Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-16 / 3. szám

életekkel fizetnek o most mór egyed­uralkodó vallási főember demagógiá­jáért. Az ozerbajdzsáni krízist Kho­meini köre az amerikai ügynökök ténykedéseként kezeli, hiába tiltako­zik Sariatmadari, mondván, hogy az „iráni nép iszlám köztársasági pártja, amely a felkelők szervezete, elkötele­zett muzulmánokból és két-három­­milliós tagságból áll". Khomeini nem hajlandó olyan lépésekre, amelyek a bel- és külpolitikai helyzet legkisebb enyhülését eredményeznék. Nem lép fel Montozeri ajatolloh fia ellen — igaz, nincs bizonyíték, hogy támogat­ná —, aki libanoni önkénteseket szer­vez. Pedig a Palesztin Felszobadítási Szervezet, melynek állítólagos meg­segítésére indulnának a csapatok, egyetlen nyilatkozatban sem igazolta a segítségkérést. Washingtonban pedig egyre inkább a konzervatívok, sőt a jobboldal-erői­nek hangja hallatszik. Néhány héttel ezelőtt még úgy nyilatkoztak az ame­rikai politikai körök vezető személyi­ségei — Carter, Vance, Brzezynski —, hogy nem folyamodnak az olyan zsa­rolási, erőszak-módszerekhez, mint az élelmiszer-embargó, még inkább a teljes gazdasági embergó Irán ellen. Ma már a katonai akció lehetőségét sem tudják kizárni nyilatkozataikban — a jobboldal nyomására. Ez pedig a nemzetközi helyzet fe­szültségének állandósulását, sőt to­vábbi növekedését eredményezheti. Nemcsak Iránban és a Perzsa-öböl környékén (a Perzsa-öböl bejáratá­tól, a Hormuzi-szorostól mindössze ötszáz kilométerre állomásoznak az amerikai hadihaiók, megerősítve több repülőgép anyahajával), hanem a világon. Az iráni kérdés eltereli a fi­gyelmet a SALT—2 ratifikálásáról, s meggyorsíthatja a brüsszeli NATO- határczat rakétatelepítési tervének végrehajtását. Hiszen az amerikai liberális körök teljesen háttérbe szo­rulhatnak, ha Khomeini beváltja leg­újabb fenyegetőzéseinek egyikét: kémkedéssel az amerikai kormányt vádolják, a bíróság azt fogja elítélni. S mindezt akkor jelenti ki, amikor elmondja, hogy „az USA és Irán kö­zötti bárminemű konfrontálás hábo­rúhoz vezethet“, mert a két állam kczt olyan „politikai és gazdasági konfliktus alakult ki, amely katonai összeütközésbe torkollhat". S teszi ezt olyan körülmények közt, amikor a túszokat fogva tartó diákok teljesen önálló politikát folytatnak, és Kho­meini köreinek minden túszokkal kap­csolatos kijelentésére „nem"-mel vá­laszolnak. Amikor Khomeininek tulaj­donképpen semmi befolyása sincs a túszok életére. Vagyis a túszokat fog­va tartó diákságban Khomeini újabb politikai ellenfelekre lelt. Hogy cső­döt mondtak volna belpolitikájának diplomáciai manőverei? Január 25-re tűzték ki az elnök­­választást Iránban. Jelenleg közel negyven jelöltje van. Hogy mi lesz az eredmény, nehéz megjósolni. Kho­meini viszont a decemberi népszava­záson elfogadott iszlám alkotmány alapján, mint a vallás főembere, szinte abszolutisztikus világi jogokkal bír. Mire használja majd? A jelenlegi helyzet túlságos optimizmust nem sugall. Persze a mondás történelmi érvénye marad: „Éljen a király! Vesszen a király!" Az azonban már bizonyos, hogy a nemzetközi helyzetben az amerikai­­iráni válság további feszültséget oko­zott, s bár hangzatoson hadakozik ellenük Khomeini és közvetlen kör­nyezete, az amerikai katonai-imperia­lista körök malmára hajtja a vizet. NESZMÉRI SÁNDOR legint ellógtam az iskolából Kessivel. A metróállomáson ácsorogtunk, vártuk Milánt, ‘ és közben lestük a tanáro­kat is, akik ebben az időben már fel­tűnhettek. Kessi éppen rágyújtott egy cigaret­tára, amikor megláttam Pietet és ba­­-rátját, Kathit. Ez volt az a pillanat, amiről gyakran álmodtam. Mindig sze­rettem volna Piettel vagy valakivel a galeriből nappal is találkozni, hogy beszélgetni is lehessen velük. Szóltam Kessinek: — Menjünk oda a fiúkhoz, és dumáljunk velük egyet. — Dobogott a szívem. De már pár perc után na­gyon magabiztosan kérdeztem Piettől: - Nincs kedvetek feljönni hozzám? Senki sincs otthon. És anyám barátjá­nak van néhány igazán frankó lemeze: Led Zeppelin, David Bowie, Ten Years After, Deep Purple és a Woodstock Fesztivál albuma. Piet és Kathi rögtön benne voltak. Szörnyen örültem. És nagyon maga­biztos voltam. Otthon meg azt mond­tam: — Srácok, nagyon ciki, de nincs mit inni. — Akkor összedobtuk a fillé­reket, és Kathival leszaladtam. Egy márka 98-ért vettünk egy liter vörös bort. Megittuk az üveg bort, és dumáltunk. Főleg“ a rendőrségről volt szó. Piet azt mondta, hogy pokolian kell vigyázni a zsarukra a drog miatt. A hasist és a többi kábítószert hívták drognak. Szidták a zsarukat, és azt mondták, hegy ez egy rendőrállam. Amikor elfogyott a bor, Piet azt mondta, nálam van még otthon fű. A többiek ujjongásba törtek ki. Piet az erkélyen át ment ki. Most ugyanis a földszinten laktunk, és legtöbbször én is az erkélyen át jártam. Ez őrült jó' volt a tizenegyedik emelet utón. Piet egy tenyérnyi darabbal jött visz­­szo, ami tízmárkás, grammos adagokra voit csztva. Rájöttem, hogy most, ami­kor Piet és Kathi az én vendégeim, nem mondhatok nemet. Tehát lazán azt mondtam: — Ma nekem is jól jönne egy kis fű. — És úgy tettem, mintho az egészen természetes lenne. Le­eresztettük a redőnyt. A redőny résein átszűrődő fényben füst gomolygott. Föl­tettem egy David Bowie-lemezt, meg­szívtam a jointot (kábítószeres cigaret­ta), és addig tartottam a füstöt a tü­dőmben, amíg köhögési rohamot nem kaptam. Mindenki egészen csöndben volt, maga elé bámult. Este együtt elmentünk mind a mozi­ba. Én Kessi és egy ismeretlen srác közé akartam ülni, de Kathi közénk tolakodott. Miközben a film ment, újra elkezdett simogatni. A Kathival történtek ellenére végleg a banda tagja lettem. Igaz, hogy a többieknek én voltam a kicsi. De hoz­zájuk tartoztam. A fiúk közül senki sem próbált meg hozzám nyúlni. Fielen, Kessin és rajtam kívül a töb­biek mór mind dolgoztak. Mind hason­ló helyzetben voltak. Egy csomó bajuk volt otthon és a munkahelyükön. De a piósokkol ellentétben, okik maguk­kal hozták a stresszt a klubba, és agresszíven viselkedtek, a magunkfajta bandatag teljesen kikapcsolt. Munka után belevetették magukat a saját frankó dolgukba, szívtak, hallgatták a laza zenét, és tökéletes nyugi volt. Ilyenkor megfeledkeztünk az egész ro­hadt életről. Annak, hogy ennyire belebonyolód­tam a banda életébe, persze megvolt az otthoni oka is. Azzal kezdődött, hogy Klaus állan­dóan balhézott, hogy egy ilyen kis la­kásban nem lehet ennyi állattal élni. Elajándékozták a kutyámat. Egy asz­­szonyhoz került, amit még egészen rendben is találtam volna, mert ő iga­zán szerette a kutyát. De a nő hama­rosan rákos lett, és tovább kellett adnia. Azt hallottam, hogy egy kocs­mába került. Miután a kutya elkerült, semmi okom sem veit többé ró, hogy otthon legyek. Nem volt semmi dolgom ott. Sétálni sem szerettem már egyedül. Csak arra vártam, hogy öt óra legyen, és kinyis­son a klub. Néha már a délutánt Is Kessivel és a bandával töltöttem. Majdnem minden délután elmentem az evangélikus ifjúsági központ klubjá­ba, és hasist szívtam. A bandából azok, akiknek volt pénzük, adtak a többiek­nek is. Már nekem sem volt nagy ügy a hasisszívás. A dolog teljesen nyíltan folyt a klubban. Az egyház szociális gondozói, akik felügyeltek a klubban, néha ránk szóltak, ha szívtunk. Ezek különböző pofák voltak. De a legtöb­ben elismerték, hogy ők is szívtak már. Az egyetemről jöttek, a diákmozgalom­ból, és ett a hasisszívós teljesen nor­mális dolog volt. Nemcsak szívtam, hanem bort és sört is ittam, ha éppen nem jutottam fűhöz. Valahogy mindig fel kellett dobnom magam. Állandóan totál be voltam szíva. Éppen ezt akartam: hogy ne kell­jen szembenéznem az egész rohadt élettel az iskolában és otthon. Az isko­la különben is teljesen közömbös volt nekem. Az átlagom nagyon gyorsan le­romlott. A külsőm is teljesen megváltozott. Totál lefogytam, alig ettem már vala­mit. Egyre inkább hasonlítottam a töb­biekhez a bandában. Végre megszaba­dultam ártatlan gyerekképemtől. Egyik este Piet megkérdezte tőlem a klubban, hogy nem akarnék-e egy uta­zást bedobni. Erre azt mondtam: — Hát persze, öreg. Piet adott egy darabka cigaretta­­oapírt, amibe egy picike pirula volt becsomagolva. De nem tudtam csak úgy bevenni a többiek előtt. Eszmélet­len izgatott voltam. És féltem is. hogy valahogy észre ne vegyék. Azonkívül szerettem volna a dolgot ünnepélyesen lebonyolítani. Kimentem hót a mosdó­­bo, bezárkóztam, és lenyeltem a pi­rulát. Amikor visszajöttem, Piet azt hitte, heg az LSD-t a vécébe dobtam. Türel­metlenül vártam, hogy végre történjen velem valami, és a többiek elhiggyék, hogy lenyeltem a pirulát. De amikor este tízkor becsukott a klub, még sem­mit sem éreztem. A metróhoz mentünk Piettel. Beszáll­tunk, és amikor a metró elindult, majd­nem eldobtam magam. Teljes őrület volt. Ügy éreztem, egy bádogdobozta dug­tak, amiben valaki egy óriási kanállal kavargót. A metró zaja az alagútban totói őrület. Azt hittem, nem bírom ki ezt a zajt. Az embereknek a metróban­­ccsmány pofájuk volt. Arra gondoltam: „Boldog lehetsz, hogy másmilyen vagy. Hogy benne vagy a bandában. Hogy bevetted a pirulát és átlátsz a dolgokon, és látod, hogy milyen rohadt kispolgárok utaznak a metrón." Valami ilyesmit gondoltam. A későbbi utazásokon is. Aztán félni kezdtem a pofáktól. Pietre néztem. Valahogy ő is csúnyább volt, mint máskor. Az ő arca egészen kicsi lett a disznófejűekhez képest. De ő azért valahogy mégis normálisan né­zett ki. Amikor Rudowban kiszálltunk, boldog voltam. Minden fény eszméletlenül ra­­ayogett. Az utcai lámpa a fejünk felett fényesebb volt, mint a legragyogóbb napsütés. A metróban még fáztam. Most meg baromi melegem volt. Piet, aki szintén fel volt töltve, meg­kérdezte. - Na, hová tüntetted a piru­lát? — Aztán rám nézett, és egy idő­­utón megszólalt: — Ember, gyerek, egy szót sem szóltam! Hiszen akkorák a pupilláid, mint egy csészealj. Leültem a fűre. Az egyik hóz fala olyan narancssárga volt, mintha éppen a felkelő nap tükröződne benne. Az árnyékok mozogtak, mintha mindenütt helyet akarnának csinálni a fényeknek. A háza fala hullámzott, és úgy nézett ki, mintha mindjárt föllángolna. (folytatjuk) EH 51

Next

/
Oldalképek
Tartalom