítós kenyér olyan lett, mint a kő. Egy alumínium kar egy kagylóba söpörte az egészet, forró víz zúdult rá, lemosta egy fémgaraton, ott felaprózódott és lefolyt a távoli tengerbe vezető csatornába. A piszkos tányérok forró mosogatókagylóba süllyedtek, és ragyogó szárazon kerültek megint elő.

Negyed tíz, takaríts... énekelte az óra.

A fal rejtett rekeszeiből is robotegerek surrantak elő. A szobákban hemzsegtek a csupa gumi és fém takarító állatkák. Sűrű koppanásokkal végigpásztázták a székeket, átgyúrták a szőnyegek minden szálát, felszívták a rejtett port, azután mint titokzatos megszállók, eltűntek rekeszeikben, rózsaszín elektromos szemük kialudt. A ház tiszta volt.

Tíz óra! A Nap kibújt az eső mögül. A ház egyedül állt a csupa rom és hamu városban. Ez volt az egyetlen ép ház. Éjszaka a romváros mérföldekre látszó radioaktív sugárzást bocsátott ki.

Negyed tizenegy. A kerti locsolók arany szökőkutakat lövelltek, szétszórt csillogással töltötték meg az enyhe délelőtti levegőt. A víz lemosta az ablaktáblákat, és lefutott az elszenesedett nyugati oldalon, melyről a fehér festék egyenletesen leégett. A ház nyugati fala, néhány foltocskát kivéve, teljesen fekete volt. Egyik folt pázsitot nyíró férfi árnyképe volt. A másik, mint egy fénykép, asszonyt ábrázol, amint lehajlik virágot szedni. Valamivel távolabb, mint egyetlen titáni pillanatban fára égetett képek, egy kisfiú, ahogy a levegőbe ugrik, fölötte magasabban a feldobott labda képe, szemben vele meg egy leányka akarja felemelt kézzel elkapni a labdát — amely soha többé nem esett földre.

Az öt festékfolt — a férfi, az asszony, a gyerekek és a labda — megmaradt. A többi vékonyan elszenesedett.

A locsolók enyhén permetező esője megtöltötte a kertet lehulló fénnyel.

Mindeddig megőrizte békéjét a ház. Gondosan megkérdezte: — Ki az? Mi a jelszó? — és mivel a magányos rókáktól és síró macskáktól nem kapott választ, becsukta ablakait, lehúzta redőnyeit, és vénlányos szemérmességgel és gépesített paranoiával védte magát.

A ház tulajdonképpen minden hangra megrezzent. Ha veréb súrolta az ablakot, a redőny lecsapódott. A madár megrettenve elrepült. Nem, még egy madár sem érinthette a házat!

A ház valóságos oltár volt, tízezer nagy és kicsi karbantartó és takarító szolgálattevővel és kórussal. De az istenek elhagyták, és a vallásos szertartás értelmetlenül, haszontalanul folytatódott.

Déli tizenkettő.

Az elülső verandán egy reszkedő kutya sírt fel.

A külső ajtó felismerte a kutya hangját és kinyílt. A valaha nagy és erős, de most csontig lesoványodott és sebekkel borított kutya beoldalgott, és végigfutott a házon, sáros lábnyomokat hagyva