Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-03-19 / 12. szám

KÉRDÉSEINK

1. Mennyire becsülik a csillagászok az égitestek korának legfelsőbb határát?

2. Hány évre becsülik a Nap korát?

3. Milyen jelenséggel magyarázható az általunk ismert Világegyetem születése?

A VÁLTOZÓ FÖLD

1. SZELVÉNY

TUDÓS GONDOLATOK A FÖLDRŐL

* '

A világegyetem keletkezésének kérdése, az ősrobbanás kérdése nem egy abszolút kiindulási pont, és nem egy örök elmélet. Érdemes történelmi példákon megvizsgálni, vajon az emberiség tudományos fejlődésében világosan felismerhető-e az évszázados haladás — például a fizikában? Felülmúlta-e az einsteini relativitáselmélet a newtoni dinamikát? Értéktelen lett-e a ptolemaioszi világkép Kopernikusz munkássága nyomán? Hamis volt-e Arisztotelész fizikája? Tévedett-e a Nobel-díj bizottság, amikor a fizikát valóban „égi ajándéknak“ titulálta? Lapozzunk bele fizikakönyveinkbe: a történelmi összefoglalások csak háromszáz évet ölelnek fel: attól a naptól, amikor Galilei á mozgásról szóló tanulmányait megfogalmazta. De vajon valóban ez volt-e fizika születésének pillanata?

Galilei munkásságát semmiképpen sem lehet a fizika „nulladik órájának“ tekinteni. Az egzakt természettudományok, azaz a matematika elméletére alapozott tudományok legalább két és félezer évesek. Az ember természetkutató tevékenysége — és ennek keretében a fizika fejlődése — csak akkor válik érthetővé, ha mint évezredek óta folytatott kulturális tevékenységet fogjuk fel. A' történelmileg már számbavehető ember, erősen fejlett és állandóan aktív agyával, mindig több szellemi energiával rendelkezett, mint amennyi puszta létéhez, biológiai fennmaradásához szükséges volt. A fizika törvénye tehát több mint Galilei törvénye, aki megmássza a pisai ferde tornyot, hogy onnan golyókat ejtsen lefelé; vagy Isaac Newtoné, akinek fejére pottyant egy túlérett alma. A természettudomány, és különösen a fizika nemcsak módszertant, eljárásokat jelent, hanem intézményeket, közösségi munkát, állandó fejlődésben levő tudományos munkát, történelmileg ránk hagyott szakismereteket és világnézetet. Kapcsolatban áll a termeléssel és kölcsönhatásban a társadalommal. Galilei, Descartes, Newton, Kepler voltak azok az ősök, akik kitaposták a jövő tudományának útját. Már Leonardo da Vinci jegyzeteiben olvashatjuk: „Nincs bizonyosság ott, ahol nem lehet valamelyik matematikai tudományt alkalmazni, vagy ahol nincs vele semmi kapcsolat.“ És Galilei így erősítette meg a feltételezést: „A filozófia abban a hatalmas könyvben van leírva, amely folyamatosan nyitva fekszik a szemünk előtt, azaz a világegyetemben. Ezt a könyvet azonban csak akkor tudjuk elolvasni, ha megtanuljuk a nyelvét, és jártasak vagyunk azokban a jelekben, amelyekkel írták. Ezt a könyvet pedig a matematika nyelvén írták...“ Galilei modern

nézeteivel végigcsinált egy keserű komédiát, sőt egy burleszkbe átcsúszó drámát azzal, hogy bölcs belátással, de annál nagyobb keserűséggel megtagadta tanait.

Az egyház ilyen olcsó győzelmét csak a későbbi századok értették meg, akik kárpótlásul minden idők fizikusainak szájába adták a gyönyörű, dacos felkiáltást: És mégis mozog (a Föld)! Ez a legendás mondás valóban az új fizika válasza volt a Földgolyó mozgásával kapcsolatos kérdésekre. Az újkori fizika olyan szellemóriásai fejlesztették tovább tanait, mint Isaac Newton és Albert Einstein. Albert Einsteinnel sokáig valósággal azonosították a modern fizikát. Relativitáselmélete eleinte abszolút értelmetlennek, őrültnek tűnt, ma pedig a természettudományos kutatás klasszikus szellemi javai közé tartozik. Ki gondolta volna Einstein előtt, hogy a látszólag olyan egyszerű fogalmak, mint a tér és idő, nem választhatók el az anyagtól, és azt, hogy az anyag és az energia egymással híres anyag-energia ekvivalencia által megszabott kapcsolatban vannak?

„Ki írhatja elő az emberi megismerés és megértés határait?“ Ez a kérdés, amelyet még Galilei tett fel, ma ugyanúgy időszerű a fizikában, mint bármely eddigi korszakban.

Afganisztán valahol szóba került, sokáig úgy emlegették: a „tiltott föld". Mindez azért volt így, mert az Indiát gyarmatosító angolok egykor az országba átvivő legforgalmasabb út határállomásán kiírták, hogy „a határvonalat átlépni szigorúan tilos". Az ottaniak hosszú időn át a legnagyobb elzártságban, szegénységben és elmaradottságban éltek. Jóllehet az afgán kultúra már időszámításunk kezdete előtt is remekműveket hozott létre, s ugyancsak szépséges ez a vad hegyek koszorúzta táj. Mezőgazdaságát a szélsőséges éghajlat (nyáron 36 fokos hőség, télen mínusz 31 fokos hideg) befolyásolta, ipara nyersanyagkészletei ellenére elmaradott volt a fejletlen közúti és vasúti hálózat miatt. Jellemző, hogy az országnak még tizenöt évvel ezelőtt is csak füves repülőtere volt, így a világ légiforgalmába csak a legutóbbi években tudott bekapcsolódni.

Ezért is volt törvényszerű az 1978. áprilisában lezajlott forradalmi változás, mely azóta is foglalkoztatja a világot. Az eseményekkel kapcsolatos világpolitikai jelentésekből egyre határozottabban rajzolódik ki, minő különbség van az amerikai állásfoglalások és az enyhülés folyamatának fenntartásáért tenni kész józanabb nyugat-európai politikai körök véleménye között.

Henry Kissinger az afganisztáni forradalmat az Egyesült Államokat az utóbbi időben ért legnagyobb „geopolitikai csapások" közé sorolja. Nyilvánvalóvá tette, hogy őt a stratégiai következmények izgatják: az afgán nép győzelme idején láttak napvilágot olyan Nato-égisz alatt készült tanulmányok, amelyeknek ajánlásai szerint „Afganisztánt fokozatosan nyugatbarát vonalra kell állítani, anélkül, hogy formailag megszűnne elnemkötelezett ország lenni".

Az áprilisi forradalom, amelyben a nép átvette a hatalmat, s megkezdte a demokratikus reformok véghezvitelét, csapást mért az imperialista reményekre. A Nur Mohamer Taraki vezette népi Afganisztán az elnemkötelezett politikát tovább folytatta, attól az országot eltéríteni nem hagyta, s egyben erősítette barátságát a Szovjetunióval. Ez fejeződött ki a húsz évre szóló szovjet-afgán barátsági, jószomszédsági és együttműködési szerződés aláírásában is. Nem véletlen, hogy 1978. decemberében, e szerződés aláírása után még nagyobb arányokat öltött az afgán néphatalom elleni aknamunka. A külső és belső reakciósok cinkostársat is találtak népellenes elképzeléseik megvalósításához a demokratikus Afganisztán vezetőségében - Hafizullah Amin személyében. Amin csalással és intrikákkal kezében tartotta az állam irányítását, majd megdöntötte és fizikailag megsemmisítette Taraki törvényes elnököt. Amin bűnös cselekedeteivel, a törvényesség és a jogrend durva megsértésével, kegyetlenkedéssel és visszaéléssel tartotta fenn hatalmát. A reakció jogos reményeit azonban keresztezték az elmúlt év végi események, Babrak Karmai kormányának megalakulása, és a Szovjetunió segítségnyújtása, amelyre az afgán-szovjet szerződés értelmében kerül sor. Carter amerikai elnök nyilatkozatban ítélte el az eseményeket, s Afganisztán függetlenségének elvesztését látta bennük. Babrak Karmai rendkívüli kormányülésen elemezte a helyzetet, s mutatott rá, hogy az Aminrezsim megdöntésével valójában az afgán nép megakadályozta az imperialisták azon törekvését, hogy Afganisztán támaszpont és felvonulási terület legyen más országok elleni fegyveres provo-